Búcsú az egyik volt legjobb barátomtól, Varga Lacitól
Húsz éve hallottam a hangját utoljára. Akkor azt mondta: “eltűntél”, amire én nem feleltem semmit, hiszen mindketten tudtuk hogy ez nem így van, de nem akartunk vitatkozni semmin, hisz oly erős volt köztünk a szavakkal kifejezhetetlen szövetség.
Első napja volt az intézetben, amikor kávézni jött a szobánkba—ez a nyolcvanas évek közepe—szerencsémre hozzánk járt az egész emelet kávézni, így szinte mindenkivel találkozhattam, aki új volt nálunk. Ő aspiráns volt, a kandidátusiját írta. Nagyon gyorsan összebarátkoztunk, s ma is fel tudom idézni szűkszavúságát, zártságát, s a tekintetét, mely többet mondott el, mint a szavai.
Barátok lettünk, szellemi harcostársak, volt mivel és kivel szemben harcolnunk, mindketten büszkék voltunk kritikai szemléletünkre, én pedig az ő tűpontos meglátásaira, s legfőképp az öniróniájára.
Ő volt az egyetlen ember eddigi életemben, aki be tudta fejezni az általam félig megírt mondatot, s én úgy hagytam, mert pontosan azt és úgy írta le, ahogy és amit én gondoltam. Laci vezetett be engem egy nekem addig ismeretlen világba is, a felkészült gazdasági újságírók világába. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem a HVG szerkesztőségével. Amikor komoly megélhetési gondjaim voltak, egy legyintéssel átadta nekem a történelmi eseménysorozat készítését, ami a HVG-ben jelent meg. Ez tulajdonképpen régi napi-és hetilapok tallózása volt, melyet szakmánknak köszönhetően amúgyis csináltunk.
Tudom, ez ma már megmosolyogtat sokakat, de talán ő volt az egyik első apuka, aki kislányukkal csecsemőkorában otthon maradt: felesége Daisy, nem hagyhatta ott az állását.
Nem láttam a családjukhoz hasonlót.
A legnehezebb időszakban is derű és nyugalom fogadott, valahányszor átmentem hozzájuk. Daisy az egyik legjobb barátnőm lett és életem talán egyik legkritikusabb időszakán segített át.
Nem írtunk együtt tanulmányt, nem voltunk soha társszerzők, de lehettünk volna. Én 1993-ban elmentem Magyarországról, de amikor következő évben hazamentem, az első utam hozzájuk vezetett.
Azt hiszem ők abban bíztak, hogy néhány év után hazatérek, de nem így történt. Daisy korai halála után megszakadt köztünk a korábban szoros kapcsolat, de ma is az egyik legjobb barátomként őrzöm saját emlékezetemben Lacit. Nem tudhatom, mi vezetett a tragédiához.
Egy valamit azonban tudok: Varga Laci, (mert nekem sohasem lesz László) azzal az értékrenddel és szemlélettel bírt, amivel én. Tárgyilagosság, becsületesség és távolságtartó önirónia.
Nekem ő él, focimeccsre megy és szeret nevetni. A tekintete mindig velem marad.
Berlin, 2016 november 27.
Ferber Katalin