Blanka

Meggörbedve szabadult a táborból. Vallásos volt, apja rabbi, az ő szavait idézte magának ha úgy érezte közel a vég. Túlélte, de elbújtatott fiára gondolt éjszakánként. A házukra nem akart gondolni, a falura sem, ami már egy másik országban volt, oda nem akart visszamenni. Imrust, az egy szem fiát azonban azt remélte, sikerült megmentenie a legrosszabbtól. Beteg volt a fia, a transzportot nem élte volna túl. A pénz segített. Kovács Pista, aki Imrust bújtatta, pálinkával kínálta Blankát, d előbb gondosan az almáriomba tette a vaskos köteg papírpénzt. Blanka annyira aggódott, hogy nyomatékul még odacsúsztatta Pistának nagyanyja rubinköves nyakláncát. Elég lesz-e ennyi, kérdezte remegve. Pista válasz helyett elővette a maga főzte pálinkát,kitöltött két stampedlivel, s odatolta az asszony elé az egyiket. Tréfli is volt, no meg Blanka utálta a pálinkát. Szabadkozott a gyenge gyomra, no meg a rá váró sürgetős teendői miatt. Pista vállat vont, s mindkettőt kiitta. Áldomás volt ez, áldás nélkül. Pista tartotta szavát, etette Imrust, vigyázott rá, a fiatal fiú túlélte, s két év múlva Pesten találkozott anyjával és apjával, Blankával és Gyulával.

Blanka gyakran gondolt arra már a legrosszabb után, hogy nekik a férjével sehol sincs már helyük a biztonságos élethez. Ugyanazt kérdezte minden nap. Először magától, aztán Gyulától. Hol fogunk mi élni? A falujuk már Csehszlovákihoz tartozott, Blanka pedig nem akart Magyarországon élni.

Oda nem mehetünk vissza, csattant fel a férje, ahol mindenünkből kiforgattak bennünket, s úgy ráztak ki mindkettőnket mint lisztet a zsákból. Blanka Amerikába vágyott. Már a gondolattól is kipirult az arca,mert ő úgy gondolta, hogy nem lehetnek többé zsidók, ha magyarok, de igazi magyarok sem lehetnek, mert zsidók. Amerikában e kettő biztosan megfér békében egymással, erősködött a férjének, ott nem kell választanunk a kettő között.

Jobb ott idegennek lenni, ahol valóban azok vagyunk, tette hozzá keserűen. Gyula nem akart emigrálni. Blankát jegeces rémület töltötte el már ennek hallatára is, mert úgy érezte, hogy őket elárulták és cserbenhagyták. Zsidó volt, tehát nem lehetett igazi magyar. Magyar volt, tehát nem lehetett igazi zsidó. Gyulával azonban nem mert vitatkozni, mert az csak értelmetlen vitához, aztán a kapu kehes csapódásához vezetett. Az ekkortájt Blankáról készült fényképen gyönyörű nő mosolyog a fényképészre. Vonásai leheletfinomak, kezei törékenyek, hosszú ujjai elegánsak, mintha valami kékvérű, nemesi család tagja lenne. Ajkai rúzsozva, egy ritka jó napja lehetett, ez egész tartásán látszik.

A mosolyt ugyanis a környezetében élők ritkán láthatták Blanka arcán. Egy mogorva, rosszkedvű, a gorombaságot természetesnek tartó férj mellett Blanka gyorsan elfeledte a jókedvet, a derűt és a lánykorában rá oly jellemző könnyedséget. A táborban szépséges alakja eltorzult, s bár túlélte a csonttuberkolózist, kiegyenesedni már csak gondolatban tudott. Ennek ellenére vállalt még egy gyereket, mert attól rettegett, hogy Imrus a fia, nem éli túl a gyógyíthatatlan betegségét, amit akkoriban a falujukban fejnyavalyának hívtak, aztán epilepsziának.

Így lett Imrusnak öccse, Miklós.

Gyula alig volt otthon, Blanka pedig megtanulta a reménykedő magányt. Új lakhelyükön Pomázon Blanka mindenkinek köszönt, igyekezett barátságos lenni, holott a félelem eggyé vált vele.

Nagyfia, ahogy Blanka látta, elárulta szüleit, a család hagyományait és értékrendjét. Elvett egy nála csaknem tíz évvel idősebb katolikus nőt, ami ellen Blanka hiába tiltakozott. (A menyéről később kiderült, hogy gyerekkora óta egy apácarendben nőtt fel, s csak a rendek feloszlatása miatt nem szentelték fel őt is apácának.)

Gyulát letartóztatták, elítélték valamiért, amiből Blanka egy szót sem hitt el. Évekig nem tudott a férjéről semmit. Unokája is született, de ennek nem örülhetett sokáig, mert Imrus házassága alig két évvel a pártszerű frigy után összeomlott, s a csecsemőt, Blanka egyetlen unokáját hol ő, hol távolabbi rokonok próbálták gondozni. Blanka szerint ez szörnyű tragédia volt, hiszen a család esett szét a szeme előtt, s tehetetlen volt. Imrus vidékre költözött, összeállt valami nővel, erről Blanka már nem tudott sokat, csak annyit hogy az új partner nem katolikus. 1956 késő őszén Imrus a nővel együtt elhagyta az országot, s Blanka csak egy évvel később kapott hollétéről hírt. Amerikába ment.

Blanka Imrust nem tudta sem visszatartani, sem meggyőzni semmiről. Gyuláról pedig még azt sem tudta él-e vagy már rég halott. Amikor a Fekete Sas utcából ajánlott levelet hozott a postás, annyira megijedt, hogy le kellett ülnie. A levélben az állt, hogy egy héttel később vigyen egy sötét öltönyt, egy fehér inget, természetesen nyakkendőt is, ne feledje az alsóneműt, a zoknit, s a pár cipőt. Blanka napokig zokogott, mert meggyőződése volt, hogy Gyula már nem él.

Egyetlen unokájával ment fel a fővárosba, órákig váratták, a gyerek halkan énekelt, aztán átvették tőle a ruhát és a cipőt. Fél óra múlva pedig nyílt egy rejtett ajtó, s ott állt egy csontig soványodott férfi, akit az utcán Blanka nemigen ismert volna fel.

Gyula akkor látta először az unokáját.

Blankának nem volt hajlandó elmondani hova vitték és mit tettek vele.

Felesége hazudott neki, azt mondta, Imrus fiuk vidéken dolgozik és most nem tud hazajönni. Gyula imádkozott, fáradt mosollyal simogatta egyetlen unokája kezeit, hallgatta nevetését és a tekintete felragyogott. Szabadulása után mindössze négy hónapot élt.

Blanka és kisebbik fia Miki a reménytelenség bugyraiban botorkáltak. Hiába keresztelte ki Blanka Mikit, “kétséges” múltja, vagyis apja büntetett előélete miatt, semmi reménye nem volt a továbbtanulásra, s ezt meg is mondták neki az iskolában.

Blanka döntött. Eladta a házat mindenét felszámolta, s az ügyvéd, aki annak idején segített Gyula ítéletének enyhítésében, újra segített. 1962-ben kivándorlási kérvényt adott be, s még abban az évben Mikivel együtt megérkeztek Amerikába.

Imrus várta őket a repülőtéren, s hazafele már az autóban elmondta, milyen nagy segítség lesz a házimunkában neki Blanka, Mikit pedig elkezdte tanítani a kapitalizmus farkastörvényeire. Hogy ne legyen félreértés, elmagyarázta öccsének, hogy másnap már munkába állhat, s ha tanulni akar, akkor dolgozzon éjszakánként.

Blanka elszoruló szívvel hallgatta Imrust, de megnyugodott. Újra együtt a család, ő járhat a zsinagógába, szépséges sabbatjaik lesznek, s boldogan élhet amíg meg nem hal. Tíz évet élt még. Igaz ugyan hogy élete utolsó két évében a várostól messze egy idősek lakótelepét tartotta Imrus a legjobb helynek számára, igaz ugyan, hogy csak idős magyar ismerőseivel tudott többnyire telefonon beszélni, hiszen sem angolul nem tudott, sem autót vezetni, de halála pillanatáig úgy érezte, hogy ő mindent megtett a család boldogságáért. A sajátja már rég nem érdekelte. A többi történelem.