Ha

 

 

November 20-án lesz tizenkét éve, hogy mestereim legnagyobbja, Chalmers Johnson elhagyott mindannyiunkat. Nélküle másként látnánk Japánt, Kínát, és az Amerikai Egyesült Államokat, az ő hazáját.

Nem tartom véletlennek egy olyan nagyformátumú gondolkodó (történész, közgazdász és politológus) esetében, hogy élete utolsó évtizedében trilógiát írt az amerikai birodalomról, és az amerikai köztársaság (demokrácia) végnapjairól.

Nevezték őt e három kötetben olvasható véleménye miatt kommunistának, Amerika ellenségének, “fizetett kémnek”, holott nem volt ő több vagy kevesebb mint a társadalomtudományt szigorú etikai szempontok szerint művelő kevesek egyike.

Ugyan megírtam már egyoldalú ismeretségünk kezdetét, de most újra hadd idézzem fel, mert elevenen él bennem ma is.

Minden szempontból zöldfülű, vagyis kezdő voltam Japánban, (vendégtanárként), amikor kedvenc esti műsoromat, a Napzártát néztem, mert azt angolul is lehetett követni. (Japánul akkor még a hangsúlyokon és hangszíneken kívül semmit sem ismertem fel.)

Ült egy szimpatikus idősebb férfi kaliforniai otthonában, mindkét oldalán egy-egy karosszékben egy egy cica aludt.

Az interjú apropója az akkor sokadszor megjelenő, de kibővített könyve volt, mely először dolgozta fel a japán gazdaság huszadik századában meghatározó szerepet játszó minisztérium történetét. (Ez a minisztérium az ipar-és kereskedelemügyi minisztérium volt.). Angolul (később japánul is) megjelent, a címe MITI and the Japanese Miracle. 1925-1975.).

Ez a japán iparpolitika története volt, s mint ilyen, nemcsak Japánban, de világszerte hatalmas vitákat váltott ki.

Az iparpolitikát, a szakképzett bürokrácia piaci szemléletét és cselekvését azóta könyvtárnyi szakirodalom szerzője bírálta, ma pedig nemes egyszerűséggel “időszerűtlennek” tekinti rengeteg kutató.

Chalmers Johnson, az interjúalany, a rendkívül fontos beszélgetésben egy ponton, hogy valamivel oldja az érzékelhető feszültségét a riporternek, bemutatta két cicáját. Az egyiket MITI-nek a másikat Ókurasónak (jelentése pénzügyminisztérium) hívták. A két cica, nevük hallatán kicsit mocorgott a karosszékben, aztán békésen tovább aludt. Ekkor döntöttem el, hogy Chalmers Johnson minden hozzáférhető írását elolvasom.

Felnőtt legalább négy generáció, akiknek egy része ma is alapműként forgatja e kötetet. (Köztük vagyok én is.)

Johnson 2008 körül azonban, amikor többször is ellátogatott Okinavára, az amerikai katonai bázisok keletázsiai legnagyobbjára,, saját szavait idézve, megdöbbenve és rendkívüli őszinteséggel vizsgálta felül korábbi nézeteit Amerikának a világban betöltött szerepéről, s így született meg először egy Okinaváról szóló, szerkesztett tanulmányköte, majd a trilógia.

Okinavát ő a berlini falhoz hasonlította, hiszen az akkoriban körülbelül 90 ezer “ideiglenesen állomásozó” amerikai katona a hidegháború zavartalan folytatását jelképezte számára.

Kutatásait az amerikai katonai bázisokkal kezdte, az amerikai “láthatatlan” (angolul stealth) terjeszkedéssel folytatta, majd rádöbbent, hogy az amerikai demokrácia lassú, de szerinte biztos erodálódását és halálát az amerikai birodalmi törekvések és azok teljes “sikere” okozza.

 

A trilógiája első kötete, a “Bumeráng” (angolul Blowback)

csaknem egy évvel korábban jelent meg a 2001 szeptember 11-I Amerikában végrehajtott terrortámadás előtt. A megjelenéskor alig figyelt erre a kötetre bárki, majd a terrortámadás után néhány nappal, a kiadó nem győzte a rendelések tízezreit.

Johnson állítása (e kötetben) az, hogy amit az USA 1950 és 2000 között tett a demokrácia exportja nevében, az magára az amerikai társadalomra jelentette a legnagyobb veszélyt.

Másként fogalmazva, a hidegháború (s annak látszólagos vége utáni) években az amerikai kormányzat, együttműködve Pentagonnal, a CIA-val és az FBI-jal, minden országban ahol gazdasági, vagy pénzügyi érdekei vélt, vagy valós veszélybe kerültek, ott minden egyes esetben sikeres puccsal megdöntötte a hazai demokratikus választások eredményeként létrejött kormányokat. A hidegháború végével, vagyis a berlini fal leomlása és a Szovjetunió szétesése után, melyet az amerikai elnökök mindegyike saját győzelmeként ünnepelt, a győzelemtől “megittasult”, a történelem végét hirdető eszme túladagolása további, a korábbiakhoz képest még intenzívebb és erőszakosabb terjeszkedésre biztatta az amerikai kormányt, a CIA-t az FBI-t és a Pentagont. 2001 szeptembere után számos olyan törvényt fogadott el az amerikai szenátus, mely az amerikai elnöknek rendkívüli felhatalmazást adott, és számos az amerikai alkotmánnyal ellentétes, az egyéni és intézményi szabadságjogok megrövidítéséhez vezetett.

Johnson szerint a 2001 szeptemberi terrortámadásokért nagyrészt az amerikai birodalmi törekvések a felelősek.

Akkoriban ezt nyilvánosan nem lehetett felvállalnia sem egy republikánus sem pedig egy demokrata szenátornak.

A legsúlyosabb probléma-így Johnson a trilógiája második és harmadik kötetében-hogy az amerikai társadalom semmit sem tud hazája birodalmi törekvéseiről, mely nemhogy szünetelt volna a 2001 szeptemberi támadás után, de még erőteljesebbé vált. (Lásd például Irak megtámadását egy hazugság alapján, miszerint Szadam Husszein rezsimje tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, merthogy Irak katonai lerohanása ezzel az indoklással történt.)

Mindenki elolvashatja (sajnos csak angolul) a trilógiát, emiatt feleslegesnek tartom a kötetek akár rövid összefoglalóját.

Ami ennél sokkal fontosabb, s ez ennek az írásnak a célja, hogy “tesztelje” Chalmers Johnson állítását. Szerinte a gazdasági és pénzügyi expanzió ellentmond az amerikai demokratikus rendszer egészének. 2022 február 24, vagyis Oroszország fegyveres agressziója Ukrajna ellen,s az USA azonnali pénzügyi és fegyveres támogatása Ukrajnának próbája lehet Johnson állításának. Az amerikai kormány egy önálló, független, de NATO tag Ukrajna megteremtése érdekében segíti az ukrán kormányt és a fegyveres erőket. _________________________________________________

Az elmúlt kilenc hónapban, egybehangzó vélemények szerint, (mert ellenvélemények kizárólag negatív kontextusban nyernek publicitást és népszerűséget) úgy tűnik, hogy Amerika végre a jó oldal mellé állt, hiszen Ukrajna állami függetlenségét, területi integritását támogatja az orosz birodalmi törekvésekkel szemben.

E jó oldal mellé felsorakozott az Európai Unió tagállamainak többsége, mivel ezek az országok egyúttal NATO tagállamok is. (Magyarország, bár NATO tag, ebben is külön utat jár, de ez most kívülesik ezen elemzés keretein.)

Bár Ukrajna még nem lehet de jure NATO tagállam, de facto már február 24 óta az.

Bár Ukrajna nem rendelkezik működő államapparátussal (ez már a megtámadása előtt is így volt) a korrupció (hasonlóan az oroszországihoz) virul. Ráadásul az átlagos olvasó és tévé néző semmit sem tud az ukrán pénzügyi és gazdasági helyzet lényegi változásairól a háború óta.

Annyi azért sejthető, hogy az ukrán kormány az ország megtámadása óta ha részlegesen is, de a hadigazdálkodás elemeit használja.

Ez nem is lehet másként, ugyanis, bár ez úgynevezett proxy (azaz közvetett) háború, a folyamatos infrastruktura elleni orosz támadások energia, élelmiszer-és egyéb fogyasztási cikkek hiányát idézték elő. E hiányok, melyek több millió civilt (is) érintenek, csak adminisztratív és katonai irányítással enyhíthetők.

Nem tudható van-e és milyen mértékű ipari és bányászati termelés, ahogyan az sem, hogy Ukrajna élelmiszerrel való ellátottsága zökkenőmentes-e.

Az azonban a világ nyugati részén közhelynek számít, hogy a fegyverek, tankok, drónok, rakéták és rakétaelhárító eszközök túlnyomó része az amerikai illetve az EU tagállamai hadiiparának fejlett technológiával gyártott terméke.

Vagyis, egyfelől az EU tagállamai, bár különböző mértékben, de az energiaforrások drágulásával, általános inflációval (s ezek veszélyes társadalmi következményeivel) néznek szembe, a legerősebb gazdaságok mindegyike (Németország, Franciaország) egyre növekvő hadiipari termeléssel s annak Ukrajnába történő exportjával “ kompenzál”. Az USA ipari-hadiipari komplexumainak bővülő megrendelései, valamint az Egyesült Királyság fegyvergyártásának bővülése természetesen hozzájárul az ukrajnai háborúban eddig elért ukrán győzelmekhez.

Folyamatosan érkeznek a sokmilliárdos segélyek, már elkészült az EU javaslata egy nagyösszegű hitel kibocsátásához Ukrajna majdani újjáépítéséhez. Ukrajna győzni fog.

A szabad nyugati világ gazdaságilag és pénzügyileg legbefolyásosabbjai (kivéve Japánt) állnak szemben az autokrata, birodalmi törekvéseket nyíltan hangoztató Putyin-vezette Oroszországgal. Ukrajna tehát, bár még ennek időpontja bizonytalan, csatlakozni fog a szabad világ tagállamaihoz.

________________________________________________

 

Csakhogy.

A győzelemre történő napi buzdítás, a Zelenszkij szűnni nem akaró (rendkívül eredményes) propagandája valamint az USA és az Egyesült Királyság katonai szakértőinek jelenléte Lengyelországban, ahonnan a háború logisztikai rendszerének egészét e szakemberek irányítják, a szabad világ (békére vágyó) állampolgárait valószínűleg megnyugtatják, hiszen “mi vagyunk az erősebbek”. Az Oroszország elleni gazdasági és pénzügyi szankciók egyre eredményesebbek, s Ukrajna, melynek hadikiadásai egytizede az oroszországinak, ezért fog győzni.

Békemegállapodásról szó sem lehet, mert ennek alapvető feltételei ellentmondanak Putyin birodalmi törekvésének, vagyis Ukrajna bekebelezésének.

Az erőviszonyok azonban azt sejtetik, hogy van egy jelentősen meggyengített EU, van egy-egyelőre nem Trump és hívei által külpolitizáló amerikai kormány, és van, mielőtt bárki elfeledkezne erről, Kína, mely ország szintén autoriter, egypártrendszer és a piaci fejlesztés kombinációján alapuló rezsimet működtet, élén Xi elnökkel, aki úgy tűnik, élete végéig Kína élén áll majd.

Kínának is birodalmi törekvései vannak- Tajvant szeretné bekebelezni- vagyis bár Kína jelenleg a világ második legerősebb gazdasága – szintén ellenfele a szabad világnak.

Bár az amerikai kormány a szenátussal teljes egyetértésben idén nyáron elfogadta az amerikai cégek fejlett technológiai termékeinek Kínába történő exporttilalmát, ez sajnos jottányit sem változtat azon a tényen, hogy jelenleg a szabad világ országainak túlnyomó többsége sokféle módon függ a kínai gazdaságtól. A CHIP törvényként ismert súlyos Kína ellenes szankciók idén október hetedikén léptek életbe.

Van tehát ma, e sorok írásakor két autoriter birodalmi törekvéseit háborúval, illetve Kína esetén a fegyveres konfliktussal történő fenyegetéssel érvényesítő ország. Kína és Oroszország.

Van ezzel szemben (?) az USA demokráciáért folytatott harca Ukrajnában, (természetesen közvetetten) van a tajvani Pelosi-féle látogatás, mely értelmetlenül provokálta a kínai kormányt, de demonstrálta, hogy az USA kész megvédeni Tajvan (eddigi) függetlenségét.

A fenitek látszólag ad hoc összelapátolt napi hírek.

 

Van ma két társadalomtudós akik világosan látják, igyekeznek ezt megírni, illetve elmondani különböző nemzetközi fórumokon, hogy akár Európából, akár az USA bármely településén követik a február 24 óta folyó orosz-ukrán háborút, ez minden kétséget kizáróan ismét a rendszerek háborúja. Egyikőjük Noam Chomsky, a másik pedig a németországi Wolfgang Streeck.

 

Chomsky egy néhány hete készített interjúban arra a kérdésre hogy mi lesz ha az USA közvetlenül háborúba lép Kína ellen, szomorúan csak annyit válaszolt: akkor mindannyiunk élete befejeződik.

Wolfgang Streeck, pedig a New Left Review Sidecar időszakos kiadványában azt elemezte, hogy sem a német kormány, sem a német társadalom nincs tisztában azzal hogy mi a valódi tétje ennek az orosz-ukrán háborúnak, ami jelenleg bármily otrombán hangzik, de az USA számára a legfontosabb.

Mit mondana minderre Chalmers Johnson?

 

Ferber Katalin

Berlin