Adélka
Persze hogy nem ez az igazi neve. Nyakigláb volt, hirtelen nőtt, a háta ettől egy kicsit meggörbült. A szeme alatti sötét karikák kialvatlanságról tanúskodtak. Vonattal járt be minden nap az iskolába. Egy kicsit hadart is, nem volt az órákon a legjobb, de kosárlabdában utolérhetetlen volt.
Csak egy csöppet volt alázatos rettegett osztályfőnökünkkel, de ez elegendő volt ahhoz, hogy Bummbele tanár úr elnézze neki a középszerűségét. Bummbele nagyon rossz tanár volt, de kitűnő vadász, és még kitűnőbb bizalmasa a Pártnak, na persze csak helyi szinten. Feladatait, hisz tudta, hogy ez küldetés, mindíg pontosan végrehajtotta. A tanár úr kedvelte Adélkát, de Petit is az osztályban, mert Peti apukája fővadász volt és segített Bummbelének néhány vadat kilőni.
Fura gimnázium volt ez, ötvenhatos, büntetett egykori egyetemi tanárok és ostoba, magukon uralkodni csak ritkán tudó pártkáderek alkották a tanári kart. Mai szemmel ízléstelen volt, de működött.
Kegyelemből voltam ott, mert egy másik gimiből kirúgtak, húzzam meg magam mondta az igazgató. Igyekeztem, bár nem tudtam azt hogy kell csinálni.
Szabás-varrásból felmentve, mondta a kárógó Margitka néni, mert visszafele hajtottam a varrógépet. A szerelő két napot töltött a gyönyörű színes cérnagombolyagok kipiszkálásával.
Világnézetünk alapjaiból felmentve, mondta az igazgató, mert az óra közepén hazamentem.
Tóth Dezsőné, (igen, a nagyhatalmú kultúrpolitikushelyetteselvtárs felesége) Erzsike néni ugyanis egy kérdésem miatt ötvenhatosnak és főbelövendőnek tartott. Pedig csak annyit kérdeztem, hogy miért van annyi szegény ember, ha a szocializmus a legjobb dolog a világon. Erzsike néni magyar irodalmat is tanított (bár ne tette volna) mi a fiúkkal buzgón striguláztuk “a valahol valaminek a mélyén” mantrát, sohasem mondta kevesebbszer mint tizenkétszer. Engem kért meg néhány vers felolvasására, különösen, ha József Attila vagy Radnóti volt a tananyag. Én azt hittem, ettől kevésbé utál. Tévedtem.
Teltek az évtizedek, a tanároknak már emléke sem maradt, a kerek évfordulós osztálytalálkozókra csak egyszer mentem el. Mindössze két volt osztálytársamat ismertem fel, a többiekről csak sejtéseim voltak. Senki sem szólt hozzám miután kiderült hogy Japánban dolgozom.
Aztán jött a nagy évforduló, az fontos esemény volt mindenkinek. Én megint több ezer kilométerre voltam, no meg a korábbi tapasztalat a gondolatát is elsavanyította a részvételemnek. Arra gondoltam, hogy végigunatkoznám.
Néhány héttel a nagy találkozó után kedveskedő, majdnem mézes levélke érkezett egyikőjüktől, Adélkától. Hogylétem felől érdeklődött, valamelyik könyvemet emlegette, a férjem keresztnevét is tudta, stílusa mint a hajdani emlékkönyveké.
Soha semmiről nem tudtam vele beszélgetni, de nem is erőltettem. A levelére természetesen válaszoltam, megköszöntem szóvirágait, puszedli-szerű ragacsosságát.
Adélka azonban felbuzdult, nyilván félreértette a félreérthetetlent. Másodszorra is írt, mostmár hosszabban.
Sajnálkozott, hogy nem mentem el a találkára, mert ő bizony nagyon fontos dolgot akart nekem ott elmondani. Személyesen. Suttogva. Bizalmasan. Én viszont nem voltam ott, így kénytelen levélben. A gimiben, óra után, Bummbele tanár úr kifaggatta őt rólam. Két éven át. Kikkel találkozom az osztályból, járok-e fiúval, s az kicsoda, ki a legjobb barátnőm. Adélka a tanár úr tekintélyétől “megzavarodva” természetesen minden kérdésre egész mondatban válaszolt. Többször elolvastam mindezt, mert annyira abszurd volt. Tizenhét-tizennyolc évesek voltunk. Nem kezdtem el találgatni, nem volt erre sem szükség. Adélka tehát szorgalmasan összegyűjtötte a különböző információkat rólam, a barátnőimről, a fiúimról (hogy erről honnan tudhatott?) és minderről beszámolt a tanár úrnak.
Nem lehetett könnyű neki, hiszen még a baráti körömbe sem tartozott. Szófogadó országban éltünk.
Az érettségi tablóról csak az én fényképem hiányzik. Leérettségiztem. Az érettségi után a bankettre sem mentem el. Prózai okai voltak, nem volt megfelelő ruhám hozzá.
A szegedi egyetem sikeres felvételi vizsgáján, a szóbeli után tudtam meg, hogy politikai okok miatt nem vehetnek fel egyetlen egyetemre sem. A pontszám az én esetemben nem számított.
Kicsit elhűltem Adélka második levelétől, de erre is válaszoltam. Nem köszöntem meg neki a szolgálatait, mint ahogy őszinteségétől sem hatódtam meg. Udvariasan elbúcsúztam tőle, holott undor fogott el.
Adélka a harmadik levelében kezdett el példákat sorolni méltatlan helyzetére, elnyomottságára, lázadására, vagyis mindarra, ami összeköt bennünket. Egy oldalon állunk mi, írta, s én azóta is azon gondolkozom, hogy az melyik?
Bejelölt a Facebook-on is.
Ma sem érti, miért tiltottam le.
2016. szeptember
Ferber Katalin