Jessica
Szomszédok voltunk. Egymással szemben laktunk. Mennyire örültem, hogy a nekem ismerősen csengő nevű utcában, az Erzsébet királynőről elnevezettben lett az új otthonom! Bauhaus. 1921-ben épült, a fáma szerint fiatal, egyedülálló tudósoknak. Stukkók, kandalló(helyek) minden lakásban, a mienkben Erzsébet királynő mosolygós domborműve a falon.
Műemlékház.
Se külső, se belső változtatás, hangzott a ház kezelőjének utasítása. Klíma, nuku. Még az egyszer betört ablak cseréjéhez is spéci üvegest hívtak.
Jessica akárcsak mi, a negyediken lakott (lift nincs, műemlékház!) négy éves kislányával Lizivel. Háromkerekű bicaj, nagyméretű játékok, mind a lépcsőfordulóban. Ismerősünk, aki ugyan honfitárs, de a szabályok szigorúbb betartója mint a helybeliek többsége, felmordult, amikor mindezt meglátta. Jessica a zajra kidugta a fejét az ajtón, én “jeleltem” neki közben, hogy ne vegye komolyan ismerősünk pattogó (és már-már komikus) utasításait.
Aznap este egy csokor virágot tettem Jessica kilincsére.
Nem beszéltünk csaknem egy évig. Én a gyenge német nyelvtudásom miatt, ő ki tudja miért. Egyformán sóhajtoztunk a negyedikre felérve, egyformán engedtük ki kezünkből a tömött szatyrokat, reggel mindig hallottam amikor Lizivel az óvódába indul, egyszóval a szokásos, egymás magánszféráját talán túlzottan is tiszteletben tartó berliniek életét éltük.
Egy napon azonban, amikor én a szemetet vittem le, Jessica pedig épp a biciklijét lakatolta mellettem, a szokásos módon köszöntem, s ő hibátlan angolsággal viszonozta. Hogy vagy, kérdeztem, mert mi a fenét kérdezzek, hisz úgy meghatódtam, hogy angolul szólt hozzám.
S akkor Jessica elsírta magát. Egy órával korábban mondta meg neki egy közeli klinikán az orvos, hogy nagy a baj. Közelebb mentem hozzá, átöleltem és elmondtam hogy én is voltam ugyanezzel beteg, meggyógyultam, itt vagyok, ebből ki lehet jönni. Nem könnyű, tettem hozzá, de lehetséges.
Elmosolyodott.
Attól a naptól majdnem-barátnők lettünk. Gyakran jött át hozzánk. Otthon dolgozott, üzlettársa a közelben egy fonalboltban helyettesítette Jessicát.
Jessica első könyve, egy nagyszerű kézikönyv arról, hogyan kössünk pulóvert, kardigánt, sapkát, sikerkönyv lett. Együtt örültünk ennek, ő fáradhatatlanul kereste az alternatív gyógymódokat, kért, hogy vigyem el egy keletázsiai élelmiszerboltba, ott mutassam meg neki hogy mi mire való és hogy kell elkészíteni.
Egy alkalommal nagyon szomorúan jött át hozzánk, s egyfolytában azt kérdezte, magától vagy tőlünk, miért pont ő? Még csak negyven éves vagyok, mondta, itt van Lizi, az apja akkor hagyott ott, amikor kiderült hogy terhes vagyok.
Testvéreim sok apától vannak, anyám nem is veszi komolyan a betegségemet, te legalább erőt adsz, amire most nagy szükségem van.
Szürcsöltük a teát, ő mesélt a nagymamájáról, aki felnevelte és nagyon szerették egymást.
Jessica a harmadik műtétje és a fél éve tartó kezelése után klinikát váltott.
Olykor megjelent Lizi apukája, karján egy két évessel, kezét fogva egy másiknak, láthatási engedély, gondoltam.
Jessica, nagymamája halála után megörökölte a lakását, és boldogan költözött el a stukkós, kandallós Bauhaus-ból. A ház kezelője, biztos ami biztos, nem vette át a lakást, mondván nem tökéletesre sikerült a tisztasági festés. Én ezen napokig gondolkoztam, s kerestem az emberséget ebben a helyzetben, de természetesen ezt nem mondtam senkinek.
Két hónappal később még egyszer láttam Jessicát, akkor végre leadhatta a bérelt lakás kulcsait. Már csak Lizi apukája segítségével tudott feljönni a negyedikre, én csak biccentettem neki, láttam rajta a szomorúságot és a reménytelenséget.
Mint közös ismerősünktől megtudtam, még elment Indiába, abban bízva, hogy ott majd segítenek.
Lizi iskolakezdését már nem érte meg.
Ma is emlékszem Jessica mosolyára, nevetésére, egy késő esti telefonhívására, amikor két kemó között céklát akart enni és én este tizenegykor vittem neki egy üveg céklát.
Nagyszerű ember volt, csodás anyukája Lizinek, és a mai napig az egyetlen szomszédom, aki majdnem-barátnőm lett.
Ferber Katalin, Berlin

Reménytelen szerelem

 

Nagyon régóta tart. Megpróbáltam megmagyarázni magamnak hogy semmi értelme, hisz ügyet sem vet rám, hiába bámulom őt, hiába veszem fel a legszebb ruhámat, hiába illegetem magamat előtte, nem érdeklem.

Nem tudom ki az akit szeret, megpróbáltam kitalálni, de mindenki gondosan titkolja előlem, így nem is tudom, mit kellene tennem hogy rájöjjön: ő az egyetlen igazi és utolsó lélegzetemig tartó szerelmem.

Rabu hoterü (Love Hotel)

 Majdnem két méter magas volt. Nevét állandóan összekeverték a híres amerikai színészével. Szeme kék, haja szőkésszürke, arckifejezése egy a világra rácsodálkozó kisfiúé. Félig meddig kollégák voltak, ahol ő teljes állásban dolgozott. Az óriás egy héten egyszer tanított csak ott, egy másik egyetemen volt főállásban. Odaszokott hozzá, óra után mindig bekopogtatott a szobájába, kávéztak és soha fontos dolgokról nem beszélgettek. Kellemes volt egy óra hosszat fecsegni minden súlyos következmény nélkül.Nevezzük őt Márknak.

Két halál

 

Sohasem csöngött a telefon. Mindíg nála csengett. Csendült. Én hívtam. Nem gyakran, azt nem mondhatnám. Hogy is tehettem volna Magyarországról? Japánban azonban ez megváltozott. Akkor sem hívtam gyakran, de ha elindultam hozzá, előtte mindíg.

Elektronikus levél jött öccsétől, a nagybátyámtól. Tőle tanultam öt éves koromban a nagybetűket. A kicsiket már magamtól is felismertem. Úgy olvastam, hogy írni még nem tudtam. Nem is volt akkoriban kinek. Cím sem volt, csak a nagybetűs AMERIKA a térképen. Miklós, aki akkor még kamasz volt, elmagyarázta, hogy annak van északi része, meg déli is.A te apád északon van, mondta. Azt úgy hívják, hogy Amerikai Egyesült Államok. Hosszú név volt nekem, de szótagolva hangosan kiolvastam és diadalmasan kiáltottam nagyanyámnak, AMERIKA az nem is AMERIKA! Te tudtad ezt, kérdeztem nevetve.