Példaképeink
Gyönyörű őszi nap volt, s megint, mint oly sokszor, az óráimra járó diákoknak pontosan a duplája jött el a tanulmányi kirándulásra. Nem kell nagy dologra gondolni, Tokióban voltunk, ott is maradtunk, én sokadszorra, ők először látták az ország legnagyobb és különleges múzeumát.
A múzeum a szomszédságában levő sintó szentély, a Jaszukuni „tárgyi” bizonyítékainak gyűjteménye, vagyis a háborús relikviákat bemutató és a hazáért „harctéri tevékenység” miatt hősi halált halt áldozatok emlékhelye.
Hasonlít tehát az izraeli Yad Vashem, vagy a berlini Holokauszt múzeumokra?
Nem egészen, bár a tokiói háborús múzeumnak több terme is hasonló mint az előzőeké: kizárólag fényképekkel borított falak, több ezer, a hősi halált haltaké.
A Jaszukuni szentély e hősök hamvait őrzi, évente, a halottak emléknapján ezrek látogatnak el ide, köztük a mindenkori kormány tagjai is.
A hetvenes évek vége óta itt őrzik a tokiói háborús bűnösök perében halálra ítélt és kivégzett hét ember hamvait is bár erre családjaik tiltakozása ellenére került sor.
Különleges nap volt az a szombat, nemcsak a diákok óriási létszáma miatt. Velem jött egy éppen a kutatásait Tokióban folytató történész kollégám is, aki a német és a japán háborús bűnösök perek utáni életútját hasonlította össze.
Kollégám és én sokadszor láttuk ezt a múzeumot, melynek neve japánul Yúsúkan, a Példaképek Háza.
A múzeum honlapja szerint ez a hely a béke múzeuma ahol relikviákkal, levelekkel, tárgyakkal emlékezhetünk felmenőinkre, akik életüket adták a béke megteremtéséért.
Csakhogy a béke, legalábbis az állandó kiállítást összeállítók szerint a szigetország esetében kizárólag a nyugati országokkal szemben vívott háborúkkal volt megőrizhető, ami a legtöbb Európából jött diák számára kissé ellentmondásos üzenet volt.
Kétségtelen, hogy Japánt a korabeli nyugati (gyarmattartó) hatalmak fegyveresen kényszerítették az ország akkor már több mint két évszázada tartó zártságának megszüntetésére (természetesen kereskedelmi célok miatt), s az is bizonyított tény, hogy a szigetországot ez a kényszer csaknem két évtizedig tartó válságba lökte.
A diákok kivétel nélkül ismerték a másfél évszázaddal ezelőtt történteket, de mindannyian meglepődve olvasták a kiállított tárgyak mellé írt, ott még részletes magyarázó szöveget: Japánnak meg kellett védenie magát az erőszakos nyugattal szemben, s ez okozta többek között a polgárháborús viszonyokat is az 1860-as és 70-es években.
A baj a japán gyarmatbirodalmat megörökítő termekben kezdődik: a magyarázatok egyre rövidebbek, az érvelés egyre ingatagabb, s három terem után a diákok többsége kényszerűen ugyan, de mosolygott, mert az ellenkezőjét látták mindannak, amit addig a gyarmatbirodalom létrejöttéről és kiépítéséről tanultak.
Korea „annektálása” a koreai társadalom legnagyobb örömére történt, Mandzsúria katonai puccsal történt elfoglalása végre felszabadította az ott élőket, s elhozta számukra a derűs jövő reményét, és így tovább.
A termeken végighaladva a koreai kínai és európai diákok többsége nem hitt a szemének.
Természetesen nem hiányzik a kiállításról a kamikaze-egyszemélyes torpedó, ugyanez egyszemélyes repülőgéppel, valamint egy mozdony, mely a burmai vasútépítés egyik megmentett darabja. Ez utóbbiról közismert, hogy több ezer (túlnyomórészt ausztrál) hadifogollyal építtette a Japán Császári Hadsereg, rettenetes körülmények között, s emiatt a hadifoglyok többsége néhány hónapon belül meghalt. Alig tíz százalékuk érte meg a háború végét, mert sokan, bár csodával határos módon túlélték a kolerát, beri-berit, dengi lázt, a japán felettesek, vagy épp valamelyik koreai beosztottjuk a gyengébb foglyokat megölte.
A múzeum alagsorában szépséges kiállításban szélső és kevésbé szésőjobboldali, Japán háborús szerepét bagatellizáló kétnyelvű szakirodalom, valamint jelvények, korabeli háborús dalok és nem utolsósorban háborús fantázianevekkel ellátott finomságok kaphatók. (Az egyik például a tengerészgyalógság kedvenc körrije, a másik a kamikaze ropi.)
S akkor eljutott mindenki a kijárathoz, elhangzottak a kérdések, s történész kollégám röviden mindenkit, beleértve engem is, tájékoztatott téves nézeteinkről. Németországban sokkal több háborús bűnöst hagytak futni, mint Japánban, kezdte rögtönzött előadását. Nincs különbség a német és a japán háborús időket követő „igazságszolgáltatásban”, mindkét országban beépültek az új, (amerikai megszállással vagyis segítséggel) konszolidált rendszerbe az SS-tisztek, a Japán Császári Hadsereg mindenre elszánt és szadista katonatisztjei és a katonai rendőrség emberei, nincs különbség tehát a két ország között ebben a tekintetben.
Mindenki, a szokásoknak megfelelően illendően végighallgatta a történész rövid előadását, aztán elindultunk hazafelé.
Én pedig elgondolkoztam azon, hogy soha nem jött létre egy ázsiai Wiesenthal Intézet, soha nem volt egyetlen intézmény sem, mely az Ázsiában elkövetett emberiség elleni bűntettek elkövetőit felkutatta volna. Nem volt soha film az ázsiai Soáról, a milliók kínzását vezénylő tisztekről és önkéntesekről.
Nem volt ugyanez fordított irányban az amerikai atombombák ledobása után sem, így történhetett meg, hogy Japán ma is az atombombák áldozata, s ami előtte történt az lassan a ma élők végleges távozásával végleg felejtésre ítéltetett.
Eszembe jutott hazafele menet mindkét nagyszülőm, akik túlélték a rettenet éveit, bár nagyon kevés esélyük volt erre. Eszembe jutott, hogyan tettek tönkre legalább két generációt (köztük az enyémet is)a hallgatás évei, miként mérgezték meg kapcsolataikat, tette őket a rájuk mért csend szorongóvá, rettegővé és minden elkövetkezendő hatalmi szónak engedelmeskedővé.
Mivel a Jaszukuni szentély weboldala nem engedélyez egyetlen képet sem letölteni, álljon itt helyette az a fénykép, mely az egyik tanulmányi kirándulás végén történt a helyszínen.
Berlin, 2016, december.
Ferber Katalin