Nukleáris “cigányok”

Nincs különösebb oka annak, hogy egy, az elmúlt héten megjelent könyv egyik tanulmányát ismertessem, kivéve a tanulmány súlyos aktualitását.

(A kötet ingyenesen letölthető, sajnos csak angolul Worlds from Below címmel, melyet Tessa-Morris Suzuki szerkesztett és az Ausztrál Nemezeti egyetem-ANU-gondozásában jelent meg.)Nem, eltérően a tévhitek kavalkádjától, ez nemcsak japán ügy.Önkényesen választottam ki a kötet egyik tanulmányát, melyet Andrew Broinowski írt (Informálisan foglalkoztatottak, a helyi lakosság és a fukusimai nukleáris válság: a neoliberális problémamegoldásra adott válaszok).A fukusimai hármas katasztrófa, köztük a négy atomerőmű blokkjának robbanásai és leégése (beleértve a teljes leolvadást) egy folyamat vége volt, mely négy évtizeddel korábban kezdődött, s kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a monopolcégek és az állam kölcsönös függése és összefonódása korrupuciót, szisztematikus technológiai felelőtlenséget és a mai napig ismeretlen számú ember súlyos egészségkárosodását illetve halálát okozta.

A japán atomerőművek, köztük a fukusimai is, néhány évtizeddel ezelőtt, annak érdekében, hogy a japán iparágak megőrizzék versenyképességüket, egyre nagyobb arányban alkalmaztak szerződés nélküli alkalmi munkásokat, s e tanulmány az ő helyzetükről és reménytelen sorsukról szól.

A japán gazdaság a háború után minden ipari szerkezetváltáskor az úgynevezett alkalmi (értsd napi) informális foglalkoztatással segített a költségek csökkentésén, azaz a versenyképesség megőrzésén. Ezt megkönnyítette a háború évei alatt állami segédlettel kiépített duális vállalati szerkezet, mert a nagyok és a közepes illetve kis cégek egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban álltak. Ez azt jelenti ma is, hogy a nagy cég termelésének jelentős részét a kis, láthatatlan cégek állítják elő, mert ez költségcsökkentő, ráadásul a kis cégek jelentős része családi vállalkozás, saját műhellyel, ami többnyire az otthon is, s női családtagokat is foglalkoztatnak, nem úgy mint megrendelőik, az óriásvállalatok.

A foglalkoztatottakkal sem más a helyzet: nagyvállalat, alatta a beszállító cég- az alatt egy újabb beszállító cég, majd a hierarchia legalján a munkaerő toborzását végző ügynökök, akik igen nagy számban a helyi maffiaszervezet tagjai, s ők vállalnak kötelezettséget a napi munkaerő beszerzésére. Nincs ebben semmi titok, a japán munkaügyi minisztérium sem idegenkedik a megbízásuktól. (Lásd évekkel korábban a naganói téli olimpia fogalalkoztatottjait, akiknek csaknem fele informális alkalmazott volt- a környező ázsiai országokból. Az olimpiai megnyitó előtt természetesen állami költségen visszaszállították őket saját hazájukba.)

A toborzók természetesen szintén szerződés nélkül teljesítik megbízásukat, ami a legolcsóbb munkaerő toborzásakor nyilvánvalóan kiszolgáltatottá tesz minden ipari napszámost. A cél ugyanis a biztosítás (egészségügyi és nyugdíj) a baleseti kártérítés valamint az orvosi ellátás költségeinek megtakarítása. Ha írásos szerződés nélkül alkalmazzák a munkaerőt, sőt a toborzóját is, akkor biztosan semmiféle védelme nincs.

Az informális munkaerőpiac egyre nagyobb a japán gazdaságban, s a munka melyet ők végeznek a három K betűvel ismert: (Japánul kicui, kiken, kitanai) magyarul kibírhatatlan, koszos és katasztrófális.

A a nyolcvanas évek elején a japán atomerőművek alkalmazottainak kilencven százaléka alkalmi foglalkoztatott. Információkat a legritkábban kaptak arról, hogy munkájuk milyen az egészségre veszélyes következményekkel jár, védőruhát a legritkább esetben kaptak, s “képzésük” a minimális volt. (Ma is az.)

A fukusimai atomkatasztrófa után ismét mozgásba lendültek a beszállítócégek és természetesen a munkaerőtoborzó ügynökök (a maffia helyi szervezeteinek tagjai, japánul a jakuzák), s 2015 augusztusában már 45 000 alkalmi munkás dolgozott a súlyosan megrongálódott blokkok területén. Nevük japánul “nukleáris cigányok”. Helyzetük minden tekintetben riasztó mert embertelen. Nagy részük teljesen kiszolgáltatott a toborzóknak, mert gyakran ők biztosítják az ideiglenes szállásukat is, így ha például a szóban megígért (és szokásos) napi bérnek csak hatvan százalékát fizetik ki nekik, nem panaszkodhatnak. Ebben az esetben egyszerre veszítenék el ideiglenes lakhelyüket a munkamegbízással együtt. Az ő esetükben az állandó (teljes) foglalkoztatottakra érvényes sugárzási maximum sem érvényes. (Természetesen jóval magasabb.)

Mivel a japán állam eddig sem jeleskedett a súlyosan megbetegedett (egy esetben halállal végződő) teljes foglalkoztatottságú, atomerőművekben dolgozó munkások követeléseinek elismerésében, az atomerőművek napszámosai nem is reménykedhetnek abban, hogy megbetegedésük esetén bármiféle segítséget kaphatnának.

Végül, nem lényegtelen az sem, hogy a hármas katasztrófa után (vagyis 2011 nyarán) az alkalmi munkások jelentős része regisztrálatlan volt, így egy évvel később azt sem lehetett tudni, kik dolgoztak a fukusimai blokkok körül, s mi lett velük később.

Egy helyi toborzó ügynök szavai pedig jó jellemzik az alkalmi munkások teljesen kiszolgáltatott helyzetét, mert ő 2012-ben egy interjúban azt mondta: “igyekszem azok közül toborozni a fukusimai atomerőművek környékére, akiknek mindegy, hogy később mi lesz velük.”

Köszönet Shoko Yoneyamának (Adelaide University) és Andrew Broinowskinak.