Hét év, hétmérföldes csizma, hetedhét ország
(Mese felnőtteknek-részlet 2)
Igen, Japánban néhány hónap múlva eltűnt az engem hét évig emésztő betegség. Gyógyszereimet kidobtam, és mélységes megkönnyebbüléssel tapasztaltam a mindennapi életemben, hogy nincs többé a hatker ahol az odúnk volt, hogy nem kérdezi azt meg senki többé tőlem, hogy honnan jövök, hogy nem számít, mi és ki elől menekültem el egészen Japánig, amíg a teljesítményemmel elégedett a munkahelyem.
Normalitás- egy sok tekintetben abnormális helyzetben, egy sok szempontból abnormális környezetben.
Bár évekig nem tudatosult bennem, minden erőfeszítésem (ösztönösen) arra irányult, hogy normális embert faragjak magamból, hogy normális életkörülményeket teremtsek magamnak, hogy soha többé se másnak, se nekem ne jusson eszembe életem első négy évtizedének rombolása, pusztítása. Mindebből csak azt engedtem megőrizni magamban ami számomra a legfontosabb volt: az emberek szeretetét, a nyitottságomat, vagyis a soha nem szűnő kíváncsiságomat, valamint hogy mindig mindenkinek segítsek, aki kiszolgáltatott helyzetbe kerül a környezetemben.
Lehet, hogy másnak mindez abnormális. Ez azonban engem a legkevésbé sem érdekelt, hiszen valamiféle “küldetéstudat” helyett kötelességemnek éreztem hogy mindig a gyengék, kiszolgáltatottak és a reménytelennek tűnő helyzetekkel küzdők mellé álljak. Ez azért volt nekem fontos, mert én, akivel saját (eredeti) környezetében soha semmi sem volt rendben, és természetesen sehonnan nem kaptam segítséget, az egyetlen, amivel ezt pótolni tudtam, az az volt, hogy pontosan azt próbálom adni másoknak, amire nekem négy évtizeden keresztül szükségem lett volna.
Hogy a felnőttek megbízzanak bennem, hogy ne gyerekként kezeljenek, hanem még nem felnőttemberként, hogy senki soha ne hazudjon nekem (minden felnőtt mindig hazudott nekem) –egyszóval hogy mindenki megbízzon bennem. Én ezt a bizalmat csak akkor tudtam nyújtani a hozzám fordulóknak, amikor már a saját helyzetemet “normalizáltam”, s bár ez is hét évig tartott (akárcsak az otthoni betegségem) végül sikerült megteremtenem ennek feltételeit.
E második hét év alatt ez volt a legfontosabb célom. Minden, általam teljesíthető követelménynek meg kellett felelnem az új környezetemben (emigrásként, nem-ázsiai nőként) annak érdekében, hogy normális életet teremthessek magamnak.
Mi a normális?
Normális, ha van mit ennem.
Normális, ha van hol laknom.
Normális ha az a munkám, ami a hivatásom.
Normális, ha elegendő fizetést kapok ahhoz, hogy ne csak azt vehessem meg magamnak amire azonnal szükségem van (mint Magyarországon) hanem azt is, ami tetszik.
Normális, ha annyit dolgozom, amennyit a hivatásom és a körülmények diktálnak.
Normális, ha a munkámat sokkal magasabb színvonalon végzem, mint a helybeliek, hiszen emigráns, vagyis megtűrt vagyok- udvariasan tűrik az ottlétemet, de nem fogják szeretni soha.
Normális, ha emberi kapcsolatokat a velem közös, vagy hasonló értékrendet valló és azok szerint cselekvő emberekkel tartok csak fenn, vagy teremtek.
Normális, ha emberi kapcsolataimat nem a hasznosság elve irányítja.
Normális, ha megvisel a nagyváros(ok) elidegenítő hatása, ha a magány nem természetes, csak megtűrt állapot.
Normális ha bárminemű hazugsággal szemben azonnal fellépek akkor is ha nekem ebből súlyos hátrányaim származnak.
Normális a szakmám (hivatásom) és a származásom szigorú kettéválasztása, minden ezt megkérdőjelező vagy ezt összemosni akaró kísérlet kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés, vagyis minden eszközzel ezt meg kell akadályoznom.
Normális az állandó kíváncsiságom, a tanulni és fejlődni akarásom.
Normális az igazságtalanságokkal szembeni tiltakozás és a beletörődés tudatos elkerülése.
Mégegyszer: hét évig tartott amíg ennek feltételeit megteremtettem, és éppen a normális életem miatt váltam lelkileg, érzelmileg és szellemileg hontalanná. Vagyis egy olyan emberré, aki bbárhol képes élni, mert nincs saját magán kívül otthona.
Berlin, 2021.január
Ferber Katalin