Anyák suttogása

Dokumentumfilm (2014)

Rendezte Kamanaka Hitomi

(Japánul: Csíszana koe, angolul Little voices from Fukushima)

El tudjuk-e képzelni a mindennapokat Geiger-Müller számlálóval a kezünkben? Mennénk-e bevásárolni ezzel, mérnénk-e a gyerekeinknek adott tej céziumtartalmát, gondosan ellenőriznénk-e az iskolaudvar talajának sugárzását s ha a mutató kilengése nagy, ásót ragadnánk-e hogy “fertőtlenítsük” az iskola udvarát?

Kamanaka Hitomi, nemzetközi hírű dokumentumfilm-rendező filmje ezzel a képsorral kezdődik. Hasonlóan a korábbi filmjeihez, ez az alkotása is a nagyszerűnek, tisztának, olcsónak vélt nukleáris erőművek ránk, emberekre gyakorolt káros hatásairól szól. Most éppen a saját hazájában, Fukusima megye egyik kisvárosában, alig százötven kilométerre a 2011 március 11-15 között felrobbant atomerőművek közelében és egy fehéroroszországi kisvárosban láthatjuk mindazt ami sokunknak hihetetlen.

2011 március 11 történelmi fordulópont is lehetne a japán energiafelhasználás történetében, ugyanis akkor kérdőjeleződött meg először a japán technológiai fölény (a volt Szovjetúnióval szemben) de nem lett a fukusimai atomkatasztrófa történelmi választóvonal. Ellenkezőleg. A japán kormány a korábbi, még veszélyesnek nem minősülő rádióaktív sugárzás felső határát drasztikusan megemelte, s rendkívüli hozzáértéssel hitette el Fukusima, Tokió és környéke minden lakosával, hogy az atomreaktorok felrobbanása és leolvadása semmiféle veszéllyel nem jár. Sem most, sem a jövőben.

Ebben a filmben, ismereteim szerint először került összehasonlításra az 1986-ban bekövetkezett csernobili katasztrófa generációkra gyakorolt pusztító hatása és mindaz amit Fukusimában, Tokióban és annak környékén emberek milliói átélnek.

Az összehasonlítás nem adatokkal bombáz bennünket, hiszen annak semmi értelme. Senki sem hajlandó úgy élni, hogy az atomfizikusokhoz hasonlóan gondos kalkulációkat végez arról, hogy milyen erősségű rádióaktivitás érte őt és szeretteit. Az emberek többsége nem akarja elhinni, hogy veszélyben van, hogy gyerekei bármikor megbetegedhetnek, inkább megpróbál a láthatatlan veszélyről nem tudomást venni s csak akkor cselekszik, ha a baj már bekövetkezett.

Kamanaka Hitomi egy fukusimai kisváros (Nihonmacsi) lakóinak mindennapjait követi, miként küzdenek meg azzal a csaknem hihetetlen ténnyel, hogy a kormány biztonságosnak nyilvánította sok más településsel együtt a lakhelyüket, ( a rádióaktivitás terjedése a négy erőmű felrobbanása óta körülbelül másfél millió embert érint) mert a “veszélyeztetett” vagyis kötelező kitelepítési zóna a felrobbant és leolvadt atomerőművektől mindössze harminc kilométer. Ma is annyi.

(Természetesen bárki elköltözhetett a megyéből, de az “önkéntesnek” bélyegzett menekülésnek alig vállalható egyik következménye az, hogy az elköltözött családok nem jogosultak semmiféle kompenzációra, a családok szétszakításáról már nem is szólva.) Akik tehát a megyében maradtak minden elkövetnek, hogy a kormány utasításait betartsák, például iskolába engedjék a gyerekeiket, miközben megdöbbentő erőfeszítéseket teszenk, hogy gyerekeiket megvédjék a sugárzás káros hatásaitól. Lehetetlen, de ebben hisznek, csak erre képesek, mert ennél többre nincs lehetőségük.

Én sem tudom, mondja az egyik anyuka, miért nem tiltakozunk, talán félünk a kirekesztéstől, a megbélyegzéstől, hiszen minden ellenállás ezzel a veszéllyel jár, mondja.

Egy buddhista szerzetes a szentélyben óvodát tart fenn, naponta “fertőtleníti” a gyerekek csöppnyi játszóterét, “nem magamnak csinálom”, mondja, miközben kitartóan ás és a lekapart földet fekete zsákokba gyűjti, “a gyerekeinknek és a gyerekeink gyerekeinek”.

Négy gyerekük van, s a buddhista szerzetes felesége, összefogva a többi anyukával az ország különböző részeiből kap segítséget, biztonságos élelmiszereket küldenek nekik és azt elosztják a gyerekes családok között.

“Haha Rangers” olvashatjuk a négy gyereket nevelő anyuka trikóján,(Harcos Anyák-nagyjából így lehetne visszaadni a jelentését). Néhányukat gyerekeikkel meghívják az ország távolabbi (azaz biztonságos) részébe, ahol a gyerekek mezítláb is szaladgálhatnak a fűben, s ahol nem kell a számlálót elővenni mielőtt főzni kezdik a vacsorát.

                         xxxxxx xxxxxxxx

“Mindenkinek joga van a tájékoztatásra” mondja egy fehéroroszországi orvos, aki megmutatja a filmrendezőnek egy térképen hogy hogyan terjed az elkövetkezendő hetven évben (!) a rádióaktivitás az országban a csernobili katasztrófa következményeként. “Szerintem bűcselekmény   eltitkolni az emberek elől, milyen kockázatra számíthatnak a közeljövőben” teszi hozzá, aztán kissé zavart mosollyal azt kérdezi Kamanakától: mit keres maga itt? Nekünk évizedeken át japán orvosok segítettek gyerekek ezreinek gyógyításában, úgyhogy maguknál mindezt sokkal jobban tudják.

A filmből azonban kiderül, hogy bár Japán technológiailag kétségtelenül vezető nagyhatalom, a fukusimai atomkatasztrófát követően a legfontosabb cél máig az, hogy az emberek ne lássanak tisztán, veszélyben vannak-e ők és a gyerekeik.

Az információk eltitkolása, a nyilvánosság elé tárt információk részleges, manipulált jellege, “kormánytudósok” megnyugtató előadásai, miszerint semmiféle veszély nincs, s ha mégis, az még mindig a “statisztikai hibahatáron belül van”, a sor folytatható.. A statisztikai “hibahatárt” egy hivatalnok válaszolja az anyukák egyikének aki gondosan összeírta, hány pajzsmirigy megbetegedést diagnosztizáltak a kisvárosban.

Csak magunkra számíthatunk, mondja mélységes szomorúsággal a tekintetében a buddhista szerzetes.

“A kormány nem segít, a talaj “fertőtlenítése” pedig kizárólag a mi dolgunk. Mindent megteszünk ami lehetséges, hiszen a gyerekeinkről van szó.”

Fehér-Oroszországban a harminchárom évvel ezelőtti csernobili atomkatasztrófa után születettek, az ő gyerekeik gyógyítása, rehabilitálása nemzetközi segítséggel folyik. Egy helybeli nyugdíjas orvos kezdeményezésének köszönhetően gyerekek százai utaznak különböző európai helyekre fizikailag és persze lelkileg is megerősödni.

Japánban hasonló önkénteseknek köszönhetően a fukusimai gyerekek Hokkaidóban tölthetnek néhány hetet, s ezzel mondja az egyik anyuka, hozzásegítik a gyerekeket hogy félelem nélkül, biztonságban legyenek.

Ott mondja szomorúan egy anyuka hogy a kormány üzenete: “Tedd ahogy jónak látod, élj, vagy halj meg.” Fukusimában már gyerekdal is van arról hol kell elkerülni a rádióaktivitást.

Kamanaka Hitomi a film rendezője egy interjúban azt mondta, ezzel a filmmel (ahogy a korábbi filmjeivel is) talán hozzájárul ahhoz hogy felismerjük: a demokrácia a mi dolgunk, mert az intézmények már rég magunkra hagytak bennünket.

Mosolyogva teszi hozzá, hogy szerinte az atomerőművek mindegyike állandó veszélyt jelent,s hiába nyugtatjuk magunkat azzal hogy úgysem lesz baj, a baj elkerülhetetlen.

A film, ismereteim szerint az eddigi legjobb a fukusimai atomkatasztrófáról készültek között.

Ferber Katalin, Berlin, 2019 szeptember 1