Ittotthon - Idegen helyzetekben
Én vagyok az idegen, nem a helybeliek. Én nem értem a banális helyzeteket sem. Én igyekszem kitalálni hogy amit számomra (látszólag) érthető nyelven mondanak nekem, az mit is jelent. Ugyanazt, amit másutt? Valami egészen mást?
Mivel az arcokról nem tudok olvasni, a gesztusok nincsenek és én is óvakodom megmozdítani a kezemet, találgatok.
Mindig tévedek.
“A fáj idegenben jobban fáj”-mondja nekem valaki, és én teljes értetlenséggel folytatok le minden beszélgetést, kapaszkodom a szavakba, a másikéba, a sajátomba.
Nincs jelentésük, legalábbis nekem ismerős jelentéssel nem bírnak a szavak.
Ígéreteket tagadnak le.
Megbeszéléseket “felejtenek el”.
Nem mondanak igazat.
Összezavarodom.
Hatalmas mennyiségű könyvvel megyek minden nap haza. Falom a könyveket, nekem kötelező megértenem mindent. MINDENT!
Nekik semmit sem kell érteniük, mi jövünk aztán majd elmegyünk.
A fájó, szavakkal kifejezhetetlen szorongás gyűlik bennem.
Nyílt beszédnek e környezetben nincs helye- ezt egy év után megértem, alkalmazkodni azonban önhibámból, nem tudok ehhez sem.
Meg kell szüntetnem a csaknem állandósuló félelmemet.
Hátha megint a saját jelentéseimmel azonosítom a hozzám beszélő szavait! Minél gyakrabban teszem ezt, annál mélyebbé válik bennem a kiszolgáltatottság élménye.
S most ahogy e sorokat írom, egy két évtizeddel későbbi helyzet minden másodperce idéződik fel bennem.
Ez már a második emigrációm idején Berlinben történt.
Már megint egy olyan helyen, ahol nem ismertem a nyelvet.
Végre lakást bérelhettünk, végre, három hét várakozás után megérkezett az internetet bekapcsoló alkalmazott. Az ország és Európa legnagyobb telekommunikációs cégének embere.
Messiásként vártam, az internet a kapcsolattartással volt azonos. Új lakhely, majdnem berendezkedve, már csak erre vártunk.
Az úriember makulátlan fehér ingben sötét nyakkendővel, sötét öltönyben. Arca, arckifejezése nekem Kafkát s az ő regényeit juttatta eszembe.
Elegáns doboztáskával érkezett. Lift nem volt a házban, a negyedikén laktunk.
Pincekulcs, mondta pattogó hangon. Parancs volt.
Nem tudtam hol a pincekulcs, azt sem, kitől lehetne azt vajon megszerezni.
Az úriember megvetően végigmért, és (már amennyire én értettem amit mond) sziszegve lökte oda:
Az én időm drága. Ne fecsérelje.
Becsukta elegáns bőrtáskáját és faképnél hagyott mindkettőnket.
Én kértem, várjon, megszerzem azt a kulcsot valahogy. Ő válasz helyett becsapta maga mögött az ajtót.
Elsírtam magam.
A szomszéd házban egy boltban, a kilenc nyelven beszélő ezermestert kérdeztem könnyek között, van-e nála pincekulcs. Igen, mondta nevetve, de maga miért sír?
Majd jönnek három hét múlva.
Tíz óra alatt tudtam véglegesen lemondani az óriáscég “szolgáltatását”.
A kafkai figura arcát a mai napig magam előtt látom.
Miért kell ezzel foglalkozni egyáltalán- kérdezte egy tanítványom napokkal később.
Ilyen. Ez a normális itt.
Otthagynak, nem érdekli őket hogy mindezért te fizetsz.
Szenvtelenek.
Az úriember tekintetében elégedettség és egy csöppnyi öröm is volt. Egy hülyével nem foglalkozik.
Egy évtizede élek második emigrációm színhelyén egy európai fővárosban.
Egyetlen alkalommal sem tapasztaltam megértést, segítőkészséget, ha kiderült hogy gyakorlatlan, hülye emigráns vagyok.
Ennek a nevetséges helyzetnek köszönhetem hogy visszamenőleg is megértettem a legfontosabbat:az emigráció azonos a kiszolgáltatottsággal.
Erre a helybelieknek sokféle válaszuk lehet. Az egyik, ha nem vesznek rólam, emigránsról tudomást. A másik hogy örömmel ráéreznek hogy gyengébb pozícióban vagyok mint ők, ezért igyekeznek megszabadulni saját (addig elfojtott) feszültségüktől, ebben a puszta létem segítségükre van.
A harmadik, s ez az amit valószínűleg életem végéig nem fogok megérteni, a gyengébb helyzetben levő “kiütése”, egyetlen válasszal, gesztussal vagy éppen a telefonbeszélgetés váratlan megszakításával.
Ha függök valakitől, akkor az erősíti a másik (egyébként téves) pillanatnyi “hatalmi” helyzetét.
Huszonhét éve élek emigránsként idegen helyeken, de a két földrész két országát EZ összeköti.
Nem azonos, de hasonló ebben.
S akkor nem esett még szó a valódi diszkriminációról (mert nagyon izgalmas kisebbségnek lenni európai fehér emberként Kelet-Ázsia leggazdagabb országában) mint ahogy arról sem érdemes hosszan elmélkedni, hogy Európa leggazdagabb országának fővárosában ehhez az is elegendő, ha európai fehér nőként egy ázsiai férfi társaságában sétálok.
Mindez persze érdektelen, hiszen hagymázos képzelgés, afféle kelet-európai szorongás.
Az emigráció megtűrtség.
Soha, sehol sem lesz más. Sem most, sem a jövőben.
Berlin, 2020. december
Ferber Katalin