Zöldkártya
- Annyira szeretne a lányod Amerikában maradni!
- Én nem írok alá semmiféle papírt-csattant a válasz - Hogy aztán tőlem kéregessen pénzt, na azt nem!
- Nyugalom, csitította a feleség, kitalálok valamit.
Csak pár napra ment el hozzájuk, megtehette, a határ másik oldalán dolgozott, tűrte a sokadik megalázó faggatást az egyenruhás lengyel nevű nőtől, tűrte a paraván mögötti vetkőztetést, motozást, minden tűrt, mert látni akarta az apját.
- Ugye milyen jó bébiszitternek lenni Kanadában, kérdezte tőle leplezetlen gúnnyal a hangjában a határőr.
- Egyetemi tanár vagyok, motyogta válaszul, de érezte hogy ezzel csak felbőszíti a gúnyolódót.
Apja bicegve invitálta a bejáratnál, lefogyott, rosszul is hallott, de a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Azt azért észrevette hogy a tekintete üres, nincs vidámság benne.
Másnap hallgatta ki a konyhában a feleség és az apja párbeszédét. Elgondolkozva ment el sétálni, s eszébe jutott, hogy talán ez az utolsó lehetősége arra hogy a a hamarosan lejáró kanadai szerződése után legálisan maradhasson Amerikában. Nem akart disszidálni.
Nem mert. Oly kevese volt, hogy azt nem veszíthette el.
Harmadnapra a feleség kitalálta a megoldást. Tudta ő is, akárcsak az apja, hogy a lengyelek tömegesen jönnek Amerikába, névházasságot kötnek, s ennek körülbelül húszezer dollár az ára.
A reggeli közben, amikor apja épp a fagyasztóból vette ki a kóser bégelt ő pedig elszörnyedt, hogy kenyérfélét fagyasztani is lehet, az asszony negédes mosollyal közölte:
Délutánra várjuk a vendéget, akit kiszemeltünk neked.
- Milyen vendéget? Ki az? Ismerem?
- Rendes megbízható, korban hozzád illő férfi. A feleség, miközben buzgón pirította a sokadik bégelt, még hozzátette:
- Olyan lázadóféle mint te. Igaz hogy most épp munkanélküli, de rendes tiszta férfi, a hitközség adta oda a telefonszámát.
Próbáld ki, menjetek el együtt valahova, most úgyis hétvége jön, hátha összemelegedtek.
Azonnal elment az étvágya. A kávénak mondott forró löttyöt már a házon kívül itta meg, aztán gyorsan felhívta a kanadai barátnőjét, a pénzt gondosan letette a telefon mellé, nehogy a feleség veszekedni kezdjen.
Délután érkezett a vendég.
A hatvanas évek hippik által kedvelt trapéznadrágban, egy I love John Lennon feliratú pólóban, a kabátkája nyűtt és koszlott, a férfi pedig keszlett.
- Ez itt Joe, mondta az apja.
- Ez itt Kate, mondta a feleség.
Menjetek a Niagará,hoz, biztatták őket.
Az autó amibe beült zörgött, kehhentett a motor néhányat, az ülést elborította a szemét, papírpoharak üres zacskók szívószálak, McDonald's, gondolta, persze, mi mást enne…..Joe szabadkozva az ülés alá söpörte mindet.
Néhány óra múlva eléjük tárult a fenséges vízesés.
Lefoglaltam egy szobát a közeli motelek egyikében mondta Joe aki egyébként autószerelő volt.
-Egyet? Kérdezte rémülten.
-Olcsó, és gondoltam elférünk egy szobában is, Joe mosolyfélével próbálkozott, de látva a riadt arcot, gyorsan visszakozott. Biztosan van még szabad szobájuk.
Beesteledett mire a megtalálták a motelt. Joe nem tűnt ki a többi vendég közül. Őt lassan de biztosan elöntötte a düh.
Vacsoráztak, Joe nem adott borravalót, aztán meghívta egy italra a szobájába.
- Nem akarsz ágyba bújni velem, mosolygott rá Joe.
- Nem.
- Na, legalább próbáljuk meg.
- Joe, én semmit sem akarok tőled.
- De én igen mert meglepően csinos nő vagy- ezt apád felesége nem is mondta amikor felhívott.
- Joe hagyjuk ezt. S ekkor vette észre hogy Joe már alsónadrágra vetkőzve áll előtte.
Fáradt gépolaj szagot érzett, lüktetett a feje, otthagyta a már kitöltött italt, és a saját szobájába ment.
Reggel visszafele menet egyetlen szó sem hangzott el köztük.
-Na milyen volt kérdezte harsányan az apja. Összemelegedtetek egy kicsit? Arra gondoltunk, hogy Joe kevesebb pénzért is elvenne téged feleségül, akkor kapnál zöld kártyát és itt maradhatnál Amerikában. Na persze nem nálunk, hanem ott, ahol munkát kapsz.
Egyetlen szó nélkül becsomagolta kevéske holmiját és egy óra múlva a határ másik oldalára tartó buszon ült. Másnap reggel újra sírt. Nem tudta abbahagyni. Szerencsére munkaszüneti nap volt, nem kellett bemennie az egyetemre.
Berlin, 2020. november
Ferber Katalin
Tetszik
Hozzászólás
Megosztás