Modern idők
Már a levéltáros sem értette, miért érdeklődöm egy rég elfeledett pénzügyi szakember életműve iránt.
Gyanakodva szedegette össze az első közgazdasági és pénzügyi tankönyvek másolatait, melyeket ez az ember írt, 1880 és 1885 között. Tadzsiri Inadzsiró volt az egyike annak a néhány lelkes fiatalembernek, akik a kormány támogatásával Amerikába mentek. Őt a Harvard Egyetemre küldték, ott tanult, s kortársaitól eltérően nem betegedett meg az új környezetben, nem lett búskomor. Szorgalmasan készült arra, hogy tanulmányai befejezése után hazamenjen és a kormány által kijelölt munkát végezze. (Ez volt ugyanis a feltétele annak, hogy külföldi egyetemen tanulhasson.)
Szerénységet, a tudás iránti illő alázatot apjától tanulta, aki klasszikus filozófiára tanította a fiatal Meidzsi császárt.
Tadzsiri Inadzsiró szerencséjére épp a Harvard diákja volt, amikor otthon a legnagyobb hatalmi harcok dúltak a kormányon belül. Ezért kapott azonnal állásajánlatot Macukata Maszajositól, az akkori pénzügyminiszertől. (Macukata szakértelme a ma is ismert mítoszokkal ellentétben lényegesen gyengébb volt, mint taktikussága és hírhedt lojalitása a nála erősebbekhez.)
Sokféle mendemonda született arról, hogy Tadzsiri volt Macukata minden pénzügyi javaslatának kidolgozója, így a pénzügyi stabilizációé is. A fiatalember azonban megszállottja volt a szakmájának, a politikai ügyeskedés nem érdekelte. Tevékenységének nagy része így Macukata nevéhez kapcsolódik, ez áll ma minden történelemkönyvben, Tadzsiri neve csak a segítőkész leváltáros számára volt ismert.
Én tehát szorgalmasan jártam egy csaknem elfeledett, kis egyetem levéltárába, ahol az idős levéltáros, kérésemre minden fellelhető anyagot odaadott nekem másolásra. Tadzsiri volt az egyik alapítója az akkor korszerűnek számító pénzügytannak, tanított Japán leghíresebb tokiói Császári Egyetemén is.
Magánéletében ugyanilyen visszahúzódó szerény ember volt. Munkahelyére minden nap gyalog ment, s bár a minisztérium ranglétráján gyorsan haladt fölfelé (hála a sikeres pénzügyi stabilizációnak, valamint Macukata barátságának) életmódján nem volt hajlandó változtatni. Macukata elképedt, amikor kkiderült, hogy Tadzsirinek mindössze egyetlen felesége van, nem tart szeretőt sem a saját házában, sem másutt, s egyre több gyermekének egyetlen anyja van, a felesége. Akkoriban, mivel a modernizáció vagyis nyugati szokások és intézmények imitálása volt a legfontosabb, a korábbi ellenőrzött és biztonságos prostitúció visszaszorult a szigetországban. Emiatt gyakori volt, hogy a módosabbak több szeretőt is tartottak, nem egyszer saját házukban. Közismert a válasz, melyet Macukata adott a császárnak, amikor kitüntetését átvéve a császár megkérdezte tőle, hány gyermeke van. “ Negyvenhatról tudok felség” hangzott az akkor már bárói rangot kapott Macukatától a válasz.
Tadzsiri ezzel nem dicsekedhetett, Macukata le is nézte emiatt. Mindig ugyanabban a felöltőben járt. A császári palotában azonban ebben nem lehetett megjelenni, így a kitüntetése átvétele előtt figyelmeztették, hogy vegyen egy másik öltönyt magának, hogy abban járuljon a császár színe elé.
Büszke volt kérlelhetetlen erkölcsösségére, önkorlátozó életmódjára, de legfőképp arra, hogy saját tudását át tudja adni a fiatalabbaknak, így például a később jelentős pénzügyi szakemberré vált Szakatani Josiónak.
Engem lenyűgözött Tadzsiri személyisége és tudásszomja. Csaknem minden elérhető anyagot összegyűjtöttem fiatal éveiről, amikor a segítőkész leváltáros elszólta magát: Tadzsiri egyik rokona Tokióban él, ő személyesen is ismeri, s ha akarom, bemutat neki.
Nem volt könnyű rávenni a hölgyet a találkára, de alig két hét múlva sikerült az ő háza közelében találkoznunk. Természetesen követve az íratlan szabályokat (s főleg hagyományokat) a levéltárosnak jelen kellett lennie.
Élénk tekintetű, mosolygó törékeny idős hölgy lépett be a kávéházba. Nagyon nehezen indult a beszélgetés, de abban bíztam, hogy a mosoly valódi érdeklődést takar. (Tévedtem, nem először.)
Előzetes bemutatásom ellenére alaposan kikérdezett minden számára fontos dologról, majd a levéltáros biccentett, hogy én is kérdezhetek, természetesen módjával és kizárólag a legudvariasabb nyelvet használva. (Ő is azt használta Tadzsiri rokonával.)
Zavarom nehezen oldódott, kérdezgettem őt Tadzsiriről, Macukatáról, hisz a hölgy elmúlt nyolcvan éves, ő kisgyerekként még láthatta a modernizálódó Japán nagyjait.
A kávét megittuk, a légiesen könnyű süteményt megettük, s én udvarias akartam lenni, ezért megkérdeztem a hölgyet, mit csinál mostanában. A mosoly egyetlen szempillantás alatt eltűnt, a hölgy arca egy picit megrándult, s halkan de határozottan válaszolt: én sohasem csináltam semmit. Most is így telik az életem.
Következett a búcsúzkodás, kissé sietősen, s amikor az idős hölgy eltávozott, a levéltáros rosszallóan csak annyit mondott: az utolsó kérdés teljesen felesleges volt. Ezek szerint nem fogtam fel, hogy az ország egyik arisztokrata leszármazottjával találkoztam, aki múlatta az időt. Megtehette, hiszen Tadzsiri és kortársai megteremtették ennek anyagi alapjait.
Több mint két órába telt amíg hazaértem, volt időm gondolkozni a “hibámon”. S akkor eszembe jutott a férjem nagynénje, akit egy évvel korábban meglátogattunk. Mielőtt beléptünk a házába, egy hölgy állt a kapuban ránk várva, akiről kiderült hogy a nagynéni “mindenese”.
Nekem csak az volt a furcsa, hogy egyetlen alkalmat kivéve, amikor behozta nekünk a teát, nem lépett be a nappaliba, mindvégig az előszobában állt, várva a nagynéni bármilyen kívánságát.
A nagynéni egyébként, aki egy híres agrármérnök özvegye volt, tele energiával, korát meghazudtoló mozgékonysággal mesélt saját életéről nekem. Fiatalasszonyként három kisfiával követte természetesen férjét a gyarmatosított Koreába, ahol a férj a japán rizsfajta meghonosítását végezte. Vidéken éltek, s ott a higénia ismeretlen fogalom volt. Mindhárom gyerekét elvesztette.
A háború után sikerült visszajutniuk Japánba. Ő akkor elhatározta, hogy egyetemet végez, mert hála az új alkotmánynak, erre lehetőség volt. Örökbefogadott egy gyereket is, s férje halála után dolgozni kezdett. Verseket írt, kötetei jelentek meg. Nekem azzal büszkélkedett, hogy az elektronikus szótárában nemcsak angol, japán, de koreai és kínai nyelv is van.
Hazafele menet megkérdeztem a férjemet, miért nem ült le velünk teázni a nagynéni mindenese.
Akkor derült ki, hogy a nagynéni még a Meidzsi időszak előtti nemesi (tónó) család egyik leszármazottja, így amikor szülőfalujába ellátogat, egyetlen ember sem lép(het) be abba a szobába ahol ő tartózkodik.
Modern idők.
Berlin, 2016 december
Ferber Katalin