Vidéki élet
Nagyon szerettem volna teljes állásban dolgozni. Óraadóként, félállásokban semmi reményem nem volt arra, hogy képzettségemnek és tudásomnak megfelelő szintű munkát és fizetést kapjak. Ismertem a munkaerőpiacot, tudtam, hogy a felsőoktatás alkalmazottainak kétharmada hasonló óraadói állásokban vegetál, különösen ha külföldi.
Minél hosszabb ideig voltam óraadó, annál kevesebb esélyem volt egy igazi, vagyis főállásra.
Mentorom, aki együttérzően hallgatta mindezt, javasolta, hogy menjek vidékre dolgozni, a fővárosban ugyanis erre szerinte nem sok esélyem volt. Eszébe jutott, hogy egy vidéki kisvárosban, kétszázhatvan kilométerre a lakhelyemtől épp egy egyetemet alapít a város vezetése,az ő felesége is oda fog menni dolgozni, teljes állás, jó fizetéssel. Majd ő beajánl engem oda, jó barátja a dékánnak, nem lesz nehéz dolga.
Készítsem csak elő a papírjaimat, mondta, bár a pályázat kiírása majd csak később történik, de addígra valószínű, hogy az állások többségére találnak megfelelő embert. Vagyis, mire a pályázatot kiírják mindenki hülyét csinál magából aki pályázik, hiszen már nem lesz állás. (Volt tapasztalatom erről is, tudtam, miről beszél.)
Mindez másfél évvel az egyetem ünnepélyes megnyitója előtt történt.
A majdani kollégák egy része szintén a fővárosból jött.
Mindenesetre amikor a különböző papírokat aláírtam már a helyszínen, kiderült, hogy angol tanárként akarnak foglalkoztatni. Nem érdekelte őket, hogy magyar vagyok, az sem hogy történész, s hét év után csapdába ejtett az országban hírhedt “minden külföldinek angolt kell tanítania” intézményes gyakorlata. Ráadásul, képzettségem nyelvtudásom publikációim ellenére a legalacsonyabb bérkategóriába soroltak.
Bátorkodtam megkérdezni, hogy ennek mi az oka, s a válasz az volt, hogy ad.1. nő vagyok, ad.2 külföldi.
Nem volt több kérdésem.
Szorgosan vonatoztam heti ötszázhúsz kilométert, s bár egyértelmű volt, hogy az egyetem tipikusan az egyik Patyomkin-falu a több száz közül, vagyis úgy néz ki, mintha egyetem lenne, úgy tűnik mintha a tanárok tanítanának, s a diákok tanulnának, de egy hasonló intézmény valahol Európában még főiskola sem lehetne.
A kisváros gazdag volt és megirigyelte hogy a szomszéd városnak egyeteme van nekik pedig nincs. Vidéken rengeteg lány volt, aki nem talált volna semmilyen állást, ha nincs valamiféle papírja valamiféle iskoláról, így erre nagyon is alkalmas volt az új intézmény. Az addíg helyben működő kétéves szakiskolát megszüntették (az legalább adott valamiféle szakképzettséget) és néhány kollégát onnan átirányították az új intézménybe. (Főleg külföldieket, akik meglepő módon angolt tanítottak.)
Az egyetemnek a megnyitás utáni második évben sem volt még könyvtára, de ez szemmel láthatóan keveseket zavart.
A diákok többsége lány volt, (lásd mint fenn) s a tanulmányi osztály vezetője elmagyarázta, hogy az én feladatom a diákok szórakoztatása angol nyelven. Vagyis a külföldiekkel szembeni idegenkedést kellett feloldanom.
Ez a város volt ugyanis az egyetlen az országban, ahol öt nyelven jelentek meg a helyi újságok, négy nyelven folyt a rádióadás, s bizony négy nyelven volt TV (helyi) adás is.
A sok japán cégóriás közül három működött e kisvárosban, s sikereik, vagyis hatalmas profitjuk egyik titka a rendkívül nagyszámú külföldi vendégmunkás volt. Jelentős részüket a kormány pénzügyi támogatásával importálták a szigetországba.
(A vendégmunkásoknak nem volt kötött munkaidejük, fizetett szabadságuk alig, leírhatatlan munkafeltételek és arcprirítóan alacsony bérek mellett dolgoztak. Ez az alacsony bér azonban nagyon magas volt nekik, akik otthon vagy munkanélküliek, vagy alkalmi munkások voltak.)
Érthető volt tehát a külföldiekkel szembeni ellenérzés, gyanú, viszolygás.
Az egyetemnek nevezett intézményben mindent megpróbáltam, hogy a szórakoztatás helyett tanulásra ösztönözzem a diákokat, de ez nagyon nehezen ment. Sziszifuszi erőlködés, csekély eredménnyel. Tudtam azonban, hogy ez igazi állás, ezért maradtam.
Minden este a kedvenc vendéglőmbe mentem vacsorázni, ahol a szakács készségesen elkészített bármit, amit kértem, akkor is, ha az nem szerepelt az aznapi menüben.
A bejáratnál egy forgóajtón kellett bemennem, s velem szemben, épp távozóban egy vöröslő arcú (azaz már erősen részeg) jelentős térfogattal bíró japán úriember állt meg velem szemben. Ha ő nem megy kifele, én nem tudok bemenni, úgy emlékeztem, ettől forgó az ajtó…
Nyilván ezt ő is megértette, mert megállt, s harsányan azt kérdezte tőlem: mennyiért csinálja?
A lélegzetem is elállt. Hét éve voltam akkor már Japánban, de ezt még nem kérdezte meg tőlem senki.
Dühtől elfúló hangon válaszoltam: mit képzel maga? (Nagyanyám ezt úgy folytatta volna: képzel maga egyáltalán valamit?) Válasz helyett zavart nyammogás,majd csaknem elképedt hangon a kérdés:miért tud maga ilyen jól japánul?
Káromkodni nem tudtam, mert azt csak a férfiak tehetik japán nyelven. Valamit motyogtam és bementem a vendéglőbe.
A fenti történetnek semmiféle tanulsága nincs, ebből nem következik semmi. Nem fogok általánosítani, nem gyártok elméleteket.
Soha korábban és azóta sem történt velem ehhez hasonló.
Az állást két év után otthagytam. Értelmetlen lett volna folytatni az “angol tanár, de arról beszélget amiről akar” munkát. A mentorom minden kapcsolatot megszakított velem, mert szerinte elárultam őt azzal, hogy felmondtam. Vagyis, neki okoztam mindazoknál hitelvesztést, akiknek annakidején beajánlott.
Hiába, mondta keserűen, ilyenek ezek a külföldiek. Megbízhatatlanok.
S még a “szolgáltatásuk” árát sem hajlandóak elárulni, teszem hozzá.
Berlin, 2016 október
Ferber Katalin