Karácsony
Gyerekkoromban ritkán volt karácsony.
Ma már mindegy is miért, hisz én, az „istentelen” bolyongtam mindenféle messziről jött szentek között, no persze csak képzeletben, hiszen egyikőjüket sem láttam, de a felnőttek élénken bizonygatták, hogy ők léteznek, hozzák a fát, az ajándékokat, s csengettyű szól majd, ha már mindezt láthatom is.
De ritkán láttam, talán egyszer vagy kétszer, s akkor arra gondoltam, hogy engem valami nagy csalafintasággal és szeretettel éppen átvernek.
Az ajándéknak mindig örültem, egyszer cipőt is kaptam, azzal aludtam, nehogy eltűnjön, hiszen láthatatlanok hozták, akik észrevétlenül el is vihetik, gondoltam.
Felnőtt lettem, s egyre jobban zavart a karácsonyi, ellentmondást nem tűrő parancs: mindenkinek a családja körében kell lennie, s akkor arra gondoltam, mit tesz az, akinek nincs családja? Rajzol magának egy családi kört?
Bosszantott, hogy minden zárva volt, leállt a közlekedés, kényszerűnek éreztem, hogy nem tudok sehova elmenni, még egy könyvtárba se.
Mielőtt végleg elhagytam volna az országot, ahol kötelezőnek éreztem a karácsonyt, barátnőmnek, egy orvosnak segítettem azzal hogy én is az akkor még gyógyíthatatlan betegségben, az aids-ben szenvedőkkel töltöttem a karácsonyt. Őket ugyanis senki nem látogatta meg karácsonykor. Fát díszítettem a nővérkékkel, barátnőm, aki hozzám hasonlóan egyedül élt, a klinikán töltötte a karácsony három napját.
Egy kicsit szégyenkezem most, mert megkönnyebbültem, amikor egy olyan országba költöztem, ahol a karácsonyt nem ünneplik, csak az év utolsó s az új év első napját.
Házunk konyhaablakából láttam mikor fogy el a sor a szentély előtt, s akkor gyorsan mi is kimentünk, háromszor megrántottuk a harang kötelét, kívántunk valami fontosat és jót, nyílt tűznél melengettük a kezünket és hörpöltük a forró édesített szakét, hogy az újév is keserűség nélkül kezdődjön.
Hosszú tésztát ettünk aznap éjjel, hogy hosszú életűek legyenek szeretteink, s persze mi is. Másnap vagy harmadnap a családok ünnepelték az új esztendőt, mi is a férjemmel, nagy családja volt, de sokan elfértünk az asztal körül.
Néhányszor Európában lehettem újra karácsonykor, ámultam sokféle szokáson és főleg a derűn, amivel az ünnepekre készült mindenki.
Néhány évvel később véglegesen visszaköltöztünk Európába, s én december közepén tanácstalanul tébláboltam a lakásban, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene ünnepelnünk, s főként hogyan.
Bécsben élő barátnőm küldött karácsonyfa díszeket, felhívott telefonon, s hosszasan bizonygatta, hogy végre eljött az idő hogy saját kedvtelésemre megünnepeljem a karácsonyt. Karácsonyfával, gyertyákkal, ajándékokkal, barátok meghívásával egy finom kínai és japán ételekből készült vacsorára.. Egyszóval végre lett saját karácsonyom, kényszerek nélkül. Hat éve minden évben van karácsonyfánk, férjem lánya tavaly díszített életében először fenyőfát, öröm van, béke és nyugalom, mert másfél évtized karácsonymentes élet megtanított arra, hogy ez az ünnep is lehet szép és fontos.
Az én karácsonyomnak már nincs köze se valláshoz, se helyhez, ahol éppen vagyok. Egyetlen dolgot jelent, s a karácsonyfánk is ezért készül: Európa iránt érzett szeretetet és megbecsülést, amit mi érzünk. Rég volt ez annyira fontos, mint most.
Berlin, 2016 december 24
Ferber Katalin