Lina
Mosolygott, kedves volt, és a szeme olyan kék volt, hogy arról a tenger jutott eszembe.
A tanár küldte hozzám, akit én egy nagyszerű könyv szerzőjeként ismertem: az egyetlen ember volt akinek a könyve elolvasása után ismeretlenül levelet írtam.
Útközben vagyok mondta Lina már nevetve, megálltam Tokióban, hogy veled találkozzak. Megyek Novoszibirszkbe, elhozom onnan a szüleimet, velünk fognak élni Auckland-ban.
Így lettem én témavezetője Linának, aki két évvel korábban emigrált Új Zélandra.
A kilencvenes évek közepén, amikor száguldó infláció volt Oroszországban, amikor felnőtt emberek teáscsészéiket árulták az utcán (mert a szamovárt már eladták), Lina tudta hogy nyugdíjas szülei nem maradhatnak ott ahol születtek, felnőttek, dolgoztak, majd nyugdíjasként éheztek.
Büszke voltam, hogy a híres és csodálatos humorral bíró szerző, egyetemi tanár, engem választott Lina másik témavezetőjének. Oldalak százait másoltam Linának (akkoriban még mindezt nem lehetett az internet segítségével elküldeni), s engem csendes szakmai büszkeség töltött el hiszen témavezető lehettem. Linának volt állása, már helybeli férje is, aki az ország egyik leghíresebb borszakértője volt.
Amikor Aucklandba mentem, találkoztam Lina szüleivel is, akik nevetése Paszternakot, Isaac Babelt, Bulgakovot juttatta eszembe. Lina édesanyjának minden hozzátartozója a szibériai lágerekben “tűnt el”, ő megúszta annyival hogy Moszkvából a szibériai Novoszibirszkbe száműzték. Férje, Lina apukája vasútmérnök volt, s mindkét lábát elvesztette egy munkahelyi balesetben.
Mindezek ellenére, Lináéknál lenni öröm volt, hiszen mindenki, (kivéve Lina férjét), az orosz kultúrát, irodalmat, ennek szépségeit idézte fel.
Jól haladtunk a disszertáció előkészítésével. Én egyre gyakrabban mentem Aucklandba, emlékszem az egyik születésnapomat a Tokióba tartó repülőgépen ünnepeltem, nem volt ez baj, épp ellenkezőleg. Kapcsolatunk Linával egyre szorosabb lett, barátság is volt, de főleg közös munka.
Egy konferencián aztán összetalálkoztam a jó humorú tanárral (az általam csodált szerzővel) s miközben, rá jellemzően, megnevettetett, megjegyezte, hogy Lina nagyon nehéz helyzetben van. Alig jut szakkönyvekhez, folyóiratokhoz, pedig a szakdolgozat leadási határideje vészesen közeleg.
Így derült ki, hogy Lina mindkettőnknek eljátszotta a segítség nélkül maradó doktorjelölt szomorú helyzetét.
Sokévi évi munkám változott egyetlen perc alatt büszkeségből szánalmassá. Akkoriban már dolgozni jártam Aucklandba, s mindent alaposan megfontolva, meggondolva, úgy döntöttem, hogy befejezem Lina szakmai támogatását.
Hónapokig gondolkodtam azon, miképp volt lehetséges, hogy nem vettem észre: Lina (japán) nyelvvizsgája nem létezett soha, szakmailag az öt év új zélandi tanulás ellenére ugyanazon a szinten toporgott, mint amikor megérkezett Aucklandba. S akkor, az utolsó találkozásunk előtt néhány perccel belém hasított a felismerés: Lina úgy élt új hazájában, ahogy ezt Novoszibirszkben megtanulta. Késedelem nélkül használni a lehetőségeket, bármit megtenni annak érdekében, hogy alkalmazkodó, munkahelyéhez és férjéhez hűséges, szorgalmas, megbízható ember látszatát keltse. Az “erkölcsi” szempontok az utolsó teáscsésze eladásakor már nem számítanak. Helybeli tanárával többszöri, órákig tartó beszélgetések után úgy döntöttem, hogy e helyzetből csak az én döntésemmel van kiút. A legsúlyosabb probléma ugyanis az volt hogy Lina gátlástalanul felhasznált minden írásomat, anélkül hogy akár egyetlen egyszer is hivatkozott volna ezekre. Sok mindent tehettem volna, de én drasztikus megoldást választottam. Elmondtam neki legközelebbi találkánkkor, hogy sikerült neki évekig becsapnia engem (akárcsak a tanárát) s ez helyrehozhatatlan.
Linának van egy kamasszá cseperedett fia, a tengerparttól száz méterre épült háza, édesanyja megírta visszaemlékezéseit, édesapja kitűnő egészségnek örvend, férje pedig ünnepelt borszakértő.
Az általam tisztelt tanár Ausztráliában egy farmon gazdálkodik, s Lina, közös új zélandi ismerőseinktől még mindig megkérdezi, hogyan tudná velem felvenni a kapcsolatot.
Doktori disszertációjának színvonala épp hogy elfogadható, de természetesen átment a hivatalos minősítésen.
Boldog, elégedett, kiegyensúlyozott. Oroszországba, Novoszibirszkbe soha többé nem megy vissza, immáron negyedszázada.
Megértem.
Berlin, 2020. december
Ferber Katalin