Villanyóra
Tél volt, undokul sötét, s szokatlanul korán kellett kelnie. Anyja felöltözve, útra készen. Sürgette, a lavórban már kihűlt a mosdóvíz, fogat sem moshatott, nem érünk erre rá morgott neki, igyekezz.
Most gyorsan megszökünk, mondta anya, miközben undorral nyelte le a zaccos kávét. Hova szökünk, kérdezte, de nagyon megijedt, mert azt hitte aznap már nem lehet hazamenni.
Dehogy, mondta az anyja, csak a villanyszámlás elől kell megszöknünk. Ha sikerül elslisszolnunk előle, (ezt ő nem értette), akkor talán nem kapcsolják ki az áramot. Nem tudok fizetni. Nincs miből.
Ezt sem értette, de buzgón rángatta magára a mackónadrágját, össze-vissza fűzte a magasszárú cipőjét, mert sietni kellett.
Végre kiléptek a lakásból, hat óra volt, anyja, mielőtt bezárta volna a lakás ajtaját, még egy kis hipót löttyintett a falicsapba, mert nagyon bűzlött.
Sokszor kérdezte ő a felnőttektől, mi az hogy szükséglakás, milyen szükséget kell ott végezni, de nem válaszolt senki neki, csak nevettek rajta. Egy szoba volt, meg a konyha, a folyosó végén négy közös WC hat családnak. Ezért néha a csapba pisilt, mert kint nagyon hideg volt, meg félt is.
Végre kiértek a sarokra, ott anyja körülnézett, bár a ködtől nem sokat látott. Kezébe nyomott egy forintot, vegyél magadnak ebből kiflit, a pék már nyitva van, én megyek a munkahelyemre, s azzal otthagyta. Vett két kiflit, a sósat nem szerette, csak a simát. Friss volt, meleg, a zacskón át is sütött, két kézzel fogta, az volt kesztyű helyett. Rögtön hozzá is akart kezdeni, de rájött, hogy az úgy nem lesz jó, mert az iskola kapuja nem biztos hogy nyitva van. Amíg vár, addig eszik.
Azzal is telik az idő.
Az iskola kapuja tényleg zárva volt, de Sanyi bácsi, a pedellus, kinn állt a kapuban. Dermedten néztek egymásra, de szerencsére Sanyi bácsi nem kérdezett semmit, csak kinyitotta a kaput és bevitte őt melegedni. Ő elővette a kifliket, Sanyi bácsi citromos teát adott neki, s ő ott várta meg amíg a tanterembe is be lehetett menni. Sanyi bácsi felesége kérdezgette, miért van itt ilyen korán, de ő válasz helyett elfordította a fejét.
Napközis volt, minden házifeladatot ott írt meg, sokadszor nyelte a lekvárszerű ragaccsal megkent kenyeret uzsonnára. Repetázni nem lehetett. Besötétedett mire hazaért. Kulcsa nem volt, anyja még nem ért haza, megint várt a kapuban, de most kifli nélkül.
Anyja megérkezett szatyorral és két gyertyával a másik kezében. Nincs villanyunk mondta, hiába szöktünk el ma reggel. Aztán megmutatta neki, hogy áll a villanyóra, nem mozog benne az a kerék.
Sokáig olvasott gyertyánál, bár ezt nem lett volna szabad, de anyja szerencsére nem látta, mert elment otthonról.
Sok év telt el, de ő mindíg elbűvölten nézte a villanyórát, akárhol lakott, ahogy az a fémkerék lassan forog. Néha oly lassan, hogy alig lehetett észrevenni. Közben felnőtt, igyekezett úgy tenni, mintha olyan lenne, mint mások, ritkán sikerült neki. Gyanús barátai, ismerősei gyorsan felkeltették az érdeklődését a Szolgálatnak, hiába, azt is el kellett vállalnia valakinek.
Figyelni kezdték a mozgását, aztán a lakását is. A telefonját nem tudták lehallgatni, mert az negyvenegy éves koráig nem volt neki.
Egy alkalommal a farkasordító hidegben ketten ültek egy autóban, s azt figyelték, ki jön hozzá. Akkor épp egy átjáróházban lakott, persze hogy a barátai nem ott jöttek be, ahol az autó állt. Teát főzött az autóban ülőknek, kivitte nekik, de nem fogadták el. Furcsán néztek rá.
Nem sokkal ezután a barátjai egyike elmagyarázta neki, hogyan tudja kideríteni, hogy a lakásában is ott van a Szolgálat.
Pici, észrevehetetlen cetli a szekrényajtó résébe, és a villanyóra. Ha a cetli este már nincs ott, átkutatta valaki a szekrényt.
Ha minden ki van kapcsolva a lakásban, s az a szépséges kerék mégis forog, akkor lehallgatókészülék van rákötve.
Biztosan nem fogyaszt sokat, tette hozzá a barátja nevetve, de a fenébe is, válaszolta ő, nekem kell fizetnem ezt is.
Berlin, 2016 november
Ferber Katalin