Gyűrt
Sírva jön be. Zokog. Alig tud beszélni. Nagyon figyelek, még a szokásos papírzsepit sem ajánlom fel, ami dobozban várja a tanszéki szobámba hozzám betérő diáklányokat.
No persze nincs kiábrándítóbb, kizökkentőbb mint az orrfújás. Pedig egy idő után kell. Kivörösödő orr, az addíg láthatatlan smink csordogálni kezd, nem kell ezt megvárni.
Én azt hittem- mondja elfúló szakadozott hangon- hogy engem itt befogadnak. „Nekem az anyukám azt mondta, jöjjek Japánba, ismerjem meg az ő világát is, elég jól beszélek már japánul, én annyira vártam, hogy jöhessek.
De nekem az összes csoporttársam azt mondja, én nem is vagyok igazi japán. Én nem úgy beszélek, ahogy ők, én nem úgy viselkedem mint egy igazi japán, ráadásul én másként nézeki ki mint ők.” Erre a mondatra felkapom a fejem, s kezdek nagyon dühös lenni.
Ez a huszonegy éves lány két éve készült Japánba. Mindent amit tudott elolvasott. Ösztöndíjakat pályázott. Szerencsés, gondolta, van Tokióban egy híres egyetemen egy kétnyelvű, angol-japán tanszék, ott majd biztosan sok, hozzá hasonló, japán származású, de külföldön felnőtt diák lesz, jobban megérti az anyukáját is egy év tartózkodás, tanulás után. Jó lesz ez így.
Még mindig zokogva mondja, hogy a többiek nem hívják el őt óra után kávézni, egyedül őt nem. Kinevetik, ha bármit japánul mond. Tanárnő-néz rám kétségbeesetten- miért csinálják ezt velem?
A tanszéki szobám ajtaja természetesen nyitva van, s merészen átölelem. (Ezt egy igazi japánnal nem tehetném meg.) Hosszan magyarázom neki, micsoda mélységes zavar és kimondatlan félelem mindez. Mert más. Mindegy miért más, mindegy hogyan más, más s ez elég a huszonévesek némelyikének ahhoz, hogy gúnyolja, kinevesse, hiszen ezzel ő, az igazi japán ha pillanatokra is, de érezheti hogy ő tartozik valahova.
Látom a tekintetén, hogy nem érti, de a sírást abbahagyja.
Annyira megdöbben, hogy feláll és sietősen búcsúzkodik. Kérem, hogy maradjon, mert tudom, hogy így nem mehet el. Megkérdezem tőle, hogy fontos-e neki, hogy végigcsinálja itt az egyetemen az egy évet. Újra elsírja magát, s elmondja, hogy diákmunkát sem kapott, mert a közeli kávézó tulajdonosa igazi japán diákot keres.
Nagyon drága itt minden- folytatja- a szüleim nem tudnak sok pénzt küldeni a megélhetésemre, fogalmam sincs mit tegyek. Úgy érzem, hogy nekem itt nagyon rossz, s bármit teszek, nem lesz jobb.
Senkit sem tudok meggyőzni, hogy én ugyanolyan vagyok mint ők. Talán egy kicsit érdekesebb, s ekkor már mosolyog..
Nagy levegőt veszek és azt mondom neki, hogy menjen haza, ha elviselhetetlennek érzi itt a mindennapjait.
Felpattan a székből, majdnem feldönti az asztalt is, a nyakamba ugrik és sírva, de mostmár örömében, megköszöni. Egy héttel később hazautazik. Soha többé nem hallok róla.
Xxxxxxxxx
Szombat reggel van. Cseng a telefon. Ismeretlen név, ismeretlen hang. Kiotóból az egyetem egyik kollégiumából telefonál. Tanácsot kér. Egy csoporttársától (aki magyar) kapta a telefonszámomat, azzal hogy én talán tudok neki segíteni. Doktorjelöltként, kutatói ösztöndíjjal jött három évre.
A témavezetője közölte, hogy amennyiben nem adja neki oda az addigi kutatási eredményeit, ő nem javasolja elfogadásra a doktori bizottságnak a disszertációját.
Hangja elcsuklik, majdnem sír, holott egy fiatal férfi. Én ezt nem tehetem- mondja- hiszen tudom, hogy ez az én eredményem.
Ráadásul, folytatja, a többi diák szóba sem áll velem. Lassan megkukulok, mert itt senkivel nem tudok beszélgetni.
Nem nyelvi akadályok miatt, jól beszélek négy nyelven, japánul is, hanem mert valami miatt engem itt nem kedvel a többi diák. Soha nem mondja el egyikőjük sem, miért.
Már majdnem elmondom neki a japán beszélgetések alapszabályát, az alá- és fölérendeltséget, majdnem elkezdem neki magyarázni, hogy nyájasnak (az én szóhasználatomban alázatosnak) kell lenni ahhoz, hogy egyáltalában észrevegyék, velem is így van.
Néhány másodperc alatt eldöntöm, hogy nem ezt mondom neki, hanem azt, hogy adjon be írásban panaszt a témavezetője eljárásáról. Kinevet. S akkor mi lesz velem tanárnő? Nem mehetek haza üres kézzel. Kell a doktori fokozat, ezért jöttem ide, állásom sehol, még otthon sem lesz e nélkül.
Még egy kicsit beszélgetünk, de tudom, hogy nem tudtam segíteni.
Három hónappal később a diák aki a telefonszámomat odaadta neki felhív és elmondja, hogy a doktori befejezése előtt két hónappal a diák öngyilkos lett.
Aztán ugyanazon az egyetemen egy másik diák is ezt választotta. Aztán a harmadik is. Suttogva továbbadott pletykák szerint, a rendőrség már megszokta a külföldi diákok némelyikének „zavartságát”. A jegyzőkönyvbe indig gyógyszertúladagolás kerül.
A kiotói kollégiumok egyikében három magyar diák rendszeresen összejárt, s az egyik könyvem olvasásából merítettek erőt. Az egyik szintén befejezte az életét (a tokiói magyar követség szerint „terhelt” volt, beteg volt már amikor kiment) a másik diák soha többé nem ment vissza Japánba, holott második hazája volt gyerekkorától és a helybelieket zavarbahozó tudással rendelkezik, a harmadik pedig csak legyint ha szóbakerül Japán.
A japán egyetemek egyik leghíresebbjén dolgoztam, amikor a sokadik diáknak próbáltam segíteni. Kérdésemre, hogy miért nincs professzinális ingyenes pszichológiai tanácsadás, segítségnyújtás az egyetemen, a válasz az volt, hogy aki nem bizonyul elég erősnek, az nem érdemli meg hogy erre az egyetemre járhasson.
Aha.
Élőláncot szerveztem a diákok némelyikével, akik állandóan vigyáztak az egyik fiúra. Alkoholista volt már 19 évesen. Apja minden nap módszeresen és brutálisan megverte 5 éves korától kezdve. Apuka egyébként egy megbecsült híres bankár volt, aki a munkahelyén soha nem ivott.
Ez a fiú egy roncs volt, már azt is nehezen értettem, hogy tudott az egyetemig elvergődni. Napi balhék voltak nyilvános helyeken vele, nemegyszer a rendőrség vitte el.
Egyetlen mondatot nem tudott végigmondani, a keze állandóan remegett és az volt az érzésem hogy szellemileg is gyorsan leépül, ha egy szakember nem segít neki.
Sok sok döccenővel, de elvégezte az egyetemet, évekig élt Angliában, (mondanom sem kell, hogy ő sem igazi japán), s aztán visszatért a tett színhelyére. Ma is Japánban dolgozik, de távol a szülői háztól, s úgy tűnik nekem, hogy elégedett, hiszen képes volt leküzdeni mindazt, ami korábban rombolta.
Volt diák, aki buddhista kolostorba menekült mindezek elől. Ma is ott él. Volt azonban olyan diák is, aki szó szerint uzsorakölcsönöket közvetített a megszorult diákok némelyikének, s végül mindez elől büntetlenül elsétált.
A fentiek valóban megtörténtek. Persze, ezek sem bizonyítanak semmit, egyet kivéve.
A japán gazdaság egyik legfontosabb, legsikeresebb, minimális befektetést igénylő ágazata az image- képzés a külföld számára. Rettenetes károkat okoz.
Nem azzal, hogy a cseresznyevirágzást, a kabuki-színházat, a teaszertartást, a hagyományos küzdősportokat és a képregényeket no meg rajzfilmeket ismeri a világ, hanem azzal, hogy milliók azonosítják a képregények és rajzfilmek tartalmát a japán mindennapokkal. Mást ugyanis nem ismernek. Nem elrettentő image- gyártásra gondolok, hiszen egyetlen ország sem teheti ezt meg, hanem a realitás egy-egy szeletének megismertetésére. Ez azonban ma is nagyrészt álom, bár a helyzet valamicskét javult.
Érdekes lenne Zola vagy Balzac regényei alapján viszonyulni a párizsi mindennapokhoz.
Berlin, 2016 november
Ferer Katalin