A tanszék
Mottó: az egyetem kínaiul és japánul: 大学, (kiejtése daigaku) vagyis nagy tanulás. Érdemes ezt összehasonlítani az universitas jelentésével.
A kétezres évek elején meggyőződésem volt, hogy a japán munkaerőpiac nem kínál már számomra egyetlen elfogadható állást sem.
Sokféle egyetemnek nevezett intézményben voltam óraadó (ez minden tekintetben a legalja a foglalkoztatásnak) voltam csőd szélén álló nemzetközi programok átalakítója, dolgoztam vidéken, hetente ingázva Tokió és Hamamacu között, (a vidéki város 260 kilométerre van a fővárostól), de ott egy munkahelyi baleset után felmondtam.
A tokiói nemzetközi programok egyikében továbbra is tanítottam, s Új- Zélandon, az egyik főiskolán új tanszéket és szakot hoztunk létre az ottani kollégákkal.
Évente három hónapot Aucklandban töltöttem, s közben egy volt kollégámtól álláspályázatot kaptam, ami ígéretes volt minden szempontból, hiszen egy akkor alakuló tanszék működéséhez keresett tanárokat az ország legrégebbi (ezért nagy presztízzsel rendelkező) magánegyeteme Tokióban.
Az állásokat csak Japánon kívül hirdették, ( a híres Chronicle of Higher Education- amerikai oktatási hetilapban) külföldi, több nyelven beszélő pályázókat kerestek.
Alaposan tájékozódtam az álláspályázat összeállítása előtt, és a japán, valamint Japánban dolgozó külföldi kollégák egybehangzóan lebeszéltek arról hogy pályázzak.
Érvelésük a következő volt. A felsőoktatási intézmény nagy múltján kívül arról volt híres hogy túlnyomórészt, (kilencven százalék feletti arányban) csak a saját végzettjeiket alkalmazták tanárként, menedzserként, adminisztrátorként. Ezzel a “hagyománnyal” biztosított volt az egyetem iránti lojalitás, hiszen a korábban ott végzettek ismerték a tanárokat, a menedzsereket és az adminisztrátorokat.
(Néhány kiváló színvonalú amerikai egyetemen ez a gyakorlat tilos.)
A bennfentességnek azonban nemcsak előnyei de hátrányai is vannak, s emiatt az egyetem általános oktatási és kutatási színvonala a kétezres évek elejére korábban soha nem tapasztalt szintre süllyedt.
Hihetetlen, de sajnos igaz történetek keringtek az ott tanítókról és óráikról. Néhány karon a tanárok többsége kora reggel vagy késő este, olykor szombat délelőtt tartotta az óráit, ettől remélve hogy kevesebb diák jár hozzá. Volt tanár, aki új könyvét árkedvezménnyel kínálta a hallgatóknak, s aki vett a könyvből, annak nem kellett órára járnia, sőt a jegyet is automatikusan megkapta. Egy Oxfordból odalátogató kolléga csak annyit mondott nekem ezekről az egyetemi órákról, hogy Walt Disney sorozataihoz hasonlóak, csak nem lehet rajtuk nevetni. (Röviden, Mickey Mouse-órák.)
A kétezres évek elején (ahogy a népességkutatók már egy évtizeddel korábban jelezték) csökkenni kezdett az egyetemekre jelentkezők száma, s mivel ez az egyetem is, hasonlóan a többihez, bevételeinek jelentős hányadát a felvételi díjakból szerezte, joggal tartott attól, hogy az egyébként is eladósodott intézménynek ez tovább fokozza a pénzügyi nehézségeit. Nagymúltú híre és neve megkopott, vagyis egyre kevésbé volt vonzó a továbbtanulni vágyó hazai és csekély számú külföldi diák számára.
A megoldás első lépése egy új “nemzetközi” tanszék létrehozása , vagyis a reform volt, legalábbis az oktatásügyi tárca szakemberei szerint.
A szigetországban a reform mindig a régi megtartását és néhány új elem hozzáadását jelentette. Szerencsés esetben az új kicsit módosította a régit, kevésbé szerencsés esetben a régi szerkezet magába olvasztotta az új elemeket. E tanszék történetében sajnos az utóbbi érvényesült.
Miután hosszas bürokratikus eljárás után az egyetem vezetése megkapta a felügyelő hatóság, azaz a minisztérium engedélyét, (s az ezzel járó állami támogatást) megkezdődött a több mint kétezer jelentkező pályázatának válogatása.
Hosszas töprengés után én is megpályáztam az egyik állást, mondván, ha nem pályázok, semmi esélyem sincs,
Új- Zélandon kaptam meg az értesítést, hogy vissza kell mennem állásinterjúra Tokióba. Az utazás költségeit az egyetem nem fizette, melyet később, már a felvételem után úgy indokolt egy kollégám, hogy akinek nincs pénze az állásinterjú költségeire, az nem méltó arra, hogy e híres egyetemen dolgozzon. (Sajnos a tandíj esetében is hasonló volt a magyarázat, nem pedig a hazai diákok ösztöndíj lehetőségeinek bővítése.)
Az állásinterjú az egyetem felvételi bizottságának levele szerint angolul zajlott és hat példányban, négy különböző kurzus részletes leírását kellett elkészíteni, melyet a felvételi bizottság tagjainak az interjú kezdése előtt személyesen kellett átadni.
Az interjú, eltérően a tájékoztatótól japánul zajlott. Két héttel később már Új Zélandon értesítettek, hogy felvettek.
Nem sokkal később megérkezett két levél az egyetemről. Az egyikben nyilatkoznom kellett hogy más állást nem keresek mindaddig amíg a tanszék munkája (egy évvel később) megindul.
A másik levél címe “Szerződés-féle, mely nem szerződés” volt. Ebben a heti kötelező óraszám, a fizetett szabadság időtartama, valamint az egyetemi nyugdíjalaphoz történő csatlakozási lehetőség volt felsorolva, vagyis ez “nyugdíjas” állásnak tűnt. (A bérről csak akkor szereztem tudomást, amikor 2004 áprilisában megérkezett az első fizetésem.)
2004 tavaszán a tanévnyitó előtt összegyűltek az “új” tanszék dolgozói. Mint a helyszínen kiderült, az új tanszék korántsem volt új, mert az egyetem más karainak “angolul tanító, de leginkább angol társalgást tanító” alkalmazottai valamint más karokról különböző témákat tanító kollégák alkották az új tanszék alkalmazottainak négyötödét. Mi, az újonnan felvett, összesen nyolc külföldi, illetve korábban külföldön élő japán kolléga egyértelműen kisebbségben voltunk. A tanszék főállású alkalmazottainak létszáma 56 volt, a tanszékvezető és három helyettese egyaránt más karokról jött át.
Ma is hallom az egyik áthelyezett kolléga mondatát, melyet nekünk, újaknak címzett.” Mi hónapokig dolgoztunk azon hogy az új tanszék létrejöjjön. Most ti jöttök, mi már eleget dolgoztunk.” Cserébe azért, hogy a kollégák hajlandóak voltak az “új” tanszékhez csatlakozni, az egyetem vezetése számos privilégiumot ígért nekik, természetesen informálisan, amiről mi, az új kollégák nem tudhattunk.
Úgy kezdődött tehát az első szemeszter, hogy az áthelyezettek közül kettő azonnal elment két év alkotói szabadságra, teljes fizetéssel. Ennek csak azért van jelentősége mert az első nyolc szemeszter felveendő diáklétszámát a minisztérium határozta meg, vagyis nekünk újaknak kellett az előre beígért óraszámnál többet tanítani, ugyanis a régiek száma fogyott, mivel az első két évben összesen nyolcan mentek el két év alkotói szabadságra.
Az egyetem reformja, melyet más oktatási intézményekben már oly sokszor láttam, először itt is működőképesnek tűnt. A minisztérium és az egyetem szemlélete megegyezett: ne kelljen senkit elbocsátani (az felesleges konfliktusokhoz, rosszabb esetben munkaügyi perhez vezet, melyet az egyetem úgyis elvesztene, s horribilis összeget kellene fizetnie az elbocsátott kollégának), a karokon feleslegessé váló kollégák (részben külföldiek) áthelyezésével és új külföldiek alkalmazásával “nemzetközi” tanszéket kell létrehozni.
A kollégák, akik sem az oktatás sem a kutatás minimális követelményeit sem teljesítették így kerültek az új Nemzetközi Liberális (!) Tanszékre, mely kétnyelvű volt (a szándék szerint vagyis angolul és japánul folyt az oktatás)s cserébe a minisztérium négy éven át jelentős pénzügyi támogatást folyósított az egyetemnek.
Vagyis, nemzetköziesítette.
Ennek háttere, hogy az oktatásügyi minisztérium országos kampány keretében 2002-ben meghirdette a felsőoktatás nemzetköziesítését, melynek célja a külföldi diákok japán egyetemeken folytatott tanulása, (többségük természetesen angol nyelven) és az egyetemek közötti csereszerződéseknek köszönhetően japán diákok külföldi továbbtanulásának ösztönzése volt (természetesen angol nyelven). Az a tény azonban figyelemre méltó a japán oktatásügyi tárca szemléletét tekintve, hogy Japán és a többi ország közötti költség-és árszint jelentősen különbözik, vagyis a külföldi diákok tanulási költségei lényegesen meghaladták a japán diákok külföldön eltöltött tanévének költségeit, másrészt a minisztérium nem titkolt célja az volt, hogy egyre nagyobb létszámú japán diákot küldjön külföldre. Ez utóbbinak gazdasági előnyei is voltak, például a Japánban tanuló kelet-ázsiai diákok esetében mert egy részük hazatérve a japán vállalatok valamelyikénél helyezkedett el. A kínai diákok programja, mely elkülönült az összes többitől, mert ők tandíjmentességet kaptak, a minisztérium és a költségvetés erőfeszítései ellenére nem váltották be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a Japánban végzett kínai diákok többsége hazatérése után kínai cégeknél helyezkedtek el. Az új tanszék a szomszédos országokból (Dél-Korea, Szingapúr, Kína, Vietnam) is felvételiztetett diákokat, s a több mint háromszáz (nem ázsiai) egyetemmel meglevő szerződésének köszönhetően úgy tűnt, hogy az ország első kétnyelvű oktatási programja rendkívül nagy érdeklődésre számíthat.
Az első, (és a legrövidebb) mindössze két órán át tartó tanszéki értekezlet angol nyelven folyt, de ez a beígért gyakorlat néhány hónap után megszűnt, mert a tanszék dolgozóinak kétharmada nem értett angolul. Végül is Japánban vagyunk, jegyezte meg némi gúnnyal a tanszékvezető, itt japánul kell beszélni. A japánul nem tudó kollégáknak néhányunk folyamatosan tolmácsolt, de nyilvánvaló volt, hogy sokféle hátrány érte mindazokat, akik csak angolul tudtak.
Nekünk, az újonnan felvett kollégáknak fél évente új kurzuscsomagot kellett összeállítanunk, s az első elkészítése után derült ki, hogy helybeli kollégáink többsége ilyet sohasem csinált.
A tanszék vezetése csak azért alkalmazott ideiglenesen egy amerikai “szakértőt” hogy e kollégák fokozatosan megtanulják, miként kell irodalomjegyzéket, tantervet összeállítani hogyan kell ezt az egyetem weboldalára feltenni és frissíteni. (Ez utóbbit a minisztérium rendszeresen ellenőrizte.) Legnagyobb meglepetésemre, a saját kurzusvázlataim jelentős része tudtom és engedélyem nélkül kinyomtatásra került a tantervi tájékoztatóban, néhány kollégám nevével. Kérdésemre, hogy vajon ez nem plágium-e gyorsan megérkezett a válasz: az egyetem tulajdona mindenki szerzői joga.
Az első félév a lelkesedés jegyében telt, bár néhány apró momentum velem véglegesen megértette, hogy új munkahelyem pontosan azt és úgy teszi, ahogy a korábbi munkahelyeim.
A dékán és a rektor hatáskörében felvettek néhány embert, (természetesen állásinterjú nélkül). Három ember különböző minisztériumokból jött, egy pedig, híres festő apja műalkotásával fizetett az állásáért. E jóindulatú, mosolygós kolléga enyhébb szellemi fogyatékosságban szenvedett.
A kormányzati szervektől “alászálló” kollégák foglalkoztatása, függetlenül attól, hogy alkalmasak-e az oktatói és kutatói tevékenységre rendkívül fontos volt a tanszék és a kar ügyeinek lebonyolításában.
Kapcsolati tőkét hoztak fentről, minden rendeletről korábban tudtak mint bármely más egyetem, a felügyeleti tárca által meghirdetett pályázatok nagy részét nekik köszönhetően kapták meg a tanszéki kollégák.
A mennyei küldöttek (japánul amakudari) nyilvánvalóan az informális kapcsolatrendszernek köszönhetően nem tartoztak sem beszámoltathatósággal, sem pedig a tanszéki nyilvánosság tájékoztatása nem volt feladatuk. Ami azonban ennél is kellemetlenebb volt, (de számomra nem meglepő) sem az oktatásban sem a kutatásban nem volt gyakorlatuk, vagyis a tananyagot a bennfentességgel helyettesítették. Sajnos rengeteg diák számára ez elfogadhatatlan (értsd korrupt volt).
Egy tanszéki kolléga aki a külügyminisztérium volt alkalmazottjaként érkezett a tanszékre, óráinak egy részét a minisztérium egyik (a nyilvánosság számára ismeretlen) vendéglőjében tartotta, s a számlát is ő fizette. Nem gondolta, hogy emiatt néhány európai egyetemről jött diák petícióban tiltakozik a dékánnál, melynek természetesen semmiféle következménye nem lett. Ez a kolléga is jelentős kapcsolati tőkét hozott magával az egyetemre, így nagy tekintélynek örvendett.
Aki nem ismeri a japán felsőoktatás működését, az nehezen érti, hogy egy magánegyetem (is) állami ellenőrzés alatt áll, melynek végrehajtója egyrészt a helyi tanulmányi osztály összes alkalmazottja, másrészt minden dékán valamint a rektor rendszeres jelentéstételi kötelezettséggel tartozik a minisztériumnak.
Új tanszék létrehozásakor a minisztérium az úgynevezett “ideiglenes áthelyezés” (japánul sukkó) intézményével teszi ezt hatékonnyá: egy minisztériumi alkalmazott az első évben ott ül a tanszék tanulmányi osztályán és hetente beszámol minisztériumi feletteseinek a dolgok állásáról.
A mennyei küldöttek foglalkoztatása a japán gazdaságban általános, vállalatok és pénzintézetek valamint egyéb magánintézmények egyaránt alkalmaznak felülről jött nyugdíjazott embereket, természetesen a korábbi fizetésük sokszorosáért. A logika emögött a leírtakon kívül az, hogy a közalkalmazotti státusszal biztonság, alacsony fizetés és hatalom jár. Az alacsony fizetés “kárpótlása” a magánszektorban történő foglalkoztatás. A magánegyetemek talán az állami (nemzeti) egyetemeknél is szorosabb állami ellenőrzés alatt állnak Japánban.
Végül, alig két hónappal a tanszék működésének megkezdése után, mi nyolcan, új, “nem szerződés” jellegű értesítést kaptunk. Az egyetemi nyugdíjalap csődje miatt nem számíthattunk egyetemi nyugdíjra (ez rossz hír volt) és a korábban ismert kötelező óraszám megemelkedett. Maga a rektorhelyettes jött el a tanszéki értekezletre, s arról tájékoztatott bennünket, hogy az egyetemi (tanszéki) ügyeket teljes titoktartás mellett kell mindannyiunknak kezelni, senkivel ezekről nem beszélhetünk, a sajtónak pedig ezekről nem nyilatkozhatunk.
Hosszan tartó morgás kísérte e bejelentést, hiszen mindannyian tudtuk, hogy egy másik karon dolgozó kolléga a minisztériumtól elnyert kutatási pénz jelentős részét magáncélokra költötte, mint ahogy az is nyílt titok volt az egyetemen, hogy több karon rendszeres a lánydiákok szexuális zaklatása, melyekről néhány szemfüles szabadúszó újságíró cikket is írt.
Mindezek ellenére én akkor még felhőtlenül örültem, mert végre főállásban taníthattam, a világ minden tájáról jött és helybeli diákokat. Úgy gondoltam, hogy sikerült egy igazán magas színvonalú és nagyhírű egyetemen elhelyezkednem, komoly fizetéssel. Ráadásul, ami nekem fontos szempont volt, ez az egyetem rendelkezett Japán egyik leggazdagabb könyvtári gyűjteményével, hála az alapítónak és az őt követő nagyszerű szakembereknek.
Egy teljes évnek kellett eltelnie amíg felismertem, hogy ismét-de utoljára- bedőltem a látszatnak.
2.
Elit egyetemen voltam, a neve hallatán színlelt ámulat, apró sikkantás, száj elé a kéz volt a reakció. Feltételeztem, hogy ezen az egyetemen a diákok felkészültek, motiváltak, egyszóval nagyszerű óráink lesznek.
A tanszéken meghirdetett tárgyaimra jelentkező diákok egyharmada az egyetemmel “konzorciális” kapcsolatban álló középiskolából jött, vagyis ők előnyben részesültek a felvételin: csak szóbelit kellett tenniük.
Japánban nincs sok oktatási “konzorcium” de azok nevesek és mindegyik azt a célt szolgálja, hogy a szülők biztosak legyenek benne: gyerekük bekerül a nagyhírű egyetemek valamelyikére. (Van olyan egyetemi “konzorcium”, ahova már óvodáskortól járhat a gyerek, olyankor a szülő, vagyis az anyuka felvételizik.)
Az óráimra járó diákok semmiben sem különböztek a más egyetemekre járóktól. Talán jelentősebb arányban voltak híres nagyvállalati vezetők gyerekei az új munkahelyemen, de többségük iskolai tapasztalatai megegyeztek a szigetország középiskolába járóinak tapasztalataival.
Aki jó egyetemre akart bekerülni és szülei nem tudtak időben gondoskodni arról hogy bekerüljenek valamelyik konzorcium oktatási intézményébe, azok “felvételi előkészítő” magániskolákba jártak.
Ezek az iskolák nem tesznek mást, mint megtanítják a diáknak, hogy mit kell válaszolni a tesztkérdésekre az egyetemi felvételin. A japánul dzsukunak nevezett iskola nem olcsó, de némi garanciát ad arra nézvést, hogy a diák egyetemi továbbtanulása sikeres lesz.
A szigetország legjobb időszakában, amikor a munkaerő bőségesen rendelkezésére állt minden cég számára, (vagyis megvalósulhatott a “totális” foglalkoztatás) az “egyetemek”, “főiskolák” feladata (a Gyáriparosok Országos Szövetségének javaslatai alapján) a leendő munkaerő “pihentetése” volt.
Leegyszerűsítve, az egyetemek a középiskolát sikeresen elvégzőket négy évig “parkoltatták”, mielőtt a munkaerőpiacra “zúdultak” volna, álláskeresőként. Az egyetem funkcióinak nagy része a rég várt és 18 éves korig elmaradt spontán, azaz nem intézmények által előírt szocializáció volt. Klubtagság, sport, szórakozás, annyi év után végre kialudhatták magukat, pótolták az addig elmaradt gyerek-és fiatalkor örömeit.
Az egyetemen már nem az volt a fontos hogy mit tanul (ha egyáltalán tanul), hanem az hogy melyik egyetemen teszi ezt.
A felső tíz egyetem puszta neve elegendő volt a legjobb állás elnyeréséhez. Ennek magyarázata elsősorban az elit egyetemek történelmi szerepe: a tizenkilencedik század végétől egészen a huszadik század nyolcvanas éveinek végéig: az állami központi bürokrácia, vagyis a minisztériumi szakemberek kétharmada mindössze három elit egyetemről került ki.
A gazdasági és pénzügyi és politikai elit kisebbik hányadának képzése a többi hét elit egyetemen folyt, melyek között ott volt az én munkahelyem is.
Sok évi tapasztalat után, kisvárosi és fővárosi oktatási intézmények színvonalát (vagy annak hiányát) tapasztalva, nem lepődtem meg az óráimon maguk elé bámuló diákokon, nem lepődtem meg a rendszeres hiányzásokon, ahogy a síri csenden sem, mely a kérdéseimet követte. (Cipőorr gondos vizslatása, papírgalacsinok aprólékos elkészítése, manikűr, vagyis gazdag tárháza a pótcselekvésnek.)
Két félévnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megteremtsek egy, a diákok többsége számára korábban ismeretlen bizalmat, mellyel szövetségesei lettünk egymásnak a felfedezéseinkben, az új ismeretek megértésében.
Nagyon nehéz volt (akárcsak a korábbi munkahelyeimen) elhitetni velük, hogy én nem ellenfél, hanem szövetséges vagyok.
Szerencsére akkor már jól ismertem azt az oktatási hátteret melyből a japán diákok jöttek, ismertem az önvédelmi stratégiájukat is (lányoknál a sírás, fiúk esetében mogorva hallgatás, rosszabb esetben kísérlet arra hogy az órát és engem nevetségessé tegyenek).
Tudtam azt is hogy a diákok többsége soha nem tanult meg örömmel tanulni,hiszen a tanulás célja mindig a következő szint pontszámának elérése, s végül a sikeres egyetemi felvételi volt, mely nagyrészt nem az értő tudást, gondolkodóképességet kérte számon, hanem a memorizálható anyagot.
Egyéni szemléletnek, kérdéseknek ebben az oktatási rendszerben nem jutott hely.
Márpedig az egyetem erre kitűnő terep gondoltam némi naivitással, mert ha sikerül felfedezni a tudás örömét akkor valódi szövetségesekké válhatunk hiszen a kölcsönös tisztelet és az új gondolatok és az addig nem ismert szemlélet lesz az, mely összeköt bennünket.
Senki ne gondolja azt, hogy a fentiek valamiféle érzelgős, indokolatlanul “csöpögős” mondatok. Abban a környezetben, ahol a diáknak elsősorban a viselkedési normákat, a közösségi működés szabályait kell elsajátítania és az egyéni szemlélet, a kritikus gondolkodás, ennek esetleges kimondása e normák nagy részét sérti, egy egyetemi órán csak a hallgatás az ami biztos védelmet nyújt, hiszen senki sem viselkedik “feltűnően”, s az órát kötelességnek tekinti.
Láthatatlan maszk védi minden diák arcát, s a korábbi iskolai tapasztalataik, melyek nem feltétlenül derűsek, megtanítják a többségüket arra, hogy vigyázni kell a tanárokkal.
Nem egyik pillanatról a másikra, de lassan minden egyes, az óráimra járó diákkal megértettem, hogy én mindegyikőjüket tehetségesnek tartom. Az óráink önbizalmat adtak nekik, sikerélményt, melyet máskor és máshol is használni tudtak. Felfedezhették önmaguk képességeit mert az óráimon senki nem mondhatott rossz választ, hiszen minden egyes diák válaszában volt egy számomra addig ismeretlen szempont. Én legalább annyit tanultam tőlük, mint ők tőlem.
A különböző országokból jövő és másféle oktatási tapasztalatokkal rendelkező diákok természetesen némileg megkönnyítették a tanult hallgatás feloldását a japán diákokban.
Nagyszerű óráink voltak, s két év elteltével minden csoport a szokásos szakirodalmon kívül mindig kért “extrát”. Ha olykor ez elmaradt. reklamáltak.
Amint beléptem valamelyik tanterembe, nem kellett egyetlen pillanatig sem gondolnom a tanszéken folyó abszurditásokra.
Ott mindig a kölcsönös elfogadás, a hivatalos történelemszemlélet szerint “kínos”, de az óráinkon megfejtendő és megértendő kérdésekre kerestük együtt a választ. Óriási szerencsémre volt egy kollégám, aki hozzám hasonlóan látta a tanítás lényegét, s ő volt az egyetemen az egyetlen barátom. Olyannyira, hogy amikor a tanszékünk átköltözött egy új épületbe, a szobáink egymás mellett voltak.
Ebédidőben gyakran voltunk az én szobámban, a “hordozható” falatkákat eszegettük , gyakran benézett egy-egy diák, aki csak a hangulat kedvéért jött be a szobámba. Néhány hónappal később néhány kolléganő is bekukucskált, de egyikőjük sem csatlakozott hozzánk, holott biztattuk.
Ha csak tanítanom kellett volna, ma is ott lennék.
3
Az első szemeszter legfontosabb feladata (a tantervek összeállításán kívül) a tanszék számos bizottságának megalakítása volt.
Mindez, ahogy én hívtam, az “utólagos” demokrácia szellemében (humort szerető kollégám szerint a demokrácia japán módja így működik).
Ez azt jelentette, hogy a bizottsági tagok kijelölése többnyire informális módon történt, melyre “rábólintottak”a tanszéki értekezleten jelenlevők.
Minden, a tanszéket, az oktatás egyetemi változásait érintő fontos döntések “fent” dőltek el, melyeket utólag a tanszék(ek) ismét bólintással hagytak jóvá. Havonta volt tanszéki értekezlet, többnyire a délután egésze ezzel telt (2-3 óra rövidnek számított). A tanszéken mindent hangosan felolvasva terjesztett elő az arra kijelölt kolléga, mi ujjacskánkkal követtük a leírt szöveget, olykor hozzászólások és kérdések is voltak (melyeket mindig felvettek, de a felvételeket a tanulmányi osztály páncélszekrényében őrizték, csakúgy mint a diákok értékeléseit a tanárok óráiról) de mindez viszonylag egyszerű dramaturgiára épült színpadi előadás volt. Ebben a helyieknek nagy gyakorlata volt, a külföldieknek kevés, de néhány új kolléga gyorsan beletanult mindebbe. Kollégám és barátom no meg én, sajnos soha.
Semmi nem dőlhetett el a tanszéki értekezleteken, azt már a dékán és helyettesei, valamint a bizottságok vezetői eldöntötték az értekezlet előtt, így a tanszéki értekezleten megjelenteknek mindössze az a feladat maradt hogy e döntéseket utólag jóváhagyják.
(Ezért nevezem én ezt utólagos demokráciának).
A látszólag könnyed, valójában szigorú hierarchia ettől semmiféle eltérést nem engedett. Ha valaki mégis bilit borított (olykor előfordult) azt valótlan dolgok állításával lehurrogták, gyakran kiközösítették a kollégák, vagy egyszerűen ellehetetlenítették a munkavégzését.
Emlékeztetőül: ez az egyetem sem bocsátott el senkit, mert az egyrészt rontotta volna a már amúgyis megtépázott hírnevét, másrészt túl sokba került volna. Sajnos egy másik karon volt egy kolléga, aki szó szerint megbolondult, de nekem ez sem volt új, más egyetemeken is gyakran előfordult ez azokkal, akiknek semmiféle előzetes ismeretük nem volt a japán oktatási intézmények valódi működéséről.
Miért vágyott mégis sok Japánban élő és dolgozó ismerős és kolléga arra, hogy a neves egyetemek valamelyikén dolgozzon?
A kérdés jogos, ugyanis számosan már csak az alkalmazásuk után döbbentek rá, hogy a valóság és a látszat között áthidalhatatlan, vagyis számukra kezelhetetlen szakadék van.
Egy ilyen felépítésű és működésű rendszerben az egyetlen titka annak, hogy a fizetésen kívül mással is elégedett legyen a tanár, az az informalitás napi használata, mert ez a legfontosabb. A felülről lefele kiépült és működő intézményben az információk túlnyomó része nem nyilvános az egyetemi dolgozók számára, így saját érdekükben különböző (tanszéken belüli) csoporthoz kell tartozniuk, hogy időben tudjanak tájékozódni saját helyzetük változásairól. Minden informális úton történt ezen a munkahelyemen is. Utólag természetesen mindig mindenki mindent megszavazott, helyben hagyott, s ha nem aludt el közben (sokan szunyókáltak) akkor élénken, érdeklődést és egyetértést mímelve bólogatott.
Akik a vezetőkhöz közeli érdekcsoportok tagjai voltak, azoknak nem volt okuk aggodalomra: mindent időben megtudtak egy esti kocsmai összejövetelen, vagy épp ebéd közben. Bármire szükségük volt, szintén személyesen járták ki, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy a látszat és a valóság közötti különbség számukra kedvező legyen. (Ez történt például az alkotói szabadságra induló kollégák neveivel kapcsolatban is az első két évben, melyről mi, újak csak utólag értesültünk).
A második évben rólam kiderült, hogy nem vagyok megfelelő, vagyis az utódemokrácia szabályait ismerő és alkalmazó tagja a bizottságnak amelynek ülésein részt kellett vennem. Állandóan valódi problémákról kérdeztem a bizottság vezetőjét, aki néhány perc után annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy áttért egy másik napirendi pontra. (Csak érdekesség, hogy akkoriban elég sok külföldi diák volt iszlám vallású és javasoltam egy imaszoba felállítását számukra. Ennél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy a Ramadan idején, amikor nem ehettek ezek a hallgatók, s gyakran hiányoztak, miféle értékelést alkalmazzunk mi, tanárok? Az imaszobát hat évvel később létrehozta a tanszék vezetése.)
Nekem több éves tapasztalatom volt az egyetemek belső működéséről de még én is meglepődtem azon, hogy egy nagy és híres egyetem pontosan ugyanolyan merev szabályok, értelmetlen korlátozások és átláthatóság, valamint elszámoltathatóság nélkül működik, mint egy vidéki “rokona”.
Amikor az egyetem rektora kötelezővé tette a szexuális zaklatások kivizsgálását, mégpedig bizottság formájában (mely természetesen létrejötte pillanatától titkos volt, ezzel védve az áldozat vagy sértett személyiségi jogait) körlevélben egyúttal arról is értesítettek mindenkit, hogy a bizonyított zaklatásnak következménye az előléptetési kérelem elutasítása, súlyosabb esetben a munkaviszony egyoldalú megszüntetése.
Tanszékünkön legalább három kolléga rendszeresen a verbális vagy fizikai zaklatás módszereivel érte el néhány diáklány beleegyezését az együttlétbe. Egyikőjüket sem érte semmiféle (beígért) retorzió. Volt kollégám például, aki a heti két fogadóóráját este hétkor tartotta, amikor már egy lélek sem volt az épületben úgy zsarolt diáklányokat, hogy egyikőjük feljelentette. A bíróság a kollégát vétkesnek találta, de alig néhány hónappal később előléptették. Hiába, a lojalitás mindent megbocsáthatóvá tett, hiszen ő volt az aki reggel nyolckor különböző karok épülete előtt osztogatta kollégáinak a névjegyét, s aki a bizalmasa volt az egyik nagyhatalmú “mennyei küldöttnek”.
Volt olyan kollégám is, aki egyetlen órát tartott személyesen meg, a többi “előadását” az asszisztense videókazetták levetítésével oldotta meg, mely a “híres” (értsd népszerű) professzornak a TV-ben sugárzott történelmi sorozatának ismétlése volt.
A példák folytathatóak lennének, de azok még mindig nem adnak elfogadható magyarázatot arra, hogy a felsőoktatás e jólismert intézménye a “reform” bevezetése után miért tehette meg mindezt a minisztérium tudtával?
Erre talán az egyik válasz az egyetem nemzetköziesítésének módja, s valódi célja.
4.
Egy februári reggelen a tanulmányi osztály vezetője közölte velem, hogy néhány kollégámmal együtt a tavaszi szünetben, vagyis márciusban, ami egyébként a fizetett szabadság időszaka, mert az új tanév áprilisban kezdődik, hivatalos útra kell mennem.
Európai vagyok, mondta, vagyis az európai egyetemek csereprogramjainak létrehozásához, illetve meghosszabbításához európai kollégát kell küldeni. Két férfikolléga társaságában megyek, folytatta, de a felkeresendő egyetemekkel nekem kell mindent megszerveznem, beleértve a szállást is. Európába európaiakat mondtam nevetve otthon a férjemnek, micsoda szemlélet!
Kísérőim egy amerikai kolléga és az egyik tanszékvezetőhelyettes, egy japán (átirányított) kolléga volt.
Két hetem volt a szervezésre , négy országba kellett mennünk. A tanulmányi osztály előírta, hogy minden egyetemen kizárólag munkanapokon lehetünk, (a munkavégzés hatékonysága érdekében) hétvégék csak utazásra használhatóak. Az egyetemek Svédországban, Hollandiában, Olaszországban és Magyarországon vannak: ezekre a helyekre kellett utaznunk.
Engedélyt kaptam arra, hogy amikor Budapestre érkezzünk, én egy hetet még ott tölthessek. (Mégegyszer: ez a fizetett szabadság ideje alatt előírt munka volt.)
Kollégáim akik élvezték a repülőtéri VIP váró ingyen whiskyjét, kicsit szomorúan vették tudomásul, hogy én Business Class jeggyel utaztam (melyet a tanulmányi osztály intézett, mint az összes repülőjegyet) én ingyen ihatok alkoholt (nem iszom) s amikor az egyik járat öt órán át nem szállt fel egy hóvihar miatt, igazán bosszankodtak emiatt. Minden vámmentes boltban whiskyt vettek, engem egyikőjük az utazás alatt alaposan kioktatott, hogy miként kell a minisztériumi kutatási pályázati pénzt “lazán” elkölteni, laptopokra, mobiltelefonra s egyéb személyes szükségletekre. Kissé sajnálkozva mondta, hogy elég ostoba vagyok, ha nem élek ezzel a lehetőséggel.A két kolléga egyszer sem segített a bőröndöm cipelésében, sajnálkozva vették tudomásul hogy a velencei 18.században épült szállodában nincs se edzőterem se szauna,a dermesztő hidegben utcán kihűlt pizzaszeletet ettek, mondván hogy az a legolcsóbb, így a maradék pénzükön el tudnak menni egy bárba inni.
Én Vivaldi koncertre mentem, ők bárokba.
Az egyetemekkel folytatott tárgyalásokon mindkettőjük hosszan ismertette ragyogó, nemzetközi színvonalú programunkat, s egyikőjüket sem zavarta, hogy folyamatosan hazudnak. (Az igazat természetesen nem mondhatták meg, hiszen a cél a japán diákok kijuttatása volt ezekre az egyetemekre, de ez azt is jelentette, hogy a külföldi diákok a mi tanszékünkön fognak egy évig tanulni.)
Remek órákat hallgattam Maastricht-ben, Lundban, s némi szomorúsággal észleltem hogy az én tanítási módszereim sokkal inkább egy európai egyetemre valók.
A velencei Nemzetközi Egyetemen sajnos a rektor felkészült volt, így feltett néhány, a valóságnak megfelelő kérdést, már ami a programunk színvonalát illeti. Néhány perc kínos csend után az egyik kollégám (ahogy korábban is) elkezdett mellébeszélni, valótlan eredményekkel dicsekedett, amit én gyorsan megelégeltem. Egyetértettem a rektorral és röviden azt is elmondtam neki, hogy a tanszékünk programja az elképzelésekhez képest messze nem valósult meg.
A tárgyalást követően japán kollégám leszidott, elmondta hogy nekem tűzön-vízen át az egyetemünk érdekeit kell képviselnem, és nem hozhatok szégyent a munkáltatómra.
Végül megérkeztünk Budapestre, ahonnan két nap után mindkét kolléga távozott mondván, hogy e helynek már igazán nincs semmiféle jelentősége.
A tokiói munkahelyemen, vagyis az egyetemen (melyre szégyent hoztam) megkértem a tanulmányi osztály vezetőjét, hogy soha többé ne küldjenek engem külföldre az egyetem érdekeit képviselni, mert erre a feladatra (is) alkalmatlan vagyok.
A tanulmányi osztály vezetője elképedt és csak annyit mondott: remélem ezt másnak nem mondta el, hiszen ez csak a maga véleménye s nem a mienk.
Utóhang helyett érdemes annyit tudni, hogy az új tanszék nemzetközi programjában résztvevő egyetemek legjobbjai két év után már nem, vagy alig küldtek diákot a programunkra. A tanszék (és a minisztérium) terveiből ugyanis egyetlen szempont kimaradt: a legjobb amerikai, angol, ír ausztrál egyetemek diákjai, hazatérésük után részletes értékelést írtak a programunkról s ezt az ottani nemzetközi osztályon dolgozók elolvasták.
A diákok értékelése szerint a programunk kétharmada számukra felesleges idő-és pénzpocsékolás volt
Barátom és kollégám, valamint a saját kurzusaim az egyharmadhoz tartoztak. Ennek köszönhetően mindkettőnket rendszeresen megkeresett néhány nagyon komoly egyetem, s ha biztosítottuk őket arról, hogy tartunk órákat a következő félévben, akkor küldtek néhány diákot.
Ma is úgy látom, hogy az utólagos demokrácia a hivatalos vagyis intézményesített pénzmosással együtt beláthatatlan károkat okoz a japán társadalom érintett tagjainak.
Ferber Katalin
Berlin