Használhatatlanul...
Halló Munka!
Kijött a moziból. Végignézte a saját múltját, egy kicsit a jelenét is, talán a közeljövőjét is.
Pössedt mosogatórongyként lefegett saját magán.
Lejárt a szavatossági időm, ezt motyogta.
Talán a fogyaszthatóságomé is? Vagy inkább a használhatóságomé? Mindkettőé? Összezavarodott. Nem gondolt soha eddig a korára, úgy élt ezzel együtt, mint a lépével. Tudta hogy van, de amíg nem jelzett, addig nem kellett ezzel törődnie. Ráncait látva kuncogott reggel a tükör előtt.
Most viszont, amint hazafele bandukolt és újra felidézte az emberi méltóság porrá zúzását abban a filmben, rájött, hogy vele is jó ideje ez történik. Ezen annyira megdöbbent, hogy megállt az utca közepén és fogalma sem volt, milyen irányba kellene tovább mennie, pedig rengetegszer járt már itt.
Na induljunk már valamerre hölgyem, szólt rá egy kackiás bajuszú úriember.
Vonszolta magát, mert először érezte, hogy öreg. Egy pillanatra kétségbeesett, aztán rájött, hogy nem ő öreg, hanem a környezete tekinti annak, mert ő és a hozzá hasonló korúak már nem kellenek semmire és senkinek. Pontosabban csak azoknak kellenek, akik, persze szigorúan magánalapon- olykor bölcsességre, tapasztalatra vágynak, tőle, tőlük ezt ingyenesen lehet kérni. Jobb helyeken ezt szeretetnek hívják.
Eszébe jutott az is, milyen volt munkanélkülinek lennie egy csaknem tökéletesen megszervezett országban.
Fizette szorgalmasan a munkanélküliség esetére a biztosítást, s az eset bekövetkezett. Elment a “Halló Munka” kerületi irodájába, bejelenteni, hogy ő bizony jogosult a munkanélküliségi segélyre. Már attól fellélegzett, hogy sokan voltak a hivatalban.
A bejáratnál egy hibátlanul sminkelt és fejhangon csicsergő ifjú hölgy felvilágosítás helyett azonnal egy “kabinba” vezényelte (fő a személyesség) és ő aggódva látta a hat lepedőnyi űrlapot, melynek kérdéseit Missz egyes számú Csicsergő lassan és tagoltan olvasta fel neki. “Felmérést készítünk a munkaerőpiacról” mondta és ő szeretett volna azonnal köszönés nélkül elrohanni. Nem tehette, egy fillér bevétele nem volt, meg kellett valamiből élnie.
A harmadik kérdés hallatá, ami úgy szólt hogy “szeretne-e ön dolgozni?” már ordítani akart, de azt sem tehette.
Alig másfél óra múlva kitölthetett saját kezével is egy űrlapot, alá is írhatta, amit háromszor megismételtetett vele egy másik ügyintéző, aki szintén csicsergett, de lassabban mint előző kollégája.
Délre éppen elkészült, mármint nem ő, hanem az összes űrlap, s tájékoztatták a kötelezettségeiről. (Jogairól szó sem volt, pedig azt hitte, hogy ő befizette, tehát..)
További négy papírt írt alá, miközben átvette a következő hetek továbbképzési időpontjait. “Amennyiben egyetlen alkalommal nem jelenik meg, elveszti a munkanélküli segély teljes összegét” csicseregte a harmadik, aznap az utolsó ügyintéző.
Kéthetente reggel hét óra húszra kellett megjelennie a tőle alig egy órányi távolságra levő vidám Halló Munka nevű hivatalban. Sokan voltak, ez megint megnyugtatta, csak az zavarta, hogy rajta kívül mindenki békésen aludt, amíg a továbbképzés folyt. Egy némileg kialvatlan fiatal hivatalnok betette a gépbe a videókazettát, melyben mosolygós és kipihent ifjú hölgyek és urak örvendezve jelentkeztek különböző meghirdetett állásokra.
A film után előre betanult szöveget hallgathatott végig mindenki, de ő a legfontosabb információt is hallotta, amit a többiek nem: a segélyt majd három hónap múlva utalják át minden munkanélkülinek, ha bizonyította, hogy kellő számú állást megpályázott és minden továbbképzésen jelen volt. (Erről többször eszébe jutott a hazai párttaggyűlések alapelve: a részvétel a fontos semmi más.)
Ő hosszasan találgatta, miből élnek három hónapig a családapák, s felidézte, hogyan készül a hajléktalan a szigetországban, a csodás Japánban. A lecsúszott, hajdan megbízható alkalmazottja egy közepes vagy kisméretű vállalkozásnak aki egy napon nem megy többé haza, mert már semmit nem tud kifizetni, a semmiből ugyanis a semmi lesz. Hát így.
A negyedik továbbképzésre nem akart már elmenni. Értesítést kapott anyja haláláról, s legalább a sírját fel akarta keresni. A Hallo Munka iroda Csicsergő kollektívája azonban rendíthetetlen és hajlíthatatlan volt: ugrik a munkanélküli segély, ha akár egyetlen alkalmat elmulaszt. Igazolt hiányzás nincs.
Közben majdnem hazaért és az is eszébe jutott, hogy tizenhat éves kora óta dolgozott, igen illegálisan, de kellett a pénz, anyja ugyanis elitta a saját fizetését.
Mióta az eszét tudja, mindig dolgozott, mindegy hogy egyetemista volt, vagy csodára váró frissen diplomázott, ő bármilyen munkát elvállalt. Szerény számítások szerint hasonlóan generációja legtöbb tagjához, három és fél évtizedig dolgozott, mindíg mindent be-és kifizetett, s most lefeg, feleslegesként. Van neki nyugdíja, hogyne lenne, mindenhonnan a minimum, melyből sehol sem lehet megélni.
Legjobb lenne mindenkinek ha már nem élnénk, mosolyog rá a férje, nincs ma a világon egyetlen állam sem, amelyik számot tudna adni arról, hova tűntek a mi pénzeink.
Keserűen nevet, ő már minden állami türelmet elfogyasztott azzal, hogy ilyen idős.
Ő pedig azon gondolkozik, hogy mi a megfelelő fordítása a film utolsó percében elhangzó mondatnak: én egy polgár vagyok. Ő ugyanis állampolgár, valahogy nem sikerült neki polgárrá válnia. Pedig nagyon igyekezett.
Berlin, 2016 november
Ferber Katalin