Elbitangolunk
Elbitangolunk. Csavargunk. Olykor megörülünk, végre egy olyan világba érkeztünk, ahol semmi és senki sem emlékeztet bennünket arra amit magunk mögött hagytunk.
Új életet kezdünk, ez lesz a mindennapi imánk, vigaszunk.Ezt akartuk, arról szó sincs még, hogy nem tudhatjuk valóban ezt akarjuk-e majd.
Itt, az új és nagyon más világban semmi sem úgy van. Semmi sem olyan. Néha persze előtörhet bennünk a “leginkább semmilyen” érzése, de ezt nagyon szégyelljük, nem is merjük hangosan kimondani, biztosan mi tévedünk.
Sokan vagyunk, akik csak elmenetelünk után döbbenünk rá, hogy szándékosan választottunk egy egészen más világot, mint amiben felnőttünk, okosodtunk, vagy elbutultunk.
Nagyon vonzó sokaknak az idegenség, gondolatban kiszínezik az indulás előtt, vastag kifestőkönyv lenne ha valaki lerajzolná az összes elképzelt izgalmat, misztikumot.
Kevesen vagyunk, akik el-és felkészült, autonóm azaz belső függetlenséggel rendelkező felnőttként vágunk neki a nagy kalandnak. Nem is derülhet ez mindaddíg ki, amíg nem érünk oda.
S akkor megérkezünk egy ismeretlen világba, ahol más az ég kékje, másként süt a nap, más a hideg és a meleg, sőt még az evőeszközök sem emlékeztetnek arra, amit otthon használtunk. A tárgyi világgal gyorsan megbarátkozunk. Nem így az emberekkel. Pontosabban mi barátkoznánk, de mást jelent a mosoly és mást a dermedt tekintet, más a nevetés és a sírásnak is más a jelentése mint amit addig ismertünk.
Igyekszünk, iparkodunk, mindent megtanulunk. Nagyon figyelünk, komolyabban veszünk másokat mint magunkat. Lassan elhisszük, hogy berendezkedtünk, már a metrón sem figyeljük a megállókat, mert félálomban is tudjuk, hol kell leszállnunk.
Banális helyzetek döbbentenek rá néhányunkat, hogy nem leszünk otthonosak egyhamar az új környezetben, de ezt már nem tartjuk fontosnak: más lesz ennél sokkal fontosabb.
Előfordulhat, hogy a környezetünkben élők gondosan szemügyre vesznek bennünket, szívesen szólnánk hozzájuk, elmagyaráznánk, miért vagyunk már kinézetre is mások, de ez illetlenség, sőt egyenesen megbotránkoztató lenne.
Holott minden gesztusunkkal önmagunkat mutatjuk be, nagy igyekezettel próbálunk megfelelni mindennek és csaknem mindenkinek. Nem biztos hogy ettől jól érezzük magunkat, de bizonyítani akarunk. Mi itt, ebben az új világban szeretnénk maradni, olyasmire is képesek lennénk ezért, amit otthon sohasem tettünk volna meg. Beszélgetünk, pedig nagyon unjuk, mosolygunk, pedig semmi okunk rá, csak hazatérve döbbenünk rá, hogy a testbeszédünk is a feltételek nélküli alkalmazkodást igyekszik bizonyítani.
Telnek az évek, s bár emigráns honfitársaink többségével nemigen van közös az emigráció tényén kívül, az anyanyelv minderre felmentést nyújt, pedig otthon meg sem ismerkedtünk volna velük.
Úgy pendlizünk az (egykori) otthoniak és az (új) helybeliek között, mintha keresnénk valamit, pedig csak magányosak vagyunk. Az idegenben ez akár szirénázni is tud, mi halljuk ezt, de bizakodva várjuk, hogy ez valamitől majd megváltozik.
Különlegesnek tartjuk magunkat, nem vesszük észre hogy ebben is magunkra maradtunk, mert nem vagyunk különlegesek, de ez az egyetlen kapaszkodónk.
Vékony cérna ez, hamar elszakadhat, s ha már érezzük hogy ez sem tart meg bennünket, rémülten keresünk egy új kapaszkodót.
S ez nem lehet más, mint a környezetünk, az ismeretlenek, akikhez képest persze mi sokkal tapasztaltabbak, világot jártak, okosabbak vagyunk.
Amikor ezt elhisszük, akkor egy kicsit ugyan összezavarodunk, de ez az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhatunk. Bizonytalanságaink elillannak, hisz átadhatjuk másféle tapasztalatainkat a helybelieknek, megemel ez bennünket, soha ilyen élményben otthon nem lett volna részünk.
Egészen biztosak vagyunk abban, hogy másságunk különleges, hogy új környezetünknek ezt csak odaadó alkalmazkodással, aláhajló engedékenységgel tudjuk bizonyítani, s nem vesszük észre a villanó tekinteteket, melyek sisteregnek a megvetéstől.
Belső függetlenségünket nem kell már megteremteni, a feladat értelmetlen lesz, hiszen az új környezetben élők igazolják hogy velünk így minden rendben van, ámulva hallgatják tapasztalatainkat, udvariasan mosolyognak értetlenségünkön és nehézségeinken. Ők tudják amit mi nem akarunk beismerni, hogy soha meg nem teremtett identitásunk majd tőlük érkezik. Ők adják “önzetlenül” de cserébe véglegesen tőlük függünk.
Látszólag készséggel teljesítik kimondatlan kérésünket, mi repesve idomulunk, végre magunkra találtunk, megkönnyebbülünk, gondunk ezzel már nem lesz, holott ekkor dőlt el minden, visszafordíthatatlanul és kíméletlenül.
Elvesztünk anélkül, hogy valaha megtaláltuk volna magunkat. Környezetünk szelíden, színlelt engedékenységgel igazolja hogy velünk minden rendben van, ettől kezdve nem kérdezünk, csak beszélünk, magunkat igazoljuk a környezetünkben élőkkel.
Egyre ritkábban térünk vissza egykori otthonunkba, ámulva hallgatnak bennünket barátaink és ismerőseink, csodás történetekkel szórakoztatjuk őket, mindegyiknek mi vagyunk a hősei és áldozatai, de a végén minden jóra fordul, mi újra útra kelünk és büszkék vagyunk “hagyma”-létünkre, melynek nincs magja csak sok- sok héja.
Egyszerűbb így a lét, meggyőződésünk, hogy úrrá lettünk a nehézségeken, pedig csak a saját autonómiánkról mondtunk le, véglegesen.
Így is lehet.
Berlin, 2016 november
Ferber Katalin