Idegenben (részlet)

 A nagyszüleim, Gyula és Blanka kiterjedt rokonságából mindössze hatan élték túl az elképzelhetetlent. Blanka testvérei, Sándor, Rudolf és Samu füstté váltak. Távoli rokonaim nem sokkal a táborok felszabadítása után Amerikába mentek. Várták őket ott, mert évekkel korábban néhány rokon és barát megérezte, hogy menni kell, mielőtt a legrosszabb bekövetkezik. Hogy miért Amerika? Messzebb volt és meseszerű. Más világ. Ez a pár ember volt segítségére a később jövőknek. Ők időben elmenekültek, mindent pénzzé tettek. Semmijük nem maradt és hónapokig tartott míg eljutottak az ígéret földjére.

 Ahova megérkeztek, ott nem találtak egyetlen magyart sem, de ennek eleinte örültek. Így könnyebb lesz megszoknunk az idegen környezetet, mondta egyikőjük.  Azt hitték, ha nem hallanak magyar szót, akkor hamarabb felejtik el mindazt, amit maguk mögött hagytak. Aztán kiderült hogy csak magyarul akarnak beszélni, s csak magyar szót akarnak hallani. Mindig hazavágytak, miközben igyekeztek elfelejteni, hol is volt az a haza. Évekig nem tudtak mit kezdeni ezzel a kettősséggel. Az okosak, az előrelátók, nem földönfutók, hanem lebegők lettek. Ott lebegtek a képzelet, s az új valóság határán. 
 Utálkoztak, hisz mit is szerethettek volna azon a környezeten, ahol senki sem értette őket? Otthon azonban elvették volna tőlük a legfontosabbat, az életüket. Nem gondolkoztak, csak menekültek. Élni kellett, ez volt a legfontosabb. Mégis, nagyon nehezen szokták meg felnőttként mindazt, ami körülvette őket. Egy ideig az otthon hallott meseszerű történetekre gondoltak, de gyorsan kiderült, hogy ezek a képzelet szüleményei voltak.
 Megszokhatatlan volt minden.
 Az ég kékje is más volt, mint otthon. Az ételek ehetetlennek tűntek, a víz ihatatlannak, az utcák büdösnek. Az emberek mintha álarcot hordtak volna, mely hozzájuk nőtt. Mindig mindenki mosolygott, ok nélkül. Mintha tükör előtt gyakorolták volna. Ők ezt sem értették, s időbe telt, mire rájöttek, hogy ezek a mosolyok olyanok, mint otthon az adjisten. Először ők is visszamosolyogtak, aztán rájöttek, hogy erre senki sem figyel. Talán a mosolytól beszélgetést reméltek, s amikor az nem jött, abbahagyták a mosolygást.
 Eleinte kérdezni sem mertek senkitől semmit. Meglett emberek kézzel-lábbal próbálták magukat megértetni a helybeliekkel. Nem sok sikerrel. Az ijesztően magas épületek látványától szédültek és megfájdult a fejük. Az utca, ahol laktak, mintha a sokfelől jött emberek tanácstalanságától lett volna áttekinthetetlen. Gyakran nem találtak haza, eltévedtek. Összezavarodva és pánikban keresték a házat, ahonnan aznap reggel elindultak. Rettenetes zaj volt, az ablakokból azonosíthatatlan rongydarabok lifegtek a szél ritmusára. Olykor a bűzlő kanálisból kíváncsian leselkedő patkányba botlottak. A szagok voltak a legrosszabbak. Úgy érezték, hogy ezt sohasem fogják megszokni. Pedig ezt is megszokták, maguk sem értették, hogyan. Mindenhez idő kellett. A türelmetlenségüket sem értették, nem ilyenek voltak ők otthon.

 Kisvárosokból és falvakból jöttek, otthonuk Liliputnak tűnt, ők pedig törpéknek. Elvesztek a végtelennek tűnő térben, s valami csöpp zugot kajtattak, ahol az ismerősökkel együtt lehettek. Keresték a helyüket, de úgy tűnt, hogy azt nekik kellett megteremteniük. Helyet kellett csinálni önmagukban az új világnak, a bölcsebbek így gondolták, s akkor talán a környezetük is befogadja majd őket. 
 Napjaikat végigtántorogták, pedig nem volt mitől megrészegülniük. A gyerekeikre gondoltak, hogy nekik majd nagyszerű életük lesz. Ők már otthon lesznek, s mit sem sejtenek arról, mit jelent magyarul álmodni. Szinte mindegyikőjük biztos volt abban, hogy a fiatalok jövője sokkal fontosabb mint az ő mindennapi küzdelmük. 
 Ismerőseik a régebben kivándorolt magyarok voltak, de barátot nem találtak közöttük. Magányukat szégyellték, emiatt mindenki a családjába kapaszkodott. Csak sötétedés után mertek hazagondolni. Akkor az édes magyar szavakat ismételgették, hátha attól álomba merülnek. Maguknak többet meséltek, mint a gyerekeiknek. Nem lehetett hazamenni, hisz nem volt már haza, csak annak álmaikban visszatérő képzete. Nem honvágyuk volt, hanem valami más, aminek nem tudtak nevet adni. Egyszerre reméltek befogadást és elkülönülést. Maguk sem értették, miért akarnak a sajátjaikkal lenni, miközben minden nap azt remélték, hogy a helybeliek (a nekik idegenek) barátjaikká fogadják őket.
 Egyikőjüknek elege lett a mosogatásból, egyszerre tíz tányért vágott a földhöz, hátha ettől megnyílik ég és föld, leszakad a mennyezet, vagy végre valaki észreveszi őt is. Az majd átöleli és halkan, magyarul azt mondja neki, gyere haza.
 Nyelv nélkül és menekültként mintha nem is léteztek volna azok számára, akik “otthon” voltak. Ez a világ, mely őket körülvette, semmiben nem emlékeztette őket arra, amit otthon tapasztaltak. Nem voltak közös szavak, nem voltak gesztusok, csak a nagy értetlenség, fejvakarás, hümmögés. Aztán lassan ezt is megszokták. Csipegették a nyelvet, keverték a magyarral, de jó volt ez így is amíg megértették a helyiek hogy mit akarnak. Nem vágytak ők többre, mint békességre, lassú gyarapodásra. A gyerekeik már hadartak angolul, amikor ők még mindig a kölcsönvett szótárat bújták, hogy megértsenek egy-egy ismeretlen szót az újságban.
 Blankának mesélte évekkel később az egyik unokabátyja, hogy neki sem a honvágy volt a legfájóbb, hanem az “elveszettsége”, mert az kibírhatatlan volt. Tudta, hogy a legszörnyűbb elől menekült el a feleségével együtt, de arra nem számított, hogy az emigráció őt megváltoztatja. 
 Lassan, észrevétlenül történt ez is. Úgy érezte mintha valaki egyenként vágta volna le az ujjait s egykedvűen magyarázta volna neki, mennyivel jobb élete lesz megnyomorítva. Reggelente a tükörbe nézett és nem ismert magára. Feleségével egyre ingerültebb lett, maga sem értette miért. Vele otthon csak magyarul vagy jiddisül szabadott beszélni, mert az az inglis nagyon idegesítette. Nem akarta megtanulni, aztán mégis valamennyi ráragadt. Angolul bánata és öröme nem talált megértésre. Történeteket akart mesélni, jó mesélő volt, de nem volt kinek. Eleinte azt sem értette, kikhez vagy mihez kellene alkalmazkodnia ebben a zűrzavarban, ami körülvette a hétköznapokban. Asszimiláció? A szó ugyanolyan idegen volt neki, mint saját maga. Meg kellett szokni mindent. Megszökni nem lehetett, mert nem volt hova.
 Az olaszok az olaszokkal, a felvidéki magyar zsidók pedig egymással voltak. Az olvasztótégelyt, melyről oly sokat hallottak, nem lelték sehol. Nem tartoztak sehova, s ezt gyakran mondták egymásnak is. Magyarok vagyunk, persze, ismételgette egyikőjük, de kinevették a többiek. Leszünk-e valaha amerikaiak, kérdezte ez a férfi. Senki sem válaszolt neki, hirtelen többeknek sietős lett, nyúltak a kabátjuk után, az egyik még a sálját is a fogason felejtette, annyira rohant. 
 Egymáshoz azonban ragaszkodtak, olyan közösséget teremtettek az idegen világban, melyre valószínűleg otthon sohasem került volna sor. Az első években még nem tudták, hogy sem az anyanyelv, sem a közös ok a menekülésre nem lesz elegendő ahhoz, hogy érezzék, valahova, valakikhez ők is tartoznak. Öt évvel menekülésük után azonban már nekik is minden megszokottá vált. Gyerekeik lassan amerikainak érezték magukat, s őket már nemcsak elfogadta de be is fogadta mindenki. Vagy legalábbis, a szüleik így hitték, ezt remélték.
 Már majdnem amerikaiaknak érezték magukat, amikor jöttek a szörnyű hírek otthon maradt rokonaikról és ismerőseikről. A helyi zsidó közösség rabbijához is elmentek, de ő sem tudott mást mondani, mint amit a hírekben hallottak. Némelyikőjük önmagát okolta, búskomor lett, s hangosan ismételte ugyanazt: ha velem jött volna, most élne.
 1947-ben megérkeztek a túlélők. Ők, akik már otthon voltak Amerikában, igyekeztek az újonnan érkezőknek segíteni. Mégis úgy tűnt, hogy az újaknak talán könnyebb volt mindaz amivel ők évekig küzdöttek. Talán a túlélés öröme, talán valami más tette ezt, az újak gyorsan elfogadtak mindent ami körülvette őket, de néhányuk még mosolyogni sem volt képes élete végéig. A rettenet úgy ült bennük, mint a hívatlan vendég. Blanka és Gyula túlélő rokonai számára az új élet kékeges, tejszínhabos és selymes volt. Soha semmi miatt nem panaszkodtak. A félelmeikről azonban tán még új családjuk sem tudott, ha volt nekik. Néhányuk Izraelbe ment, s ott maradt, talán nagyobb biztonságban érezték magukat ott, mint addigi életükben bárhol. 

(2016)

Ferber Katalin