A Tanszék
Elegem lett a sokféle óraadói és félállásból. Új Zélandba mentem dolgozni,annak ellenére hogy ott is csak három hónapra tudtak munkát adni.
Mielőtt elindultam, megpályáztam Japán egyik leghíresebb magánegyetemén egy állást. Külföldieket kerestek egy új tanszékre, a pályázat csak angolul jelent meg a világ egyik legrangosabb hetilapjában, Amerikában. Az egyik volt kollégám látta, s elküldte nekem.
Bár biztos voltam abban, hogy nem vesznek úgysem fel, hiszen nem ezen az egyetemen végeztem, ezért esélytelen voltam, azért rászántam egy hetet a pályázat megírására, aztán összepakoltam a bőröndömet és elindultam Új Zélandba.
Három héttel később a férjem értesített arról, hogy vissza kell mennem állásinterjúra Tokióba.
Két és fél napra visszamentem.
Az interjú, eltérően a pályázatban foglaltaktól, japánul zajlott.
Két héttel később jött az értesítés, felvettek az ország nagymúltú magánegyetemére docensnek.
Az örömöm leírhatatlan volt. Igaz ugyan hogy a tanszék csak egy évvel később kezdett el működni, de ez engem a legkevésbé sem zavart. Az ugyan furcsa volt, hogy az egyetem néhány hónappal később elküldött egy “hűségnyilatkozatot” mely szerint én aláírásommal garantálom, hogy nem keresek másik állást, vagyis egyoldalú kötelezettséget vállalok, hiszen én nem kaptam szerződést és a fizetésemről sem tudtam semmit.
Férjem családja összegyűlt a nagy esemény megünneplésére. Sógoraim elismerően hümmögtek. Sógornőim leplezetlen büszkeséggel gratuláltak.
Elérkezett az évnyitó napja, addigra megkaptam egy “nem szerződés, de olyan mint egy szerződés” tájékoztatót, melyet szintén alá kellett írnom.
Elkezdődött az új tanév előkészítése. Boldogan, szinte repdesve mentem új munkahelyemre, minden tetszett, az egyetem kávézója, a belvárosi campus, a könyvtárak, egyszóval végre egy évtizedes “gugolás” után az ország egyik legjobb nevű magánegyetemén taníthattam. Büszkeségemet növelte, hogy közreműködhettem az ország hivatalosan is első kétnyelvű oktatásában (angol és japán).
Mielőtt az órák elkezdődtek volna, két alkalommal is összegyűltek a kollégák az egyetemen, informális találkozók voltak ezek, itt ismerhettem meg mindazokat, akiket velem együtt vettek fel.
Ez egy komoly és nagy egyetem volt, negyvenezer diákkal és kétezer főállású tanárral. (Természetesen háromszor ennyi óraadó volt.)
A találkozók alapján gyorsan megértettem miként sikerült egy új tanszéket létrehozni e híres egyetemen. Az egyetem a tizenkilencedik század végén egy, az akkori kormánnyal szembeforduló “lázadó”, volt kormánytag alapítása volt, akinek két rögeszméje és sok pénze volt. Az egyik Shakespeare szeretete, s ő szorgalmazta összes műve japán fordítását. A másik, látva a korabeli kormány politikai merevségét, (konzervativizmusát) az egyetem alapításával kritikusan gondolkodó, progesszív poltikusok újságírók oktatását szerette volna elérni.
Ez az egyetem a háború után az ország egyik leghaladóbb szellemiségű helye volt, történészek, jogászok és híres építészek kerültek ki innen. Az egyetem azonban saját bennfentességének áldozata lett.
Megkérdőjelezhetetlen “hagyomány” volt, hogy az oktatók és az adminisztratív személyzet elsöprő többsége ugyanezen az egyetemen végzett, s ennek néhány évtized után az oktatás és kutatás drámai színvonalcsökkenése lett a következménye.Volt tanár, aki bement az órájára a frissen megjelent könyvének sok sok példányával, s megígérte a diákoknak, hogy aki ebből most itt az órán vesz egy példányt, annak nem kell órára járnia és a legjobb jegyet kapja.
Volt tanár, aki vagy kora reggelre vagy késő estére “ütemezte” az óráit, tudván hogy arra a diákok többsége úgysem megy el.
Nos, állítólag az új tanszék létrehozása az első lépés volt az oktatás reformja felé. Kétnyelvű oktatás lesz, ezt ígérte az álláshirdetés szövegét fogalmazó, ezt tartalmazta a szerződésszerű megállapodás, amit alá kellett írnom, sokadmagammal együtt.
Alig egy hónapja zajlottak az órák, amikor sokféle jelzésből kiderült, miről is van szó “reform” ürügyén.
Rengeteg tanár feleslegesnek bizonyult más tanszékeken, de elbocsátani nem lehetett őket, az túl sokba került volna az egyetemnek. Így az egyetem felső vezetése remek megoldást talált, vagyis hogy új tanszéket kell létrehozni. Az akkori (nem publikus) minsiztériumi irányelv az volt, hogy amennyiben egy új tanszék (kar, egyetem) alkalmazottjainak legalább tíz százaléka külföldi, akkor az új egység hatalmas összegű vissza nem térítendő támogatást kap az állami költségvetésből. Nosza, meghirdették Amerikában az új tanszéki állásokat (mégpedig egy amerikai professzor felkérésével, aki a hirdetést megfogalmazta) s biztos lehetett benne az egyetem minden vezetője, hogy rengeteg pályázat érkezik majd. Összesen tíz állást hirdettek, s öbb mint kétezer pályázat érkezett. Az interjúra kiválasztottak természetesen semmiféle útiköltség-térítést nem kaptak, mert az alapelv az volt, hogy aki ezt nem tudja önerőből megoldani, az nem érdemli meg ezt az állást.
Létrehoztak tehát egy új tanszéket, felvettek tíz külföldit (köztük engem is), megkapta az egyetem a támogatást, a tanszék alkalmazotatinak pedig nyolcvanöt százaléka más tanszékekről lett “átirányítva”. Kevésbé finoman fogalmazva, bennünket külföldieket azért vettek fel, hogy csaknem félszáz korábban ott dolgozót megmentsünk az elbocsátástól, vagy a korai nyugdíjazástól.
Mivel az újonnan felvettek kivétel nélkül megfeleltek az egyetemi állás nemzetközi feltételeinek (PhD, tudományos publikációk, többnyelvűség), nyilvánvaló volt, hogy a mi másik fontos feladatunk hogy a tanszék, s így az egyetem hajdan dicső nevét eladhatóvá tegyük.
A tanszék alkalmazottainak többsége természetesen csak az anyanyelvén tudott, de ez a kisebbik baj volt. Tanítani ugyanis a korábbi évtizedekben nem kellett neki, többségük (tisztelet a kivételnek) édes kis semmiségekről fecsegett az óráin, és igyekezett nagyon jó kapcsolatokat kiépíteni a diákokkal hogy legalább ez helyettesítse a tudást és a tanulást.
A baj akkor következett be, amikor kiderült hogy az új tanszéket kötelezte arra a minisztérium, hogy minden évben növekvő létszámú külföldi és hazai diákot vegyen fel. A külföldi diákok többsége egyetlen szót sem tudott japánul, s az nyilvánvaló volt, hogy a nem ázsiai diákoknak egy vagy két év nem elegendő a japán nyelv elsajátításához, (amit a japán gyerekek is hét évig tanulnak).
Az első két év, vagyis négy szemeszter bukdácsoló és botrányokban gazdag volt. Ezen csak rontott, , hogy a rektor, élve különleges jogaival, számos mennyei küldöttet, valamint régi barátját is odahelyeztetett az új tanszékre.
A nálunk egy évig tanuló, csereprogram keretében érkező külföldi (elsősorban nyugati) diákok petíciókban tiltakoztak a sztorizó, fényképeket, olykor a tanár jelenléte nélkül videókat lejátszó tanárok ellen. Nem történt semmi, illetve annyi, hogy a legjobb nyugati egyetemek többsége nem küldött diákokat az új tanszékre.
Ez rendben is lett volna, hiszen a diákoknak soha semmiféle befolyásuk nem volt arra hogy miért fizetnek. Az igazi baj akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a második évben kiderült, hogy a szerződésszerű általunk aláírt papír minden pontja megváltozott: megemelték a heti óraszámunkat, elvették tőlünk az alkotói szabadság korábban érvényes elemeit és megtiltották az egyetem minden dolgozójának, hogy az egyetem bármilyen ügyéről akár a médiának, akár egy, nem az egyetemen dolgozónak beszéljen.
Lehetett tiltakozni, minden változatlan maradt.
A második év végén a régi azaz más tanszékekről átirányított kollégák két évre elmentek alkotói szabadságra, mi pedig, az újak, ottmaradtunk:s az addigra már több mint kétezer diákot tanítottuk.
Mindenki jól járt, kivéve a naív külföldit, aki én voltam.
Utoljára dőltem be egy japán egyetem “szerződésszerű” ígéreteinek.
A tanszék hat év működés után doktori iskolát akart alapítani. Nem volt kérdés: újabb pénz a minisztériumtól, kevesebb óra, ideális állapot. Az egyetlen apró gond az volt, hogy a tanszék “régi” alkalmazottainak többsége még mesterfokozattal sem rendelkezett, nemhogy doktorátussal. A minisztérium (egyelőre) elutasította a tervet.
Mielőtt bárki élénken tiltakozna: a fenti mindössze egyetlen régi, híres magánegyetem egyetlen tanszéke, s természetesen ebből sem következik az égvilágon semmi.
A jövő biztató.
Berlin 2016 december
Ferber Katalin