A szabadság “csendje”
Az égiek engem a tenyerükön hordanak. Nem tudom felidézni hogy mikor voltam utoljára tüntetésen.
Ma, június hatodikán délután Berlinben csendes tüntetés volt a rasszizmus ellen amire nekem el kellett mennem.
Az Alexander Platzon zajlott, s sejtéseim szerint ezrek jöttek, nagyrészt fiatalok. A Németországban szokásos rendőri biztosítás védett mindenkit, a villamosok buszok nem közlekedtek, s én körbenézve okosabbnál okosabb feliratokat láttam kartondobozrészekre írva, amit mindenki maga készített. “A színeseknek adott jogok nem csorbítják a tieidet.” “Igazságszolgáltatás nélkül nincs demokrácia.” Kicsit zavarban vagyok, de a legjobban a “Mama” felirat tetszett, (George Floyd a nemrég elhunyt mamáját hívta, miközben a nyakán térdelt egy rendőr.)
A tér megtelt, a tapsvihar egy-egy okos megfontolt mondatnak szólt, a zene afrikai zene volt, s olyan hangulat, hogy én elérzékenyültem.
Nem egyedül voltam, a férjem is velem volt, aki egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol legalább hat évtizede csaknem mindenki lemondott arról, hogy cselekvése bármilyen változást érne el. Vagyis beletörődött a változhatatlanságba.
Férjem ámulva, szinte hitetlenül nézte a körülöttünk álldogáló fiatalokat, a teret ami megtelt a csendes tüntetőkkel, egyre többen voltunk s akkor a férjem bocsánatot kért.
Nem tőlem, dehogy, hanem mindazoktól, akik bátrak, vagyis akik demokráciában nőttek fel, s természetes nekik hogy puszta megjelenésükkel, csendben fejezzék ki a felháborodásukat, a tiltakozásukat a rasszizmussal és mindenféle hátrányos megkülönböztetéssel szemben.
Miért nem hall a világ kelet-ázsiai országok tiltakozásairól?
A férjem ugyanis, szokásához híven saját társadalma miatt szégyellte magát.
Elgondolkoztam, vajon miért nem tiltakoznak százezrek Tokióban, Szöulban, Kuala Lumpurban, vagy épp Jakartában?
Felidéztem az afrikai-amerikai egyetemi tanárt, aki napszemüveget akart vásárolni Kiotóban és közölte vele a bolti eladó, hogy nem szolgálja ki. Természetesen nincs ennek semmiféle általánosításra feljogosító tartalma.
Felidéztem amikor ismerőseim egyike Dél-Amerikából nem tudott venni édesanyjának ajándékot, mert a bolt tulajdonosa kituszkolta az üzletből és kitette a “Zárva vagyunk “ táblát.
(Ez utóbbinak per lett a vége, ami pénzbüntetéssel végződött.) Egy nemzetközi tudósítót tuszkolt ki az egyébként a helyiek által nagy becsben tartott bolttulajdonos. Ennek sincs semmiféle általánosításra feljogosító tartalma.
Csakhogy, bármilyen kényelmetlen sokunknak, Ázsia, melynek országai (kivéve Japánt) éppen a fehér ember gyarmatosításainak lettek áldozatai, a saját etnikumaikat védik.
Ez bizony kevés, mondom én, az európai fehér ember, s bizony az előtt is joggal állunk értetlenül, hogy miért éppen a hipermodern japán társadalom nem mozdul meg mindarra amire a világ más földrészei megmozdultak. Japánt ugyanis soha nem gyarmatosította egyetlen ország sem. (Japán gyarmatosította Ázsia egy részét, de Kínát, szándékai ellenére nem sikerült.)
A rasszizmus elleni tiltakozás eddigi elmaradásának egyik oka szinte biztosan az amerikai-japán, 1952 óta “bebetonozott” viszony. Nagy veszéllyel járna, s ezt minden japán ember tudja, ha Amerika-ellenes tüntetés szerveződne Japánban, merthogy egyrészt az szinte állandóan van Okinaván az “ideiglenes” (1945 óta tartó) amerikai katonai jelenlét miatt, másrészt Japán sok tekintetben előretolt hadállása az USA mindenkori kormányának, akárcsak Dél-Korea, vagy éppen Tajvan.
Egy békés, a berlinihez hasonló csendes tüntetés persze nem ártana senkinek, mondanák erre sokan.
Japánnak azonban, egyelőre úgy tűnik, hogy sokkalta fontosabb a szövetségesével fenntartott jó kapcsolatok megőrzése, mint afféle anti-diszkriminációs hőzöngés.
Sajnos, az is eszembe jutott, s emiatt is szégyenkezem, hogy a kelet-ázsiai társadalmak többsége még mindig nem “felnőtt” demokrácia. No meg az, hogy a “sárga veszedelem” (most épp Kínával kapcsolatban) úgy tűnik hogy épp úgy él, mint kétszáz éve. A rasszizmus sajnos univerzális.
Lehet, hogy egy évtized múlva ez is megváltozik, mert ami több mint egy hete az Amerikai Egyesült Államokban zajlik, az korántsem belügy.
Ferber Katalin
Berlin