Hanna
Nagyon halk volt a kopogás, először azt hittem, a másik szobában a kolléga matat.
Aztán megismétlődött, megszólaltam, s egy sudár gyönyörű fiatal hölgy lépett be. Hibátlan angolsággal bemutatkozott, Hanna Wei vagyok, amin mosolyogtam, mert tudtam, hogy a Hanna nevet a tanulmányi osztályon adták neki mint az összes kínai diáknak. Villóztak a vizsgalapokon a Szuzik, Viviennek és Hannák, a Thomasok és a Ricsik. Ne bajlódjunk az írásjelek japán vagy épp kínai kimondásáva,l gondolták a buzgó ügyintézők. Minden kínai diáknak, akinek nem egy szótagból (vagyis egyetlen írásjelből) állt a keresztneve, “javasoltak” valami könnyen kimondható nyugati “megfelelőt”.
Hannánál egy könyv volt, az én tantárgyaim egyikének ajánlott irodalma. Udvarias volt, mosolygós és halkszavú.
A doktorképző iskolából jöttem, mondta, szakvezető tanáromnak nincs ideje rám, ezért javasolta az ön nevét, kérem, vállaljon el engem.
A pekingi egyetem kettős doktori programjának egyik jelöltje volt.
Lassan barátkoztunk össze, s alig egy hónap múlva már nem zavarta, hogy a saját nevén szólítom, vagyis Csaohuának. Másfél évig dolgoztunk és tanultunk együtt. A kutatási módszertantól a tanításig mindent együtt csináltunk. Csaohua körülbelül négy hónap után súlyos válsággal nézett szembe, mert felismerte, hogy minden amit korábban megtanult csak akkor hasznosítható számára, ha elsajátítja a kérdésfeltevés módszerét. A tanítás, hiszen minden órámon ott volt, s egy idő után annak előkészítésében is résztvett, ennél sokkal nehezebb volt számára, mert az interaktív, azaz kérdésekből felépített óra számára teljesen új volt. A kérdéseimre természetesen a diákok válaszoltak, s s az egyes válaszaikból építettük fel a következő kérdést. Így minden diáknak meggyőződése volt, hogy ő fedezett fel mindent, én csak összeszedtem a jó válaszokat, de a tudás nekik volt köszönhető, így a sikerélmény is, minden órán.
Csaohua egy év után minőségi változásokon ment keresztül, megtanult elemezni, feltenni a legfontosabb kérdéseket, így ideje volt, hogy egy nemzetközi konferencián előadjon. Az előadásának leírhatatlan sikere volt, napokig ő maga sem hitte el az eredményét, pedig ez kizárólag az ő munkájának köszönhető.
Külseje megváltozott, felnőtt érett hölgy lett, s amikor elkészült a disszertációja, mindketten nagyon felszabadultunk.
A doktori iskola tanára is elégedett volt, hiszen az ő neve állt a disszertáció első oldalán, az én nevem nem kerülhetett oda.
Megtörtént a védés, s az ünnepélyes átadásra megérkeztek Csaohua szülei is.
Vendégül láttuk őket, ők pedig, akik életükben először jártak külföldön, örömmel de némi zavarral kóstolgatták a töltöttpaprikát, amit a tiszteletükre főztem. Chaohua édesapja a vacsora után felállt, s kipakolta mindazt az ajándékot, mellyel a család a köszönetét fejezte ki nekem.
Chaohua nagymamája gyönyörű hímzett papucsot csinált nekem, szülei pedig a tartomány leghíresebb kalligrafikusánál rendeltek egy gyönyörű kalligráfiát, melyen egy régi kínai mondás áll a tudás terjedéséről. Nevem, mint lányuk mestere (nem tanára!) kérésükre a festményre került. Ennél nagyobb elismerést nem kaphattam volna akkor sem, ha nevem rákerülhetett volna doktorjelöltem dolgozatára.
Mindenki elégedett és boldog volt. Chaohua visszatért Pekingbe, alig néhány hét alatt jövendőbelit is választott magának, aki egy bankár, én pedig izgatottan vártam a leveleit, mert biztos voltam abban hogy a japán egyetemen elért eredményei kitűnő állást és ragyogó tudományos jövőt biztosítanak neki.
Még abban is reménykedtem, hogy eljön Londonba, ahol én fél évet töltöttem vendégkutatóként, s ott folytathatja a kutatását.
Nem így történt, miért is történt volna így? Chaohuáról nem hallottam egy évig.
Mint kiderült, a Pekingi Egyetem szakvezető tanára átiratta vele az egész disszertációját, hogy megfelelhessen a kínai elvárásoknak, s eséllyel pályázhassa meg az egyetem egyik állását.
Újraírta a dolgozatot, újra volt egy védése, majd egy csaknem félnapos állásinterjú után kapott egy állást, ami nem tanári hanem ügyintézői munkát jelentett. (Csaknem egy év telt el, amíg megtarthatta első óráját.)
Közben férjhez ment, elküldte nekem az esküvőn készült fényképek egyikét. Szebb volt mint valaha.
Családja megkönnyebbült, egyetlen lánygyermekük jövője minden tekintetben biztosítva volt. A helyzete alig három évvel az utolsó személyes találkozásunk után már annyira stabil volt, hogy skype-on is felhívhatott. (E-mailt egy évben maximum kétszer váltottunk, azt sejtem, hogy nem véletlenül.)
S jött a hír, megszületett a kislánya, aztán jött kép is a gyönyörű babáról.
Valahányszor skype-on beszélgettünk, a férje soha nem akart velem beszélni.
Egy évvel ezelőtt beszéltünk utoljára, akkor megírta, hogy a tanszék több tanára európai hivatalos útra jött, de őt nem engedték el.
Bizonyára jól van, s a családja is elégedett.
Nagyon hiányzik, de az én dolgom az, hogy mindenkit azzal a tudással és élménnyel bocsássak útjára, melyet együtt élvezhettünk. Minden egyéb felesleges.
Az utolsó óránk után Csaohua megajándékozott engem egy titokban
készített képsorozattal és egy akkor nagyon népszerű slágerrel-koreaiul. A címe: “Én a jövőben hiszek”.
Berlin, 2016 november
Ferber Katalin
3 hozzászólás
2 megosztás
Tetszik
Hozzászólás
Megosztás