Történetek a hatvanas évekből- Juli
Ez a gyűjtemény vagy majdnem gyűjtemény, olyan mint az elszáradt virágcsokor. Egykor frissen nagyon szép volt, akit ezzel megajándékoztak örült neki, sokáig igyekezett hogy a büszke, nagyfejű rózsák megőrizzék méltóságukat, mégis, először csak néhány szirmuk hullott le, aztán kissé megritkult fejük kitartóan lefele billent, majd elillant belőlük a maradék fény, illat és elszáradtak.
Mégis, most is lehet e csokrot szépnek látni.
Csak alaposan, hosszasan kell nézni, vagyis olvasni.
1. Juli
A csuklójától kezdve egészen a könyökéig, a különböző hosszúságú de nagyjából egyenlő vastagságú vörös hegeket láttam meg először.
Jóban voltunk, hisz az éjszakai élet egyik ismert gyönyörű prostituáltja volt. Miután befejezte a műszakot az Astoria szállóban, Rezső, a futtatója már várta az Egyetem presszóban, gyorsan odaadta neki a keresett pénze felét, aztán leült az asztalunkhoz. Juli magas volt, hosszúlábú s a tűsarkú cipőiben mindig úgy járt, mint egy táncosnő. Hatalmas fekete hajkoronája zabolátlanul repkedett, sminkje hibátlan volt, parfümje nekem ismeretlen, de hát mit ismerhettem én tizenhat évesen?
Juli gyorsan megkedvelt, s ha egy éjjel nem keresett elég pénzt (amit mindig Rezsőkém- ahogy őt hívta-előírt) éjjel három óra körül leülve az asztalunkhoz, csak velem akart beszélgetni.
A haverok sohasem zavartak bennünket. Az Egyetem presszó felszolgálói ismertek bennünket, tudták, hogy négy körül kell hozniuk a virslis bablevest, utána esetleg egy kis töményet, “kevert kizárva” kiáltott utánuk sokszor Tibi, aki éjféltől mindig az Egyetem presszó legtávolabbi sarkában várt bennünket.
Juli egyik éjjel láthatóan kimerült volt, elegem van sóhajtott, elővette piros Marlboro cigarettás dobozát, mindenki a vendégem mondta, de már majdnem sírt.
Menjünk sétálni, mondtam neki, mert éreztem hogy Juli aznap nem akar velünk lenni.
Amikor felvette a kabátját, akkor láttam meg a hegeket, egyik sem tűnt réginek, fényesek voltak, engem a nyers húsra emlékeztettek. Juli rám nézett, és nevetett.
Nem mered megkérdezni, mik ezek, kérdezte.
Pedig evi, nem?
Mi az hogy evi, kérdeztem vissza, de már az utcán.
Evidens, te buta, nevetett rám megint, belémkarolt, s a Váci utcában akart velem sétálni.
Persze hogy felvágtam az ereimet, mondta nagyon halkan.
Többször is megpróbáltam, mert az egész így értelmetlen. Abbahagyni nem tudom, mert megszoktam ezt, bökött rá a bundájára, meg ezt, rángatta meg óriás fülbevalóját, no meg a jóféle italokat is szeretem, amiket csak a valutaboltokban tudok megvenni.
-Abba kéne hagynod, nem, kérdeztem kicsit megszeppenve.
-Jó, és aztán? Van nyolc általánosom, azzal mire megyek?
-Biztos nem jó neked ez így, mondtam, hiszen utálod az ügyfeleidet.
-Nem, én egyiket sem utálom. A nevük sem érdekel.
Az Astoriában mindig ugyanaz a szoba, az ügyfeleket a szálloda vezetője szervezi, a londinerek és a szobalányok egyaránt kapnak tőlem némi pénzt, minden rendben megy, csak nekem van már elegem ebből.
Juli elsírta magát.
Nagyon hideg volt, arra kértem, hogy menjünk vissza az Egyetem presszóba, de ő fáradt volt, nem akart aznap virslis bablevest sem enni.
- Tudod, mondta, miközben átölelt és némi rúzst hagyva
- rajtam cuppanós puszit adott, legközelebb jobban odafigyelek.
- Mire?
- Hogy ne éljem túl.
- Juli, ne hülyéskedj, várunk holnap ugyanott.
- Ezt az egészet azért csináltam eddig, hogy jobb életem lehessen. Na lett. De ne hidd, hogy érdemes ezt csinálni. Pénz, tárgyak, Rezsőkém, én pedig hamarosan kiöregszem és mehetek Rezső titkárnőjének, vagy annak se.
Juli nem jött többé az Egyetem presszóba. Rezső nem mondott nekünk semmit, csak azt, hogy új lányt szerzett. Hiába, tette hozzá miközben lehajtotta a konyakot, ez az üzlet megköveteli az állandó frissítést.
Juli huszonegy éves volt.
Berlin, 2020. november
Ferber Katalin