Happy End
Még mindíg a vidéki egyetemen vagyunk.
Egyetlen amerikai kollégám azzal dicsekszik, hogy az óráján elszundikáló diák elé leejti a legvastagabb angol szótárt.
Az én óráimon még nem aludt diák, bár tudok arról, hogy ez általános minden egyetemen.
Szabadkozva mondom a kollégának, hogy én nem akarok egyetlen diákot sem megijeszteni, amire azt válaszolja, hogy ezek megérdemlik. Még azt is elmondja, hogy élni kell a hatalmunkkal.
Erre azonban már nem válaszolok semmit, inkább elrohanok a tanterembe, mert ma van a félévi vizsga és eltérően a mímelt írásbeli tesztektől, álkérdésektől áltémáktól, minden diáknak egy rövid esszét kellett írnia, melyet az órán felolvas, vagy szabadon elmond. Mindenki arról írt, ami neki a legfontosabb a mindennapjaiban.
Az óra elkezdődik, a diákok szemmel láthatóan nagyon lámpalázasak, s szokás szerint senki sem akarja elsőként felolvasni, amit írt. Aztán egy merészebb belekezd. Két perce olvassa saját írását, amikor nyílik a tanterem ajtaja és megjelenik egy hatalmas felfújt labda, mely a Földet ábrázolja. Nyomában egy diák, aki görgeti, majd további tíz diák, maguk készítette transzparensekkel, japánul és angolul mindegyikre az van ráírva hogy védjük, óvjuk meg Földünket.
A merész diák elveszti bátorságát, gyámoltalanul rám néz, tekintete azt kérdezi: ilyenkor mi a teendő?
Én is dermedten bámulom a hatalmas lasztit görgető diákokat, akik elszántan körbemennek a tanteremben az én órámon.
Békés demonstráció mondja a vezetőjüknek tűnő fiú, ma van a Föld napja, teszi hozzá kissé szabadkozva.
A beszámolókat azonban meg kell hallgatnom, ez az én óráimra járó diákok félévi vizsgája, ezért ki kell nekem is találnom valami békéset, hogy az órát folytathassuk.
Halkan megkérdezem a tüntető diákokat, hogy hol van a Föld? A kérdés hallatán teljesen összezavarodnak. Én ehhez szelíden hozzáteszem hogy az egyetem környékét látom, az utcát is velünk szemben, annak védelmét én is szorgalmazom. De a Földét?
Tíz másodpercen belül a tüntető diákok kimennek az órámról, s egy másik tanteremhez igyekeznek.
A beszámolók folytatódnak.
Már csak egyetlen diák beszámolója van hátra: magas törékeny fiatal lány, aki elmondja, hogy anyukája a helyi kórházban ápolónő, két nála fiatalabb testvére van, akiket minden nap ő hoz el az iskolából, az édesapja pedig az egyik világhírű cégnél minőségellenőr.
S akkor egy picit elakad a hangja, de csak éppen hogy. A felolvasásban ott tart, hogy “vasárnap reggel anyukám hiába keltegette aput, ő nem kelt fel többé.”
A diák nem sírt, a hangja csak egy kicsit remegett. Negyvenhat éves volt az apukám, olvassa tovább, nagyon szerettük, nagyon jó volt hozzánk. Most itt maradtunk négyen, én próbálok segíteni anyunak, de a nagymamám is beteg, oda is el kell járnom, mert anyunak most több műszakban kell dolgoznia, hogy ne legyünk bajban.
A többiek zavartan nézegetik a cipőjüket, elmélyülten firkálnak az előttük levő fecnikre.
Tanárnő, mondja a diák, én nagyon szeretnék elmenni a többiekkel Új Zélandba angolt tanulni, de így erről szó sem lehet.
Az órának vége, mindenki csendben kiment a tanteremből, kivéve engem. Megpróbáltam lehiggadni, aztán elballagtam a tanulmányi osztály nagyhatalmú főnökéhez.
Megkérdeztem, hogyan tudnánk ennek a diáknak segíteni, részmunkaidőben dolgozik, ellátja a két testvérét, a beteg nagymamáját, csak akad valami pénz az egyetemen, aminek segítségével ő is el tud menni külföldre angolt tanulni.
Miszter Mérgeske, aki mindíg szúrósan néz minden nőre, (talán azért, mert kisnövésű ) odavakkantja nekem, hogy az egyetem nem szociális intézmény.
Álltam az íróasztalával szemben (a bűvös “pult” másik oldalán) és a sírás fojtogatott. Előző nap repkedtek a milliós nagyságrendű összegek elköltési módjai, könnyedén, tréfákkal fűszerezve, az egyik kolléga ógörög CD-Rom sorozatot rendelt belőle, a másik pedig javasolta, hogy a Római Birodalomról szóló filmsorozatot is meg kellene venni.
Könyvtára nem volt (még) az egyetemnek, s egy olyan program sem a diákok számítógéptermében, aminek segítségével hozzáférhettek volna valamelyik országos könyvkatalógushoz.
Be kell látni, mondta Miszter Mérgeske, hogy aki egyetemre jár, annak vállalnia kell az ezzel járó költségeket. Ennek hiányában nem érdemli meg, hogy egyetemista legyen.
Nem mondtam semmit erre, mert helyette szégyenkeztem.
Több hónapig tartó áldatlan könyörgések, harcok után a diák árengedményt kapott, s el tudott velünk jönni.
Igen, én is szeretem a heppi endeket.
Berlin, 2016 november
Ferber Katalin