“Karantén”, másként
(Kelt néhány éve egy messzi ország csöppnyi falujában, télen, asztal alatt lábunkat melegítve, teát szürcsölve.)
Mindenkiért napfelkelte előtt jöttek, értem is. A kocsi fedett volt, ne lássa senki kiket visznek. Ne lássunk senkit, hogy a hír ne terjedjen.
Ketten voltak akik bezörgettek. Ruhát, alsóneműt azt vihettem.
Pénzt, igazolványt nem. Az igazolványt a szüleim adták oda a két férfinak.
Ezt írta elő a törvény. A betegségem miatt vittek el. Két órányira a szülőfalumtól. Ezt is a törvény írta elő. Fertőző beteg voltam. Először anya olajjal próbálta a kezeimen megjelenő sebeket kenegetni. Az arcomhoz azonban már nem mert nyúlni. Fiatal lány voltam. A szüleim nem tudták hogy hova visznek, azt hitték, kórházba, ahol majd meggyógyítanak.
A törvény 1906-ban született, mert akkor az oroszok ellen vívott győztes háború után a mi katonáink hurcolták be ezt a veszélyes kórt.
Telepre vittek. Házak álltak egymástól nem messze, mindegyik ház ablakán fémfedő volt, azt csak kívülről lehetett felhúzni, azon adták be az ételt a telep őrei.
Az igazolványom eltűnt, soha többé nem láttam. Új nevet kaptam ezt a telep orvosa gondosan felírta nekem egy papírra. A nevem Tanaka Kiokó, de a telepi nevem Suzuki Rjókó lett. Az orvos elmondta hogy én már innen soha többet nem tudok kijutni, mert csak így tudják megvédeni a többieket ettől a betegségtől.
Kaptam telepi pénzt, ami csak a telepen volt, úgyhogy csak csereberére volt jó. Sétára az őrök kiengedtek kétszer is egy nap, olyankor a férfiakkal is beszélgethettem, hamar meg is tetszett egy magas, mosolygós barátságos fiatalember, Rjóicsi volt a neve, az igazi nevét nem merte még nekem se megmondani.
Kértük hogy adjanak össze bennünket, be is írták a telepi neveinket egy könyvbe, azt mi aláírtuk, mert névpecsétünk (hankó) sem lehetett többé mint a többi egészséges embernek. Hamar terhes lettem, akkor a telepi orvos hivatott,
látszott is már rajtam, s akkor az orvos ellentmondást nem tűrő hangon felolvasta a törvényt, hogy nekünk, mindenkinek a telepen fertőző betegségünk van, az biztosan öröklődik, a gyereket ugyan megszülhetem, de neki kötelessége , ezt többször elmondta, hogy a gyerek ne maradjon életben.
Rjóicsi velem együtt vigasztalhatatlan volt, először a szökésünkről beszélt aztán arról hogy ő így nem akar élni, sokáig tartott amíg beletörődött, hogy nincs választásunk.
Évtizedek teltek el, Rjóicsi a gyerekünk halála után nem mosolygott többé, egyetlen hét alatt megőszült, én pedig tehetetlenül sírtam, hetekig.
A telepen suttogni kezdtek valami gyógyszerről, állítólag az azonnal használ,nekem már csonka volt mindkét kezem, az orrom szinte eltűnt, nem bíztam már a pletykákban.
Nem sokkal később az őrök az étellel együtt gyógyszert is adtak az ablakon át, s lám, a sebeim behegedtek, nem terjedtek tovább, lázam se volt többé, Rjóicsi is bizakodóbb lett, biztosak voltunk abban hogy hamarosan szabadulunk, hála e gyógyszernek.
Nem így történt. Nem engedtek ki bennünket, és csak a végleges szabadulásom után tudtam meg, hogy nem bízott bennünk a kormány, nem bízott bennünk senki, hiába volt gyógyszer a betegségre, mi megmaradtunk veszélyes fertőző “bajkeverőknek”.
Aztán kiengedtek. Több mint fél évszázadig voltam a telepen. Rjóicsi nem érte már meg a szabadulásunkat. Egy évvel korábban egy reggel megállt a szíve.
Kaptam kártérítést, kevéske nyugdíjat is adnak. Hogy szomorú vagyok-e? Nem. Nincs bennem se szomorúság, se harag. Az azonban szörnyű, hogy a szüleim nem élnek, a testvéreimet nem találom sehol az országban, a gyerekem egy formalinos üvegben “orvosi célokra” a telep székhelyén van. Ryóicsi hamvai egy dobozban, sokak mellett, a szomszédos teremben.
Mit vétettünk mi a betegségünkön kívül?
Miért vette el tőlünk létezésünk egyetlen értelmét a “hatóság”?
Sokan voltunk , de amikor a telepekről mindenkit elengedtek már csak néhány százan voltunk életben. Évtizedek óta nem fertőzhettünk meg senkit, hiszen gyógyszert kaptunk.
Sohasem lesz válasz a kérdéseimre.
Csak az a rettenetes kifejezés jut eszembe minden reggel ébredéskor: a hallgatással ölni is lehet. Problémát is, embert is. Csak elég kitartóan kell hallgatni mindkettőről.
(A Koizumi vezette kormány csaknem egy évszázad után, alkotmányos jogaikat visszaadva engedélyezte. 1906 óta először, hogy az elzárt telepeken élő egykor leprával fertőzöttek visszakapják szabadságukat.)
Berlin, 2020. december
Ferber Katalin