Csak a növényeivel beszélget
Csak a növényeivel beszélget. Van közöttük egy, az állandóan virágzik, de telis teli van tüskével, csak ő tudja, hogy lehet hozzáférni.
Szeretne persze másokkal is beszélgetni, no nem hosszasan, azt már rég nem teszi, hamar elfárad, de egy kis könnyed fecsegésre vágyik, bár ezt nem vallja be még magának sem.
Minden növénye él, lélegzik, nem hagyhatja magukra egyikőjüket sem. Felesége kérdőjelbe csavarodott szemöldökkel, ámulva hallgatja, micsoda butaság ez, a növényeknek nincs lelkük, személyiségük.
Dehogy nincs, mondja leplezetlen bosszúsággal, hogy ennyire nem értik. Ők az én társaságom, mondja átszellemülten.
Mindig itt kell lenni valakinek velük. Ha egyedül maradnak, egészen biztos hogy elpusztulnak.
A felesége meggyőződése, hogy titkos nyelven beszélget férje a sok sok zölddel a lakásban, mert mindegyik fékezhetetlenül növekszik, egyik sem törődik az évszakokkal, minek is figyelnének erre, ha ott van velük az, aki minden nap legalább kétszer csak velük foglalkozik. Este nem megy aludni anélkül, hogy ne búcsúzna el tőlük, természetesen egyenként.
Így, a növényeivel van ő együtt, a külvilág többi élőjével csak akkor, ha nagyon muszáj. Egyre több energiát követel saját egyensúlyának megtartása, ezt az okosabbak öregedésnek hívják, ő a természetes és lassú távozásnak.
Idegen világban él lassan fél évtizede, de ez nem zavarja jobban, mint egykori saját környezete. Ezt is csak a növényei értik, más aligha.
Úgy engedte el mindazt amiben felnőtt, élni próbált, dolgozott, kötelességeket teljesített, mulasztás nélkül, belső erkölcsi parancsaira figyelve, mintha fiatal férfi lenne. Pedig nem az volt. Nem akart többé harcolni az értelmetlen s sokak életét megmérgező látszólagos ésszerűséggel, ami saját környezetét jellemezte.
Nem akart többé vitatkozni, erkölcsi parancsait számon kérni másoktól. Úgy döntött, hogy nem csak ő volt mindig hibás, hiszen nem fogadta el az indokolatlan, ostoba és ezért értelmetlen szabályokat, elvárásokat, hanem mindazok, akik hagyták hogy az emberséget leteperje valami más, holott hozzá hasonlóan tudták, hogy ez kíméletlen.
Nem csoda, hogy saját környezetében páriává tette magát, hiszen nem cinkoskodott. Soha egyetlen pillanatra sem.
Ma már nem gondolkodik azon, hogy mindezt helyesen tette-e.
A növényei többszörös virágzással örvendeztetik meg, bólintanak érintésére, gondos, figyelő tekintetére. Egyek ők.
Nemrégen azonban történt valami, ami néhány növény apátiáját aztán kimúlását okozta.
Őt is megdöbbentette, de érezte, hogy vele tényleg valami nincs rendben.
Nem sokáig vezethette magát a szokásos módszerével félre: elhangzott, kimondatta másokkal, igen, életében először beteg, de természetesen mindenki mindent megtesz, emberséggel, modern gyógymóddal, amire ő csak mosolygott.
Növényeivel együtt tudja, hogy az ő világába mindaddig nem ronthat be senki, amíg ő ezt nem engedi.
Vannak akik ezt a buddhizmusnak tulajdonítják, holott ez annál sokkal több. Vagy nem is erről van szó.
Nyugalma mint a növényeié, derűje megingathatatlan, az ő saját mindensége semmivel sem csorbítható. Nincs helye sem kapkodásnak, sem hadonászásnak, csak szótlan makacs elszántságnak, hogy mindaz ne történhessen meg benne, s vele, amihez soha nem volt köze.
Csak a növényeihez ragaszkodik, máshoz nem.
Tudja, amit kevesen, hogy a csendes elmenetel is az övé, ehhez senki sem fér hozzá, mondhat akárki akármit.
Néhány napja magához tért a már reménytelennek tűnő állapotba fonnyadó egyik növénytársa.
Jókedve lett, s a feleségének csak annyit mondott: látod, te kidobtad volna, én bíztam, s megmaradt.
Berlin 2016 december