Dobozok

 Közeli barátainak egyike nősült, s az esküvői buli egy hatalmas parkban zajlott.Hatalmas tál gyümölcssalátával érkezett. Barátja ezt csak a romlott befőttek összeöntésének hívta, mert nagyon szerette.Sokan voltak, már a jókedvet is leváltották a fáradt mozdulatok. Rengeteg ismert ember volt a vendégek között, neki talán túl sok is.Barátja, az ünnepelt, ki tudja miért, gyengéden odatuszkolta őt egy lenyűgözően szép emberhez. Megtörtént a bemutatkozás, a hang férfias, a tekintet azonban kórincált. A kézfogás határozott, de kedvesen melegítő. Szépséges kezek. Férfiasak, alig tudta a szemét levenni róluk.Göndör haj, mélykék szem, irigylésre méltó hosszú szempillák, hibátlan szemöldök, jó ízléssel összeválogatott öltözék. Neki az volt az érzése, hogy nem is Magyarországon él ez az ember. Mintha a varázslatos nyugat egyik “példánya” állt volna vele szemben. Elámult, de nem szólt egy szót sem, csak mosolygott.A férfi nagyon zavarban volt, s ez jó ideig eltartott. Taxival mentek haza, ami neki furcsa volt, de újonnan megismert partnere csak legyintett.Maradt a gyümölcssalátából, átvette tőle. Úriember volt. Egy kanyarban a világoskék farmeren gyorsan terjedt a sötét folt. Ő csak dadogott, magában pedig szégyellte. Nevettek mindketten, a nő kényszeredetten.Néhányszor találkoztak is, talán két hét telt el, amikor a nő eldöntötte, hogy a következő randevún búcsút mond ennek a gyönyörű férfinak, akinek mindig mindenre volt pénze, de ha beszélt, akkor inkább csak motyogott. A nő úgy érezte hogy a férfi saját léte miatt van állandóan zavarban. Nem tévedett nagyot.

Eljött a tervezett utolsó randevú napja, s mielőtt a nő megszólalt volna, a férfi csak annyit mondott: anyámat kórházba vitték, súlyos beteg. A nő akkor tudta meg, milyen neves, híres ember a férfi édesanyja. Azt már korábban tudta, hogy a férfi apja is az volt, de ő már rég nem élt. A férfi szakmája ugyanaz volt mint az apjáé, a neve is, a nő pedig álmélkodott, hogyan tud ez a fiatal férfi megbirkózni apja nagyságával, hírével, ismertségével. Nagy teher lehetett.

Együtt maradtak, holott a nő az utolsónak gondolt randevú pillanatától kezdve tudta, hogy minden hiábavaló. Nem tudja a férfit önmagától megmenteni, bármit is tesz.

Hirtelen híres emberek között találta magát. Operatőrök, filmrendezők, színészek, táncosok. Először zavarban volt, később értetlenkedve figyelte azt amit addigi életében sohasem tapasztalt. Bepillantást nyerhetett nemcsak a művészek világába, de a kulisszák mögé is. Hallgatta az ország egyik legjobb színházi kosztümtervezőjének receptjeit, s közben minden nap arra gondolt, hogy minden hiába, ezek az emberek pontosan ugyanolyanok mint bárki más. A gazdag tárgyi világ, a szemet gyönyörködtető kelmék, ruhák, a neki addig ismeretlen illatok elámították, de ez nagyon rövid ideig tartott. Igyekezett józan és mosolygós maradni, de ez nem volt könnyű a hanyag elegancia, a pezsgős reggelik és a”hívok egy taxit mert már megint elkéstem” kavalkádjában.

A férfivel vonszolódott a kapcsolatuk, ami inkább egy trapézon végzett gyakorlatnak tűnt. A nő lenn állt, várva, hogy a férfi egyszer csak rosszul lép és leesik. Neki kell elkapnia, megtartania. Éjjel is és nappal is. Szépséges kezei úgy remegtek, hogy a kávéscsésze koccanva ért el a kistányérig. Mélykék szemeit ritkán láthatta a nő, a feje szinte mindig lehajtva, csak akkor emelte fel, ha dolgozott. A bűntudat, az önvád s ki tudja még mi minden úgy rágta belülről, mint egy állandóan növekvő féreg. Minderről természetesen soha nem beszélt. A nő azért lassan rájött, hogy a férfi anyja még betegen is uralja a fiát, hiszen régóta csak ez éltette.

A férfi módszeresen rombolta önmagát, akárcsak egykor az apja.

Bár a szakmában mindenki becézte, szépséges fejét még meg is simogatták olykor, de az ellen nehezen lehetett bármit tenni, hogy a férfi élete önmagára kiszabott büntetés volt.

Az anya sajnos gyógyíthatatlan beteg volt. Az ország kiváltságosainak fenntartott kórházában ápolták. Utolsó óráiban állítólag élete első műfordításának címét ismételgette. Nem voltak fájdalmai, azt a fiára hagyta.

A férfi a nőre bízott minden hivatalos teendőt. A nő lebonyolította az ilyenkor kötelező telefonhívásokat. A temetés napján szakadt a hó, nagyon kevesen jöttek el, amit ő nem értett. Ő is hetente olvasta az anya írásait és biztos volt abban, hogy több százan búcsúznak majd el tőle.

A temetés után a férfi megkérte őt hogy menjen el vele a kultúrpolitika mesteréhez, mert anyja és a saját lakása ellenében egy, az ő stílusához illő szép lakást akar tőle kérni. Ő majd segít, mondta a nőnek, hiszen mindent el tud intézni.

Elment vele, mert nem látott még közelről ily nagyhatalmú embert. Dermedten, félfenékkel ült a neki felkínált széken, a házigazda fotelben ülve bólogatott, a férfi urambátyám hangnemben kért, Gyuri bácsi mosolygott, a férfi tenyere izzadt, homlokán hangtalanul gördültek az izzadságcseppek. Többször elhangzott az anya megbízható munkája és segítsége, melyet a vendéglátó nagyhatalmú csak biccentéssel nyugtázott.

Alig fél órát voltak ott, a férfi szemmel láthatóan elégedett volt, a nagyhatalmú igent mondott a kérésére, s alig egy hónap múlva már meg is volt a Palatinus házak egyikében a lakása. Duna-partra néző erkéllyel.

Az anya lakásának kiürítésekor rengeteg papírdoboz is volt, s ezek több száz jelentést tartalmaztak írókról, költőkről, színház-és filmkritikusokról. Lényegében mindenkiről, aki az anya kollégája, barátja ismerőse vagy épp felettese volt, s a kulturális élet valamelyik bugyrában iparkodott.

A férfi az új lakásában egyre zaklatottabb volt, s a nő érzékelte, hogy saját vesztébe rohan ez az ember.

Egy reggel megkérte a nő kezét. A nő válaszul elmondta neki, hogy Kanadába fog menni tanítani, hogy az előző fél évben hetente szakítottak és egyikőjük sem értette, miért békültek ki újra.

Még aznap visszaköltözött a saját lakásába, csak azon lepődött meg, hogy ott milyen sötét van, a dunaparti, erkélyes, napfényben fürdő lakás után. Két hónap múlva a férfi megnősült. A nő elment Kanadába, s hazatérése után tudta meg, hogy a férfi egyetlen pillanat alatt meghalt. Szívroham végzett vele, akárcsak évekkel korábban apjával. Kisfia még nem volt kétéves.

Tizenkét nappal volt idősebb a nőnél, harminchat évesen hagyta el saját életét, melyre addig minden nap nagy erőfeszítéssel törekedett. Elment az ikertestvéréhez és a szüleihez. Végre együtt lehetett a család.

A dobozok a Soros Archívumba kerültek.

Úgy tudom, minden egyes jelentés kutatható.