Ság-ség, suk-sük
Először a feleséggel találkozott. Az élelmiszeráruházban mutogatta, magyarázta neki komoly hozzáértéssel mindazt, amit ő frissen érkezettként nem ismert és nem tudta elolvasni a sokféle ismeretlen por, csomag, szépen felszeletelt hal feliratait, vagy épp a tengeri herkentyűk nevét, még a cukrot sem tudta megkülönböztetni a sótól.
Honfitársa egy óra alatt mosolyogva elmagyarázott minden fontosat, aztán együtt mentek el az ő lakásába, ott csinált ebédet kettőjüknek, utána elmentek kávézni.
Ugyan a kávé olyan volt, mintha egy pár zoknit hosszú ideig áztattak volna langymeleg vízben, de ő nagy figyelemmel hallgatta újdonsült barátnője összefoglalóját a saját helyzetéről. Derű abban egy másodpercnyi nem volt, ő elképedve hallgatta történetét a mindennapi életéről, az évenként megújítandó munkahelyi szerződéséről egy évtizede, a férje furcsa szokásairól, s a két kisfiáról.
Lelke mélyén hitetlenkedett, biztos volt abban, hogy ez nem annyira elviselhetetlen, mint ahogy a barátnő összefoglalta. Remény azért volt, férje majdani állása, mert addig alkalmi munkákból élt, melyeknek egyre nagyobb részét a feleség csinálta. Az anyóssal már szerencsére nem kellett egy fedél alatt lakniuk. Másfél évtizeddel korábban ugyanis, amikor a barátnő megérkezett Tokióba, akkor más lehetőség nem volt, szépek a hagyományok, tette hozzá megint mosolyogva, s ő csak azt nem értette, hogy miért mosolyog. Legalább megtanultam főzni, hiszen e nélkül mi is lett volna velem, nevetett és vett magának még egy zoknilét.
Az első hónapokban mindent ettől a barátnőtől tanult. Az ételek elkészítését, a számára furcsa, aztán egyenesen hihetetlen szabályokat, írva és íratlanul. Semmit sem értett, bár buzgón olvasott, falta a tévében az összes műsort, de ezekből csak az esti híradók egyike volt gyenge angolsággal szinkronizálva.
Elkezdte a nyelvet is tanulni, ugyanabba az iskolába ment, ahova egykor a barátnője járt, nem gondolt arra, hogy a korkülönbség, no meg a saját többnyelvűsége hamar kudarccá teszi a nyelvtanulását.
Minden héten beszéltek. Egyre gyakrabban találkoztak, pedig ez nem volt könnyű, mindketten dolgoztak és a munkahelyeik nagyon messze voltak egymástól.
Ő lelkesen hívott vendégeket, buzgón főzött, ízéhsége miatt gyakran haza finomságokat. Vendégségbe hívta barátnőjét és férjét, akkor látta a férjet először.
Egy darabig békésen zajlott a társalgás, aztán a férj, aki őt egy tizenhatodik századi kínai császárról készült portréra emlékeztette, hirtelen felcsattant. Fogalmad sincs neked semmiről, ripakodott rá. Itt vagy már hónapok óta, mégsem tudsz egy szót sem japánul, folytatta, de akkor már a nyaka is vörös volt az indulattól. Ez az ember Magyarországon végezte el a magyar szakot, feleségével ott ismerkedett össze a kollégiumban. Az ordítás folytatódott. Ő, a vendéglátó buzgón tálalta a vacsorát, de a gyomra már összerándult.
“Te is egy okoskodó zsidó értelmiségi vagy ugye?”, kérdezte tőle s arcán szétterült az elégedettség, mint aki végre rátalált arra az érvre, ami mindent megmagyaráz.
Ő annyira meglepődött, hogy a barátnőjéhez fordult magyarázatért, de legnagyobb megdöbbenésére a barátnő egyetlen szót sem szólt.
Teltek az évek, ő pedig hasonlóan más külföldihez, tanult, aztán félállásokból próbált megélni, gyatra eredménnyel. A szokásos péntek esti telefonbeszélgetéseik egyikén összefoglalta a barátnőjének mindazt, amit addig megértett az őt körülvevő világból. Elnevezte mindezt a japán csapdának.
Idejön a tudatlan külföldi, nem hiszi el, hogy tényleg nem ért, mert nem tud semmit, lelkesen beleveti magát a tanulásba, nyelv, történelem, mindent meg akar érteni, mert nem ért semmit.
Közben eltelik néhány év, sebességtől és egyéni képességtől függöen sok vagy kevésbé sok. Mire mindazt megtanulja, s megérti amiért ebbe belekezdett, már nem lehet visszavonulót fújni. Beleragad az egészbe, s az a szerencsés aki azonosul nemcsak a tanultakkal, de mindazzal, ami a kedvesebb, tetszetősebb oldala ennek a mindennapi életnek. Az különösen fontos, hogy hittel viszonyuljon mindenhez, mert e nélkül csak saját létét nehezíti meg. A barátnő mint mindíg, türelmesen végighallgatta, majd sóhajtott egy nagyot és csak annyit mondott: ha te ezt ilyen rövid idő alatt átláttad, nehéz lesz ittmaradnod.
Ő lepődött meg azonban igazán, amikor kiderült, hogy a barátnője (majdnem fogadott testvére) élete lett egyre nehezebb. Pedig jobban tudott japánul mint bármelyik külföldi a környezetében, rengeteget dolgozott szánalmasan alacsony fizetésért, ellátta anyósát, férjét, s a két gyerekét.
Kapcsolatuk azonban a régi volt, rengeteget segítettek egymásnak (sajnos ő segített neki egyre többet, de ez természetes volt), a házasságában egyre súlyosbodtak a gondok. Ezt tovább nehezítette az egyik fia betegsége. Ő pedig egyre jobb egyetemeken tanított míg fel nem vették teljes állásba az ország egyik előkelő nevű egyetemére. Az ekkor már egy évizede tartó barátságuk megroppant, mert egyikőjük sem értette, miért neki és nem a barátnőjének van ekkora “szerencséje”. Egyikőjük sem talált erre elfogadható magyarázatot, ő természetesen örült és büszke volt az új állására, a barátnőjét pedig elöntötte a keserűség, de nem tudott erről vele beszélni.
Valami semmiségen vesztek össze, s akkor a legrosszabb jött. Hosszú levelet kapott tőle, mely természetesen a barátság elvesztése miatt érzett düh keserűség és tehetetlenség dokumentuma volt. Csakhogy a levél vége átcsúszott a férj egykori érvelésének dimenziójába, s azzal végződött, hogy ti zsidó unatkozó értelmiségiek, akik a Gerbaud kávéházban múlatjátok az időt, honnan is tudnátok, mi a valóság?
Soha többé nem hívta fel. Leveleket írt az ő (japán) férjének, ajándékokat is küldött neki, hosszasan magyarázta a férjéhez írott levelekben az ő pszichés problémáit. Ma sem érti, miért hitte a barátnője, hogy az ő férje nem olvassa fel neki ezeket a leveleit és nem együtt dobják ki a szemeteskosárba.
Tulajdonképp sajnálta, de annyira nem, hogy minderre akár egyetlen szóval is válaszoljon.
Az egykori barátnő egyik fia végleg elment Japánból, ma is egy másik földrészen él. A másik a betegsége miatt állandó gondoskodást igényel.
A két felnőtt továbbra is ott él, bizonyára a maguk módján elégedetten. Talán ez a boldogság, vagy annak képzete.
Berlin, 2016 november
Ferber Katalin