Ketten
Az országban először a mi egyetemünket érte a megtiszteltetés: az oktatásügyi tárca pénzügyi támogatásával kínai diákok tanulhattak nálunk egy évig. Kollégiumban laktak, tandíjmentesek voltak s kaptak valamennyi pénzt is havonta.
Megérkezett az első csoport, s a megtiszteltetésből nekem is jutott valamicske: mind a tizenkét diák jelentkezett a tantárgyaim valamelyikére. Először voltak külföldön, láthatóan megszeppenve, s hogy zavaruk valamennyire oldódjon, az első óra előtt leültünk az egyetem kávézójában beszélgetni. (Akkor még nem tudtam arról a tilalomról,amely szerint nekik soha nem szabad elfogadniuk meghívást egyetlen tanártól sem, vagyis hogy a tanár fizesse ki akár a teájukat is.)
A diákok arcán csodálkozás és némi zavar látszott, kérdezni is csak néhányuk mert.
Másnap volt az első óra. Nem volt “ismerkedés”, a kollégáim által kedvelt “mindenki mutatkozzon be röviden” rutinja, óra volt, szinte azonnal.
Feltűnt két diák, akik nem egymás mellett hanem egymás mögött ültek, egyikőjük magas, a másik alacsony, az utóbbi, talán a szemüvege miatt, gyermeki csodálkozással nézett körül a tanteremben. Az első pillanattól tudtam, hogy a két fiatalember között szoros barátság van.
Az alacsonyabb fiatalember nehezen formálta a szavakat, s csak az óra végén derült ki, hogy furcsa, imbolygó járása van. E két barát elválaszthatatlan volt, holott teljesen ellentétes természetük volt, “csak” a csillapíthatatlan tudásvágy és kíváncsiság kötötte őket össze.
Li, az alacsonyabb, szórakozott volt, nehezen tudott dátumokat, vizsgadolgozatok beadási hatéridejeit megjegyezni. Tiannak, a barátjának több gyakorlati érzéke volt, mindenben segített Linek, észrevehetetlenül, de úgy őrködött Li botladozó lépései mellett, mintha a kisöccse lenne. (Li születése “kisebb” orvosi műhibával történt, ennek volt a következménye mindaz, amit láttam.)
Eljött a vizsgadolgozatok beadásának napja. Li valahova letette a folyosón egy asztalra, sohasem találtuk meg. Tian időben adta be a dolgozatát, melyet elképedve olvastam végig. A dolgozat egy érett, rendkívüli elemző képességgel rendelkező felnőtt írása volt, néhány apró javítás után akár nyomtatásban is megjelenhetett volna.
Mindketten a csoport legjobbjai között fejezték be az évet. Mindketten hazamentek, Li több mint egy évig nem hallatott magáról, mert Tibetbe ment, hogy összeszedettebb legyen.
Őt egy évvel később felvették az egyik legjobb angol egyetemre a doktori iskolába, ahol politikai filozófiát tanult, ez volt az álma, sikerült.
Tian visszajött Tokióba, az ország leghíresebb egyetemén végezte a mesterfokozatot, de ideje túlnyomó részét az én óráimon töltötte, mert ott legalább lehetett tanulni is, mondta mosolyogva.
Meggyőződésem volt, hogy Tiant a világ legjobb doktori iskolái boldogan felvennék. Együtt készítettük elő a jelentkezéseit, amikor jött a hír otthonról, hogy édesapja infarktust kapott, s ezért azonnal haza kellett mennie, dolgoznia kellett, mert ő is egyetlen gyerek volt, s ezért az ő kötelessége volt apjáról gondoskodni. Kína egyik legúlyosabb társadalmi problémája ma is az “egy gyerek” népesedéspolitika nem kívánt következménye: a több generációs családok idősebbjeiről egyetlen gyereknek kell gondoskodnia.
Vigasztalhatatlan voltam, mert tudtam, hogy világhírű társadalomtudós lehetne belőle, de ez a lehetőség azon a bizonyos napon megszűnt. Bankban helyezkedett el, s én néhány évvel később találkoztam vele szülővárosában, Sanghajban. Ő volt az én tolmácsom, élő utikönyvem a városban, nélküle aligha láthattam volna a történelmi Sanghajt.
Találkoztam az édesapjával is, aki Kína egyik leghíresebb papírvágó művésze volt: ez nem aféle hobbi, Kínában a textilipar is használja a papírból kivágott leheletnyi, olykor csipkefinomságú ábrákat és mintákat. (Hasonló a japán papírhajtogatáshoz, vagyis az origamihoz.)
Ismét eltelt néhány év, s Londonban ért a hír, hogy Tian és Li egyaránt ott vannak, meg is beszéltünk egy találkát, hogy annyi év után végre együtt lehessünk néhány órát.
A találka előtti estén egyedül vacsoráztam egy indiai vendéglőben, s amint leültem, egy igen udvarias ázsiai kinézetű, angolul folyékonyan beszélő úriember csatlakozott hozzám. Élénk csevegésbe kezdett velem, s én nem felejtettem el még a keleteurópai éveimet, így mosolyogva, de egyre kelletlenebbül válaszoltam a kérdéseire.
A következő napot Livel és Tiannal töltöttem. Li akkor már az angol parlament egyik képviselőjének szakmai tanácsadója volt, így tartotta el magát, s közben tanult. Tian Kína egyik legnagyobb fejlesztési bankjának alkalmazottja lett, továbbképzésre jött Londonba két hétre.
Tervezte hogy megnősül, bár választottja szülei ellenezték a frigyet, hiszen Tiannak semmiféle anyagi háttere nem volt. Tian a (hajdani) Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem bejáratánál akart fényképet készíteni az esküvője után, a nászútját ugyanis Magyarroszágon szerette volna eltölteni ifjú feleségével.
Hat éve nem hallottam sem Liről, sem Tianról.
A londoni vendéglőben hozzám csatlakozó úriember hibátlan munkát végzett.
Szerencsére, a fényképek még mindíg őrzik annak az évnek néhány pillanatát, amikor együtt gondolkodhattunk, nevethettünk és nem kellett arra sem figyelnünk, ki mennyit mit és mikor jelent rólunk.
Biztos vagyok abban, hogy Li bicegő járása már nem akadálya semminek és Tian sikeres bankár lett.
Berlin, 2016, november.
Ferber Katalin