Annabellácska
Mindenki becézte, talán mert olyan kicsi volt, no meg a kinézete miatt. Senki sem tudta valójában honnan jött. Néha azt mondta az őt kérdezőnek hogy német, de francia akcentusa is volt, olykor sejtelmesen mosolyogva utalt Párizsra, ahol felnőtt.
Henna segítségével őrizte meg halványvörös haját, a bőre olyan fehér volt, hogy már egy társalgás közben elsötétedtek orra körül a szeplők, kicsi volt a keze, kicsi az egész nő, talán inkább hölgyecske. Tipegve járt, rosszallóan morgott, ha egy férfikolléga nem köszönt neki vissza. Senki sem vette őt komolyan, kislányos öltözéke, fodros blúzai, masni de legalább szalag a hajában, mint aki elfeledkezett arról, hogy kamaszlányból hatvanéves lett.
Természetesen nyelvtanár volt az egyetemen, mindig egy halom mesekönyvvel érkezett, s én egyszer kíváncsian megnéztem a könyvei címét, de se a Micimackó, se a Kis herceg nem volt köztük.
Nehezen tudtam vele összebarátkozni, mert neki mindenki mindig gyanús volt. Szerencsémre egy magyar diák már régóta jóban volt vele, ő biztatta Annabellácskát hogy velem nyugodtan szóba elegyedhet, megbízhat bennem. Megnyugodott, amikor megtudta hogy én is Magyarországról jöttem, s hosszan beszélt nekem arról, micsoda elmaradottságról árulkodik, ha egy nemzet (ezt orrhangon, francia akcentussal mondta) gyökereket és az út szélén vadon termő növények leveleit eszi.
Hallgattam mert arra voltam kíváncsi hogy miért él valaki harminc éve egy országban, ha szerinte elmaradott.
Ó, mi tud maga az élet viszontagságairól, kiáltott fel, itt legalább, remélhetően nyugdíjat fogok kapni, igaz ugyan hogy még jónéhány évig kell ezért dolgoznom, de lesz nyugdíjam, s ez a legfontosabb.
Óráin meséket olvasott fel a diákoknak angolul, ezzel belopta magát a szívükbe, mert ugyan a mesék nagy részét az őt hallgatók nem értették, de a mesék nem veszélyesek, nem fenyegetőek, a mesékről nem lehet rossz dolgozatot írni, így megbukni is lehetetlen.
Szíve mélyén lenézte a közgazdászokat,a történészek sem jártak jobban, meggyőződése volt, hogy fabatkát sem ér a tudásuk, pláne egy egyetemen, ahol a diákok többségét semmi más nem érdekli, minthogy a negyedik év végén kapjanak egy hivatalos papírt.
A magyar diák rendszeresen feljárt hozzá, Annabellácska ugyanis fizikailag gyenge volt, takarítani sem volt ereje és a tizenkét macskája etetése kimerítette.
A magyar diák sajnálta őt, sokszor segített neki otthon, de egy idő után már őt is fárasztotta a macskák etetése, a lakás kitakarítása, a különböző szeméthalmok szaporodása, így egy idő után felhagyott a látogatásokkal. Annabellácska pedig nagyon kedvelte őt, egyszerűen azért, mert ez a diák nem tudott semmiről semmit, nagyon szépen énekelt, természetesen magyar népdalokat, ez Annabellácskát könnyekig meghatotta, s mivel a tanszéken mindenki ismerte őt, ezért afféle kérlelő hangon mindig mindent el tudott intézni a diáknak, ha az megkérte erre.
Én beszélgetni szerettem volna Annabellácskával Németországról vagy akár Franciaországról, de az előbbit elintézte egy kurta válasszal (jobb ha nem hangoztatom én azt hogy német származású vagyok) Franciaországról pedig csak annyit mondott, hogy ott legalább finomakat főznek, nem úgy mint itt, ahol a gyökereket is megeszik.
A krumpli, a hagyma, a retek is gyökerek, nem, kérdeztem tőle nevetve. Annabellácska arca elkomorult, s mélyvörösbe boruló arccal csak annyit mondott, na de azok ehetőek.
Nem láttam sokáig a tanszéken Annabellácskát, állítólag alkotói szabadságra ment, de nem utazott el az országból, mondta szomorú hangon a kollégák egyike.
Néhány hónappal később sokakat nyugdíjba küldtek, köztük Annabellácskát is.
Állítólag a macskák keserves nyervogása riasztotta az egyik szomszédot, aki ott találta a díványon Annabellácskát,fodros blúzban, bársonyszalaggal a hajában, szépen felöltözve, mintha munkába indulna. A magyar diák szerint rengeteg kéziratot találtak nála, mindegyiket németül írta és mindegyik felnőtteknek íródott. Volt benne jó és gonosz, volt benne szerelem, ami reménytelen volt, de a mese végére mindenki boldog lett és mindig a jó győzött.
Soha senki sem tudta meg ki volt valójában Annabellácska.
Ferber Katalin
Berlin, 2020