Imrus

 A Bar Micvón esett össze először. Szülei, Blanka és Gyula elsápadva nézték, ahogy kisfiuk a padlón rángatózik, fogalmuk sem volt, mit kellene tenniük, amíg az egyik rokonuk nem szólt, aki sürgette őket, hogy akadályozzák meg hogy a gyerek elharapja a nyelvét. Attól a naptól Imrus nem mehetett a szomszéd gyerekekkel játszani, Blanka nem engedte többé, hogy segítsen neki a kertben. A közelben levő iskolába sem mehetett többé egyedül.

Stein doktor bácsi hümmögve csóválta a fejét s csak annyit mondott: vigyázni kell a gyerekre, mert ez a betegség gyógyíthatatlan. Gyula haragudott a saját gyerekére, a gyengeség irritálta, nem volt ehhez türelme. Blanka azonban bízott Imrus felépülésében és biztatta Imrust is, hogy ne vegyen tudomást egyre gyakrabban ismétlődő rohamairól. Ez majdnem lehetetlen volt, mert váratlanul jött, s épp oly váratlanul maradt abba. Imrus kivételezetté vált a környezetében, csak apja, Gyula mordult rá időnként, hogy szedje össze magát és ne viselkedjen úgy mint egy kislány.

Amikor a szülők hírét vették, hogy elviszik őket, Blanka mindent pénzzé tett, hogy Imrust valaki a faluban elbújtassa. Sikerült. Imrus megmenekült a legrosszabbtól.

Azokban az időkben a szavak értelmüket vesztették, így Imrus sem beszélt a mocskos pincéről, Pista feleségének tréfli főztjéről, hiszen ő megmenekült..

Imrus elhatározta, hogy érvényesülni fog, mert neki ez jár. Szülei szenvedései, a rokonok nagy részének “eltűnése” Imrust megrázta, de alkalmazkodásra, és színlelésre ösztönözte. Kifogok én ezeken, mondta magának mosolyogva. A háború utáni években szükség volt lelkes, a Párt szolgálatába álló fiatal energikus elvtársakra, akik gyorsan megértették a feladatokat, nem kérdeztek semmit és örültek, ha megdícsérték őket.

Imrusnak, érthető okok miatt semmiféle végzettsége, szakképzettsége nem volt, de a vidék átalakításában lelkesen vett részt. Nagyszerű beszédeket tartott a teherautó platójáról, maga is elhitte mindazt, amit mond. Ő nem ütött meg senkit, ő csak az indoklást (gyúlanyagot) szállította a verésekhez.

Örült, mert gyorsan haladt előre a minisztérium ranglétráján, s kinevette (no persze csak magában) mindazokat, akik elveszetten botladoztak az új rend vakító fényében. Nevetése azonban abbamaradt, amikor apját Gyulát letartóztatták, s szélsebesen halálra ítélték. Blanka kérlelte fiát, hogy próbálja megmenteni apját, de Imrus válasza némi dadogás, szabadkozás, majd egy ügyvéd telefonszáma volt, akitől segítséget remélhettek. Ennél többet nem tudott tenni, de tudta, hogy nem is akar, mert azzal saját magát is veszélybe sodorja. Félt, mint annyian mások.

Imrus megnyerő külsejű vonzó férfi volt, akárcsak apja, Gyula. Amikor egy baráti összejövetelen először találkozott egy nála jóval idősebb hölggyel, elbűvölő kedvessége megsokszorozódott. Művelt, okos, több nyelven beszélő nő volt Imrus szíve választottja, de katolikus.

Nem hallgatott Blankára, nem érdekelte az sem, mit szólna apja ehhez a házassághoz, a megismerkedés után alig két hónappal elvette feleségül Margitot.

Nem tudta később felidézni, mikor omlott össze e boldogságot ígérő frigy. Talán az első éjszakai rohama után, talán az első üres pálinkásüveg ágyneműk közé rejtett látványakor.

Felesége pedig sokkal magasabb beosztásban volt egy másik minisztériumban mint ő. Így jutottak pasaréti lakáshoz s sok más simogató kiváltsághoz. Gyermekük megszületése után felesége már nyíltan ivott. Imrus egy darabig igyekezett meggyőzni magát hogy ez csak egy átmeneti időszak, de a gyerek még nem volt két éves, amikor nem bírta ezt tovább. Áthelyeztette magát Tiszakécskére, ott érte a forradalom híre. Amikor egy kollégája egy zsidó (ávós?) meglincseléséről számolt be neki, akkor partnerével Irénnel eldöntötték, hogy végleg elmennek Magyarországról. Két hónap múlva értek Detroitba, ahol Blanka és Gyula távoli rokonai éltek.

Sohasem tanult meg angolul, élete végéig keverte a pálóc tájszólással beszélt magyart az angollal. Betegségét, az epilepsziát titkolta, félt, hogy sem munkát nem kap, sem autót nem tud majd vezetni, ha ezt bevallja.

Irén függönyüzemet nyitott, Imrus pedig képzettség és angoltudás híján egy húsgyár rakodómunkása lett. Feleségétől Margittól sohasem vált el.

(Először azért, mert nem volt jogsegély-egyezmény a két ország között, később pedig már nem volt kedve ehhez.)

1962-ben megérkezett anyja, Blanka és a nála jóval fiatalabb öccse, Miki Detroitba. Blanka nem tudott beletörődni egyetlen unokája hiányába, s ezért Imrust minden nap kérte, küldjön a gyerekének ruhát, cipőt, pénzt.

Imrus gyereke tizenkét éves volt, amikor Blanka rávette Imrust, hogy nevelje fel a gyerekét. Imrus felesége, Margit azonban nem egyezett ebbe bele.

Néhány évvel később Irén otthagyta Imrust, de a magyarországi zsidó közösség segítségével sikerült egy újabb feleségjelöltet találnia, akit három hét ismeretség után elvett feleségül. A hölgyet tizenhat évesen az egész családjával együtt Debrecenből deportálták. Túlélte, de sohasem hitte el, hogy az emberek nem akarnak az életére törni, ezért támadt mindenkit, nehogy megtámadja bárki. (Auschwitz szindrómának nevezik azt a viselkedésformát, amitől nemcsak ő de a környezetében élők is állandóan szenvedtek.) Imrus harmadik házasságkötésekor Blanka már nem élt.

Imrus felnőtt lányát először rövid magyarországi látogatásakor, majd akkor látta megint, amikor 1981-ben a lánya az ő meghívó levelével három hónapra Detroitba utazott. Tíz napig tűrte a feleség a betolakodó jelenlétét, aztán a gyereke végigbolyongta Amerikát, egyedül. ötven dollárral a zsebében. Hazatérése előtt jobban beszélt angolul, mint Imrus.

Egy évvel később Imrusnak munkába tartva a volánnál rohama volt, súlyos autóbalesetet szenvedett, és egyik oldala megbénult. Kaliforniába költözött a feleségével, hiszen a biztosító kellő kártérítést fizetett neki.

Egyetlen lánya kétévente meglátogatta, akkor már tehette, mert ő is végleg elment Magyarországról.

A családot, melyet Blanka minden erejével és szeretetével megpróbált egyben tartani, már Imrus is illúziónak tartotta. Valahányszor rövid látogatásra megérkezett a lánya, csak a magyarországi kudarcai jutottak eszébe. Lánya testesítette meg mindazt, amit örökre el akart felejteni, de nem tudta elfeledni. Természetesen erről soha sem beszélt egyetlen gyerekével, aki időközben egy híres egyetem professzora lett. Őszinteség, nyíltság, szeretet helyett első feleségéről mesélt a gyerekének, s arról, hogy első házassága épp akkora tévedés volt, mint a gyerek iránti vágya, ami valósággá vált, hiszen ott sétált mellette.

Napjait gondozójával, úszómedencéjében töltötte, s ha felesége befejezte a munkát, Imrus óvatosan kikapcsolta a hallókészülékét, révülten mosolygott és mindenre egykedvűen bólogatott.

Egy évvel Margit, az első felesége halála után hirtelen betegedett meg, s egy kórházi fertőzés miatt menthetetlen volt. A lánya azonnal átrepült a Csendes óceánon és amikor belépett a kórterembe, Imrus elsírta magát. Bocsánatot kért tőle, először és utoljára. Egyetlen gyereke négy napig ült mellette a hospice-ban. Pedig nem Imrus tanította őt beszélni, nem ő mesélt neki esténként, nem ő hallotta az első randevúja történetét. Amikor a lánya gépe felszállt Los Angelesben, akkor búcsúzott el e furcsa és számára rejtélyes élettől.