“Barátunk az atom”
Ezt a címet egy Amerikában készült tudományos ismeretterjesztő sorozatból kölcsönöztem, melyet Walt Disney a Fehér Ház megbízására készített a nukleáris energia békés felhasználásáról. A sorozat, melyet részben az amerikai kormány finanszírozott, s amelyet a náci Németország Amerikába kimenekített egyik híres aviatikai szakembere tett híressé, az ötvenes évektől a legnépszerűbb tudományos ismeretterjesztő sorozat volt az amerikai televízióban. Később könyvben is kiadták. Szórakoztató volt, mindenki értette, s az amerikai átlagembernek fel sem tűnt, hogy már Verne Gyula Némó kapitánya is nukleáris tengeralattjárót használt.Az ötvenes évek nemcsak a hidegháború, de az atomenergia széleskörű felhasználásának kezdete volt. Az előbbi jól (bár nem mindenki számára nyilvánvalóan) összekapcsolható volt az utóbbival: az amerikai technológiával is be kellett bizonyítani a „kommunista” technológiával szembeni felsőbbrendűséget.
“Atommal a békéért”. Ez volt legalábbis a hivatalos magyarázat arra, hogy a nukleáris erőszakból miért elkerülhetetlen megszelidített energiaforrást és gyógyításra használt eszközt teremteni. A valóság természetesen ennek homlokegyenest az ellenkezője volt, a nukleáris energia békés használatának makacs erőltetése az amerikai kormány részéről nem szolgált kisebb célt, mint az USA atomfegyverekből álló arzenáljának gyors és hatékony bővítését.
Hogyan sikerült Japánt rávenni az atomerőművek alkalmazására egy évtizeddel a hirosimai és nagaszaki két atombomba pusztítása után? A válasz egyszerű, csaknem banális. Japán volt a világ egyetlen országa, mely két atombombatámadást is elszenvedett, vagyis a japán társadalomnak volt már tapasztalata a nukleáris energia hatásairól. A korabeli amerikai stratégia ezt az elemet tartotta a legfontosabbnak: Japánnak volt tapasztalata, vagyis könnyebben megértik a társadalom tagjai (megfelelő magyarázat és propaganda alkalmazásával) hogy az atomenergia a legkorszerűbb energiaforrás, gyógymód és felhasználási lehetőségei szinte korlátlanok.
Arról, hogy miként alkalmazkodott a japán kormány és a nukleáris energia hasznosítását végző intézmények mindegyike az amerikai igényekhez, s miként vált a megszelidített nukleáris energia Japán példátlan gazdasági növekedésének egyik nagyon fontos tényezőjévé. Az atomerőművek sokféle feladatot láttak el Japánban, de erről majd később..
Néhány évvel ezelőtt egy történész, Gavan MacCormack a japán államot kliensállamnak nevezte, mely valahol a gyarmati függés és az egyenrangú partneri viszony között helyezkedik el.
Az atomerőművek használatának elfogadása, az erőművek túlnyomó többségének amerikai behozatala azonban azt bizonyítja (ma is), hogy a két ország közötti kapcsolatokban a japán kormány, az üzleti szféra valamint a különböző intézmények alárendelt szerepet játszanak. Ezen az a tény sem változtat, hogy az első atomerőmű megindítása óta éppen fél évszázad telt el, s a japán gazdaság felnőtt korba lépett már a hetvenes években. Másként fogalmazva, Japán ma már képes saját technológiával atomerőműveket gyártani, s azokat a világ bármely országába exportálni. Ráadásul két japán óriáscég részvénytulajdonos a világ két igen jelentős atomerőműveket gyártó cégében.
Vagyis, a szigetország technológiai importőrből technológiai exportőrré vált. Mindennek ellenére a fukusimai tragédia sem győzte meg a cégeket valamint az atomerőművek állami felügyeletét ellátó intézmények vezetőit arról, hogy Japánban nem kellenek atomerőművek. Számos szakember (atomfizikus, geológus) úgy látja, hogy sem emberi sem pedig intézményi feltételei nincsenek meg ma sem Japánban az atomerőművek biztonságos üzemelésének..
1.
Amerikának a nyugati világon kívüli legfontosabb ázsia szövetségese a hidegháború kezdetétől Japán volt, így akkoriban magától értetődő volt, hogy a szigetország vezetőit minden lehetséges módon rá kellett venni a nukleáris energia használatára atomerőművek építése formájában. A kérdés azonban az, hogy miként sikerült a japán társadalom tagjaival elfogadtatni az atomerőművek építését, holott ők igazán megtapasztalhatták a nukleáris erő(szak) összes, korábban elképzelhetetlen, pusztító következményét. Alig egy évtized telt a hirosimai és nagaszaki atombomák ledobása után, s minden cikk-cakk, átmeneti ellenállás után a társadalom elsöprő többsége elfogadta a nukleáris energia felhasználásáról szóló kormánydöntést. Mindez néhány év alatt megvalósult.
Elöljáróban annyit le kell szögeznem, hogy a 2011 március 11 és 15 között bekövetkezett nukleáris katasztrófa a fukusimai erőművekben nyilvánvalóvá tette a korábbi, atomerőművekre alapozott energiaellátás tarthatatlanságát. Az előbbi állítás azonban pontatlan. A fukusimai atomerőművek katasztrófája kellett ahhoz, hogy az egész ország számára nyilvánvalóvá váljon mi történt az atomerőművekkel korábban, hányféle baleset volt, s mi volt a kormány álláspontja ezügyben.
Minden tudományos és technológiai fejlettség ellenére Japán nem tudott máig megbirkózni az atomenergia potenciális veszélyeivel, ezeket ugyanis minden érintett intézmény fatalista módon tagadta. 1986 április 26-án amikor a csernobili atomerőmű felrobbant, a japán sajtó és TV, valamint rádió munkatársai gyakran elismételték, hogy a csernobilihoz hasonló atomkatasztrófa soha nem történhet meg Japánban, hiszen a technológia olyan fejlett, hogy ez kizárt.A technológiai fölény kétségtelen, de az “emberi tényező” legalább ennyire befolyásolja a nukleáris erőművek biztonságát, s a fukusimai “baleset” után megcáfolhatatlan, írásos dokumentumok százai “kerültek elő”, melyek évtizedeken át tartó gondatlanságról, súlyos következményekkel járó technológiai nacionalizmusról (azaz a technofölénybe vetett vakhitről) tanúskodnak.
Sokan vannak az országban azok, de nem elegen, akik évtizedek óta tudják, hogy mi folyik az atomerőművekben, s minden kísérletük, tiltakozásuk ellenére sem történt semmi változás ezügyben.
Fukusima után a hatvanas évek óta nem látott tömegtüntetések voltak minden atomerőművel szemben. A tüntetők, hasonlóan Kan Naoto (2011 tavaszán miniszterelnök) nyilatkozatához, egyetlen dolgot akartak elérni: ne legyen többé Japánban egyetlen atomerőmű sem. Kan elhíresült mondatát idézve: Japánban úgy lenne legbiztonságosabb az atomerőművek jövője, ha egyetlen egy sem lenne többé az országban. (Ezt a döntést hozta a német parlament és a kormány is, 2022-ig minden atomerőművet bezárnak, a nagy energiaellátó cégek tiltakozása és panaszai ellenére.)
Japánban az atomerőművek ugyanis nem pusztán az energiaellátás mikéntjét érintik. 1966-tól összesen 54 atomerőmű épült Japánban s ezek az ország energiaellátásának 30 százalékát biztosították, melyet a tervek szerint 50 százalékos aránnyá kellett (volna) növelni. Az alternatív energiaforrások egyik legelterjedtebbje, a napelem (solar-energia) alkatrészeinek behozatalát 2011-ig azonban olyan magas, csaknem büntető jellegű behozatali vám terhelte, hogy egyetlen cégnek sem lett volna jövedelmező ennek széleskörű alkalmazása. Nem véletlen, hogy Kan Naotó volt miniszterelnök 2011 augusztusi posztjáról történő lemondását ahhoz kötötte, hogy az illetékes minisztériumnak csökkentenie kell ezt a vámot, ami meg is történt.
Ezzel kapcsolatban ma is elhangzik, hogy Japán nyersanyagokban szegény ország, energiaellátása nagyrészt az olaj importjától függ, s e függésen enyhített a nukleáris energia.
Hogy mennyire hamis a kép, melyet évtizedeken át propagandával valamint a lakosság félrevezetésével hangoztatott minden energiaellátó cég, politikus és miniszter, arra a legfőbb bizonyíték, hogy Japánban ma mindössze két atomerőmű működik újra négy és fél év szünet után az ötvennégyből, Japánban mégsincs energiahiány, a külkereskedelmi hiány csak rövid ideig tartott és a gazdaság minden tekintetben jó eredményekkel dicsekedhet. 2013 óta nincs energiakorlátozás, nincs elsötétítés sehol a szigetországban. Vagyis az atomerőművek által szolgáltatott elektromos energia nélkül is zökkenőmentesen működik a japán gazdaság.
Ma, e sorok írásakor mindezek ellenére szó sincs az atomerőművek végleges bezárásáról. Ráadásul 2015-ben a parlament elfogadta az információkra vonatkozó új törvényt, amely félreérthetetlenül a fukusimai eseményekkel kapcsolatos tájékoztatást is jelentős mértékben korlátozza a médiában.
Az első atomerőmű megépítése előtt egyetlen dokumentumot kivéve semmiféle bizonyítékot nem találtam arra, hogy a tervezők figyelembe vették volna a szigetország rendkívül gyakori földrengéseit. Ennek sokféle oka lehetett, s az egyik nyilvánvalóan a kor nukleáris kérdéseket kutató fizikusainak teljes elszigeteltsége volt. Minden, az atomfizikai kutatásokkal kapcsolatos tevékenység az amerikai megszállás évei alatt tilos volt (1945-1952) ráadásul 1946-ban Japán kutatásokra használt részecskegyorsítóját az amerikai katonák szétverték és a roncsokat a tengerbe dobták. Atomkutatásról tehát jó ideig szó sem lehetett annak ellenére, hogy a fizikusok e téren is komoly eredményeket értek el. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Jukawa Hideki, az ország első Nobel díjasa (1949) az elemi részecskék kutatásának eredményeiért kapta meg a díjat. Évekkel később ő lett a japán Atomenergia Bizottság elnöke.
Az atomerőmű építése, működtetése és nyersanyaggal (uránium, plutónium) történő ellátása az egyik legfontosabb állami stratégiai feladat.
Hasonlóan azonban más nyugati országokhoz, az energiaellátás Japánban is a magáncégek feladata. Az atomlobbi (a nukleáris falu, ahogy egy japán kifejezés jellemzi) azonban Japánban a “szentháromság”: a cégek felső vezetése, a parlament tagjai, valamint a minisztériumok szakképzett vezető bürokratái, akik egyszerre szabályozók engedélyezők és ellenőrzők.Azaz, ugyanazok ellenőrizték az erőművek biztonsági berendezéseit, akik ennek követelményeit meghatározták.
Ez, egészen a fukusimai katasztrófáig így működött. Számos energiaszolgáltató igazgatótanácsának tagja “mennyei küldött” ,vagyis volt minisztériumi dolgozó, aki könnyen “kijárja” a magáncég kéréseit a minisztériumok valamelyikében. Az sem véletlen például, hogy az 1999-ben kritikusnak minősített tókaimurai atombaleset idején az erőmű vezérigazgatója egy, az Ipar-és Kereskedelemügyi Minisztérium volt osztályvezetője volt, aki a minisztériumban az autóalkatrészek kereskedelmét felügyelte. A baleset után vele készült TV interjúban a riporter legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy az igazgató semmit sem tudott a láncreakcióról, fogalma sem volt arról, hogy a lehető legsúlyosabb dolog történt az erőműben, melyhez nem elegendő a tűzoltókat hívni. A riporter kérdésére, mit gondolt, amikor telefonon értesítették arról, hogy tűz ütött ki az üzemcsarnokban, némi gondolkodás után azt válaszolta, hogy biztos volt abban, hogy a tüzet eloltják, hiszen minden tüzet el lehet oltani. Érthető tehát, hogy a szent hármas a baleset után mindent megtett, hogy a média képviselői semmiképp se jussanak valódi információkhoz. Egy olasz fotóriportert pedig egyszerűen letartóztattak, mert fényképet készített az erőműből kiáramló füstről.
Sem nyilvánosság, sem pedig elszámoltathatóság e szektorban nem létezett a kezdetektől, mivel a hármast egyetlen cél vezérelte: a gyors gazdasági növekedés érdekében az energiaellátás profitábilis módon történő biztosítása.
A felújítási és korszerűsítő munkálatok nagyrésze a magas költségek miatt elmaradt. A TEPCO, a felrobbant és leolvadt blokkok tulajdonosa és üzemeltetője például nem épített kellően magas védőfalat egy esetleges szökőárral szembeni védelemre, mert ennek költsége túl magas volt. A védőfal öt és fél méter volt, a szökőár tíz méter magas. Tókaimura “szerencsés” volt, egy héttel a fukusimai födrengés előtt fejezték be az erőművet védő magasabb fal építését, ezért menekült meg az erőmű környékén élő lakosság a katasztrófától.
Minden atomerőműre jellemző volt azonban az elmúlt évtizedekben, hogy
a karbantartási munkálatok nagyrészét részmunkaidős és alkalmi foglalkoztatottak végezték két heti képzés után, mert ez volt a legolcsóbb megoldás. (Ezt a gyakorlatot a súlyos atombaleset után sem hagyta abba a TEPCO, alkalmi munkások tízezrei dolgoztak az első két évben a súlyosan megrongálódott erőműblokkok körül. A japánul három ká betűvel jelölt munkára (koszos, kockázatos és kíméletlen) túlnyomórészt illegális alkalmi munkásokat, a tisztátalanok (burakumin) közösségének tagjait alkalmazták, s e munkaerő elsöprő többségéről nyilvántartás sem volt. A minisztérium és a TEPCO közötti munkaerőtoborzó cég “reklámja” az volt, hogy azok jöjjenek erre a munkára, akiknek mindegy, hogy meddíg élnek.
Sokféle cél megvalósítására szolgált az atomerőművek létesítése. A fent említetten kívül az iparfejlesztésből kimaradt, gyorsan elszegényedő és magas (de nem nyilvántartott ) munkanélküliséggel sújtott régiók “fejlesztése”, a háztartási fogyasztók kényszerű beterelése a kötelező (lakhely szerinti) területi energiaellátásba, az energia tarifájának irreálisan magas szintje, s a sor folytatható. Az atomerőművek mindegyike rendkívül magas nyereséggel működött, mert a szigetország, miközben az egyén mindennapi életét rendkívül sok szabállyal “irányítja” a helyi és központi bürokrácia, az energiatermelést nem szabályozza.
Az erőművek tulajdonosai számára az emberélet biztonsága a legkevésbé sem volt szempont.
Mielőtt egyéni rosszindulatra vagy éppen a körülmények szerencsétlen kombinációjára gondolnánk, mindennek nagyon is reális háttere van. Minden intézmény vezetője és maga a kormány tagjai is tisztában voltak azzal, hogy rendkívül veszélyes akár részleges információkat adni az atomerőművekről. Az első, a tókaimurai, mely 1966 júniusában kezdte meg működését, Japán Atomenergia Kutatóintézet álnévvel létezett a település lakói számára, s 1997-ig az első balesetig a polgármesteren és kollégáin kívül senki sem tudta, hogy atomerőmű működik a saját szomszédságukban.
Kétségtelenül ez volt az egyik oka a fukusimai atomkatasztrófát követő csődhelyzetnek is, már ami a tájékoztatást illeti. Aki egyetlen “kényes” kérdést feltett a kabinet szóvivőjének tájékoztatóján, az biztos lehetett abban, hogy másnap már nem bízza meg addigi munkáltatója. A régi történet lett felújítva ismét, ki tudja hányadszor. A kormány, a minisztériumok, a sajtó egymás szövetségesei lettek, s velük szemben információ nélkül, vagy épp félreinformálva a százezres veszélyeztett, de még nem evakuált fukusimaiak, valamint a helyi közigazgatás emberei, akik erejükön felül mindent megpróbáltak, hogy segítsenek.
Hiába volt korábban a geológusok rendszeres figyelmeztetése, hogy a térségben elképzelhető egy rettenetes erejű földrengés. Süket fülekre talált az USA egyik legnagyobb, atomerőműveket gyártó és szállító cégének, a GE-nek írásos, többszöri figyelmeztetése hogy a fukusimai erőművek gépei elavultak, teljes korszerűsítésre szorulnak. Egyetlen érintett sem gondolta komolyan, hogy az atomerőművek Japánban bármilyen veszélyt jelentenének a lakosságra nézve.
Az elképzelhetetlen azonban bekövetkezett.
1.
1953 decemberében az ENSZ Közgyűlésén Eisenhower amerikai elnök beszédet tartott, “Atommal a békéért” címmel.
Ennek előzményei kevéssé ismertek. A két atombomba ledobása után az USA nem hagyta abba az atomfegyverek arzenáljának bővítését, melyet az egyre gyakoribb kísérleti atomrobbantások bizonyítottak. A hidegháború kitörésével az atombomba újabb bevetése a kommunizmus elleni harcba szomorú realitássá vált, mert Eisenhower elnöksége alatt nem volt különbség (eltérően Truman elnök stratégiájától) a hagyományos fegyverek és az atomfegyver között. A világ összes országa azonban rettegett az atomfegyverektől, így az elnök tanácsadói azt javasolták, hogy ezt a rettegést kell megszüntetni, s erre a legjobb módszer elhitetni a szövetséges országokkal, hogy az USA kizárólag békés célokra kívánja az atomenergiát használni. Az ellenállás világszerte hatalmas volt, így a Fehér Ház még egy pszichiátriai szakértőt is bevont annak megoldásába, hogy ezt az ellenállást az amerikai kormány leküzdje. A szakértői csoport egyhangúan azt javasolta, hogy az amerikai elnöknek meg kell győznie a világ közvéleményét arról, hogy az atombomba a múlté, annak pusztító energiáját az emberiség a maga javára tudja fordítani. Tiszta, olcsó (csaknem ingyenes) energia nyerhető belőle, felhasználható gyógyításra is ráadásul az emberiség az atomenergia megszelidítését könnyen elvégezheti. Vagyis, nem kell tartani sem az amerikai atombombáktól, sem pedig a nukleáris energiától.
Így született meg Eisenhowernek az ENSZ-ben elmondott beszéde. Nagy hatással volt a nemzetközi közvéleményre, a beszédet világszerte közölték a napilapok. Az eufória azonban nem tartott sokáig, mert három hónappal később egy újabb amerikai kísérleti atomrobbantás a Marshall- szigetek egyikén (a Bikini-sziget Bravó elnevezésű robbantása) az onnan nem messze, mindössze 85 mérföldre halászó japán hajó huszonkéttagú legénységét súlyosan megfertőzte rádióaktív hamuval. (Rajtuk kívül kétszázharminchat szigetlakó szenvedett sugárfertőzést, legalábbis az amerikai statisztikai beszámolók szerint.). A “Szerencsés Sárkány No.5” elnevezésű halászhajó tonhalászatot végzett, aznapi fogásukat pedig, ahogy szokták, a legnagyobb, tokiói halelosztó piacra Cukidzsiba vitték. Ekkor kezdődtek a tiltakozások, hiszen senki sem tudhatta, hogy a tonhalak fertőzöttek-e. A tüntetés országos tiltakozássá vált, amikor kiderült, hogy a halászhajó kapitánya és legénysége súlyos beteg. Mindenki emlékezetében elevenen élt a hirosimai és nagaszaki sugárbetegek látványa és rettenetes szenvedésük. A hajó kapitánya szeptemberben belehalt a sérüléseibe.
A tiltakozás petíció formáját öltötte s alig egy év alatt 32 millió ember írta alá az atomkísérletek, az atomfegyverek és az atomerőművek elleni tiltakozást, melyet a hirosimai agusztus hatodiki megemlékezésen adtak át az akkori miniszterelnöknek. E tiltakozásnak köszönhetően ült össze Japánban az első Atom-és Hidrogénbombaellenes Világkongresszus is, melyet Hirosimában tartottak.
Valamit tenni kellett az amerikai intézményeknek, s a lehetőség szerint nagyon gyorsan, hogy a japán közvélemény kétségeit eloszlassák a nukleáris energia békés felhasználásával kapcsolatban. Egy amerikai szenátornak (Murray) az volt a véleménye, hogy nagyszerű, keresztény gesztus lenne az USA részéről egy atomerőmű odaajándékozása Japánnak. Egy másik javaslat szerint a kísérleti atomerőművet Hirosimába kellett volna telepíteni, hiszen az ott élőknek volt már kellő tapasztalata az atom pusztító hatásáról, így ők könnyebben belátták volna a nukleáris energia pozitív hatásait. (Nakaszone Jaszuhiró ugyan kissé bárdolatlanul, de hasonlóan vélekedett a japán társadalom meggyőzésének lehetőségeiről.)
A General Electric akkori elnöke által javasolt nukleáris “Marshall-terv” páratlan gyorsasággal elfogadásra került a Fehér Házban, amerikai üzletemberek delegációja utazott Tokióba, de az amerikai kormány is meghívta Nakaszone Jaszuhirót, aki akkoriban miniszter volt (s a nyolcvanas években miniszterelnök). 1955 júniusában a két ország, az USA és Japán aláírta azt a megállapodást, mely rögzítette az együttműködést a nukleáris energia kutatása és fejlesztése terén. Annak ellenére, hogy Japán először Angliától vásárolt atomerőművet, a további erőművek Amerikából érkeztek a szigetországba.
Nakaszone saját emlékeit felidézve már 1945 augusztus hatodikán, a hirosimai atombomba ledobása utáni gombafelhőt látva, arra gondolt, hogy ez az energia a jövő. Ehhez hozzátette, hogy amennyiben Japán nem alkalmaz nukleáris energiát, negyedosztályú nemzetté süllyed.
Nakaszone lehetőségei a gyakorlati megvalósításhoz azonban elégtelennek bizonyultak. Propaganda kellett, s ezt csak a sajtó valamint a rádió tudta megvalósítani. Így az amerikaiaknak meg kellett találniuk azt az embert Japánban, aki a közvélemény atomellenes hangulatát, a civil szervezetek ellenállását meg tudja fordítani. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a megszállás 1945 és 1952 közötti időszakában beható ismereteket és írásban is rögzített információkat gyűjtöttek mindazokról, akik a háború évei alatt kulcsszerepet játszottak a háborús propaganda megvalósításában.
Választottjuk Sóriki Macutaró lett.
Sóriki 1885 áprilisában Tojama megyében született, a nagyhírű Tokiói Császári Egyetem jogi karán végzett, ahonnan ebben az időszakban az állami szakképzett bürokraták túlnyomó része kikerült. Két évig az Állami Statisztikai Hivatalban dolgozott, majd egy évtizedig a tokiói rendőrségen, vezető beosztásban gondoskodott a rend fennntartásáról.
Nevéhez fűződik többek között a nagy kantói (tokiói) 1923-as földrengést követő hajtóvadászat kommunistagyanús elemek és a helyben élő koreaiak ellen melynek rengeteg halálos áldozata volt. Karrierje nyilván nem állt volna meg a bűnügyi rendőrtiszti státusznál, 1924-ben azonban egy sajnálatos esemény miatt a belügyminiszter utasitására többedmagával elbocsátották állásából.1924-ben ugyanis egy anarchista rálőtt a császárra, s mivel a tokiói rendőrség feladata lett volna ennek megakadályozása, a vezető beosztású rendőrtiszteket, köztük Sórikit is azonnal elbocsátották a rendőrség állományából. (Az eset a merénylő nevéről ismert, az úgynevezett Namba-merénylet.)
Nem sokáig volt azonban munkanélküli. Rendőrtiszti évei alatt remek kapcsolatokat épített ki vezető politikusokkal, miniszterekkel és üzletemberekkel. Akkoriban a Jomiuri Simbun napilap a csőd szélén állt, s emiatt az újságot tulajdonló cég részvényeinek ára nagyot zuhant. Sóriki, Gotó Simpeinek, politikai és pénzügyi hatalommal rendelkező, a gyarmatosításban “szakértő” bárónak köszönhetően jelentős pénzösszeghez jutott, felvásárolta napilap összes részvényét, s így lett a lap tulajdonosa. Az energikusságáról ismert Sóriki néhány éven belül az ország harmadik legnagyobb napilapjává tette az újságot. Ezt követően megalapította az első japán baseball csapatot, majd amerikai mintára Giant (óriás) Jomiurinak nevezte el. Ma is ez a baseball csapat az egyik leghíresebb az országban.
A háború évei alatt sem tétlenkedett. Egyik vezetője lett az ország legnagyobb fasizta mozgósító szervezetének, majd ennek köszönhetően a kabinet információs tanácsának egyik tagja lett. Ez a tanács dolgozta ki a média cenzúrájának alapelveit. 1944 októberétől a kormány egyik média- tanácsadója lett. A feltétel nélküli kapituláció után az amerikai katonai rendőrség letartóztatta, s sok más (volt) kollégájával együtt a szugamói börtönben várta a tokiói háborús bűnösök perét. Ő is (a nürnbergi osztályozás szerint) “A” kategóriás háborús bűnös volt. Befolyásos japán ismerősei és barátai (köztük Gotó egyik rokona) számos levelet írtak MacArthur tábornoknak, az amerikai megszálló csapatok tábornokának és a japán kormányzás tényleges vezetőjének arról, hogy Sóriki soha semmi rosszat nem tett, üzletember volt, igen pozitív kezdeményezésekkel. Ez azonban nem volt elegendő szabadon bocsájtásához. Szerencséjére azonban a hidegháború kitörése megváltoztatta a korábbi amerikai elképzeléseket Japánról, így már nem a demokrácia megteremtése volt a megszállók legfontosabb feladata. Japán az új nemzetközi helyzetben a kommunizmussal szembeni védelem legfontosabb bázisa lett, így a több száz letartóztatott és háborús bűnök elkövetésével gyanusítottak mindegyikét szabadon bocsájtották, köztük Sórikit is.
Sóriki tehát az amerikai üzletemberek és a CIA támogatásával hozzáláthatott a japán közvélemény meggyőzéséhez.
Sórikinak igen befolyásos, nagy példányszámban megjelenő napilapja volt, de az amerikai szenátorok egyikének közbenjárására jelentős pénzösszeget (10 millió US dollárt) kapott egy TV csatorna létrehozására, melynek neve Nippon TV lett (japánul Nippon Terebí). Természetesen az amerikai technológiával érkezett a pénz, így sikerült a japán TV-vel kapcsolatos technológiának hátrányba kerülnie, jóllehet a hazai gyártók is képesek lettek volna mindezt előállítani.
A TV csatorna beindításával tehát mindegyik médium mely Sóriki tulajdona volt komoly kampányba kezdett hogy az atomenergia előnyeiről, biztonságáról, valamint a fejlődés elengedhetetlen feltételéről meggyőzze a japán társadalmat, kisebbségi helyzetbe kényszerítse az ezzel szembenállókat, s az ügy mellé állítsa a kétkedőket. Ez azonban nem volt elég: aktív támogatókat is kellett mindehhez szerezni ennek feltétele első lépésként azonban a médiakampány volt. A többi már helyben is működött. Sóriki jól kalkulált, a kampány megkezdése után néhány hónappal egyre többen csatlakoztak a kormány kezdeményezéséhez.
Mindez az amerikai nagy cégek, atomkutatók, valamint a CIA közreműködésével történt. Sóriki látszatra így “hálálta meg” a megszállóknak, hogy 1947-ben tárgyalás és ítélet nélkül kiengedték őt a börtönből. A CIA nyilvántartása szerint Sóriki Macutaró az amerikai titkosügynökségnek (is) szállított információkat, kódneve is volt, s mindezt ma már bárki ellenőrizheti az interneten, mert az ötvenes évek iratainak nagyrésze nyilvános.
Sórikinak a kampánytevékenységével határozott és világosan megfogalmazott politikai célja volt. Az ország miniszterelnöke akart lenni, s úgy gondolta, hogy a nukleáris energia meghonosításával ezt el is éri. Önbizalmát kevés dolog jellemzi jobban, mint az, hogy egy amerikai újságírót bízott meg emlékiratai elkészítésével, természetesen megfelelő díjazás ellenében. Ez angolul meg is jelent, s ebből többek között az is kiderül hogy a szigetország egyik korszerű gondolkodású nagyszerű egyénisége.
Sóriki Macutaró azonban bármily szomorú, nem volt sem több, sem kevesebb, mint az idők szavát mindíg meghalló, alkalmazkodó és agresszívan kommunistaellenes szélsőjobboldali, természetesen nacionalista üzletember, a japán baloldaliak szerint pedig egy jelentős befolyással rendelkező fasiszta. Mindez azonban tökéletesen alkalmassá tette őt arra, hogy megvalósítsa az amerikai célt: a nukleáris energia békés célokra történő használatát, mégpedig atomerőművek formájában.
1955 júniusában a két kormány aláírta a nukleáris együttműködésről szóló egyezményt. Szabad utat kapott tehát mindaz, amiről Eisenhower az ENSZ közgyűlésén elmondott beszédében szólt. Sóriki szervezte Hirosimában amerikai közreműködéssel 1955-ben “A nukleáris energia békés felhasználása” címmel a vándorkiállítást, melyet Tokióban vallásos (vagyis purifikációs) ünnepség keretében nyitottak meg.
1956 májusáig Hirosimában több mint 110 ezer látogatója volt a kiállításnak. Bár a kiállítás szervezője Sóriki, a napilapja (Jomiuri) munkatársai, valamint a CIA voltak, a hirosimai hatóságok, a hirosimai egyetem, valamint más helybeli szervezetek is résztvettek a kiállítás előkészítésében, szervezésében és lebonyolításában.
A következő években a kiállítást megismételték, így a folyamatos és ismétlődő propaganda hatékony volt. Több mint egymillió látogató és kognitív disszonancia, talán így lehet tömören összefoglalni az eredményt. Még a nukleáris energia békés felhasználása ellen addíg küzdők egy része is megváltoztatta korábbi atomellenességét, s belátta hogy az emberiség jövője atomerőművek nélkül nehezen képzelhető el, hiszen az atom mostmár mindenki barátja.
Sóriki tehát “megérdemelten” lett a japán parlament alsóházának tagja, majd a Hatojama-kormány nukleáris energia-minisztere.1956-ban ő lett az elnöke az akkor megalakult Tudományos és Technikai Ügynökségnek együttműködve Nakaszona Jaszuhiróval aki akkor már az alsóház nukleáris energiáért felelős szakbizottságának elnöke volt. 1955 decemberében e két bizottság javaslatára a kormány elfogadta az első atomerőmű megépítésének tervét annak költségvetési tervezetével együtt.
Bár az első japán erőművet a kormány Angliából vásárolta, az ötvenes évek végére több mint húsz szerződést írtak alá a japán-amerikai nukleáris megállapodásnak köszönhetően.
Eisenhower elnök elégedett lehetett. Amikor hivatalba lépett, az USA mindössze 1000 nukleáris fegyverrel rendelkezett. Hivatala elhagyásakor, nyolc évvel később ez a szám 22 000 volt. Ennél is többet tett azonban, mert a Kennedy adminisztráció a hatvanas évek elején már 30 000 atomfegyverrel büszkélkedhetett. Ennek egy részét még az Eisenhower vezette intézmények készítették elő. Ez, 1961-ben 1.360 000 hirosimai atombombának felelt meg.
Végül röviden a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségről. Az angolul IAEA-ként rövidített szervezet nem más mint egy uránium-bank. Ez a szervezet felel minden országban az épülő atomerőmű(vek) nyersanyaggal való ellátásáért, az atomerőmű(vek) biztonságáért, baleset, működési rendellenesség esetén az ellenőrzésért s még sokminden másért is. A szervezet, melyet szintén amerikai javaslatra hoztak létre bécsi székhellyel 1957 júliusában nem más, mint az uránium (plutónium) országok közötti elosztásának felelőse, természetesen amerikai ellenőrzés mellett. Egyetlen elvarratlan szál maradt: az amerikai atomfegyverek bővítése és az atomerőművek építésének javaslata közötti kapcsolat.
A “nukleáris kulcsvaluta” az atomerőmű lett, hasonlóan az amerikai dollár kulcsvaluta szerepéhez a második világháború után. AZ IMF a dollárövezethez csatlakozó országok nemzetközi szervezete lett, az IEAE pedig az atomerőműveké. Nem véletlen talán, hogy John F. Kennedy elnökként két dolog miatt aggódott: az USA aranytartaléka és az uránium miatt.
Az előbbiről kiderült, hogy az aggodalom jogos volt, hiszen 1967-ben a dollár aranyalapú rendszere megszűnt. Az utóbbi az amerikai elképzelések felemás volta miatt szintén komoly aggodalomra ad okot, mert az az ország, amelynek atomerőműve van, urániuma (plutóniuma) is van, s ennek kevésbé békés célú felhasználását egyetlen nemzetközi szervezet sem tudja ma már hatékonyan ellenőrizni.
2.
Tókaimura
Japán a világ egyetlen országa, mely négy alkalommal vált közvetlen áldozatává a nukleáris energiának. Az első természetesen Hirosima és Nagaszaki bombái voltak. A második a halászhajó legénységének sugárfertőzése, csak mert rosszkor voltak rossz helyen. Harmadszor a szigetország első, Tókaimurában megépített atomerőmű balesete követelt halálos áldozatokat. S a legutóbbi Fukusimában történt 2011 márciusában.
Ez utóbbinak a hivatalos közlemények szerint mindeddíg két halálos áldozata volt.
A tókaimurai kísárleti atomerőműben 1999 szeptember 30-án reggel három munkás 18.8 százalékos uránium-anyaggal fűtőanyagot készített elő. Korábban 5 százalékos uránium keverékkel dolgoztak, ráadásul a három munkás egyikének sem volt semmiféle szakképzettsége a művelet elvégzéséhez. 10:35-kor a tartályban 40 liter, 16 kilogramm fűtőanyag volt, amikor beindult a láncreakció.
Mivel mindez hűtővízzel keveredett, az üzemcsarnok nem robbant fel, de a nukleáris anyag a láncreakció következtében elszabadult. A baleset után készült (s a japán TV nézők elől gondosan elrejtett) fényképek szerint a ísérleti reaktor épületének teteje füstölni kezdett. A láncreakció 20 órán át tartott. Megszüntetésében 27 munkás vett rész, akik különböző mértékben lettek sugárfertőzöttek.
A kritikus baleset (a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség skálája szerint négyes fokozatú) napján az iskolásokat estig zárt ablakok mellett benn tartották az iskolában, a település lakóit felkérték hogy menjenek haza a földekről, a mosott ruhát pedig vigyék be a lakásaikba. Ugyanezeket az információkat közölte az összes TV csatorna és rádióadó.