A tárgyak, amiket magammal hurcoltam. A tárgyak, melyek ottmaradtak, ahol laktam s azt hittem mindig ott maradok velük.

Egy felbukkanó fénykép, ami egy fiók mélyéről csúszik ki: hol a többi?

A csöppnyi lakás, elég az nekem, gondoltam az örömtől zokogva, a zuhanytálca, ami a konyhában fért csak el.

A galéria, ahol ritkán lehetett egy órával tovább ülni, feküdni, oly meleg és penészszagú volt. De szerettem, mindent szerettem, mert az az otthonom volt, vallom ma be magamnak, kicsit szégyenkezve.

Nem szégyelltem a csöppnyi lakásaimat. Minden barátom eljött, fantasztikus beszélgetéseink voltak, finomabbnál finomabb ételeket főztem nekünk, ők voltak az én családom, bár erről nem tudtak.

Aztán útnak indultam csontsoványan, sárgás-zöldes arccal, mert tudtam hogy a saját halálom elől igyekszem elmenekülni.

Senki, így én sem tudtam hogy sikerül-e. Melyik lesz gyorsabb, a halálom, melyet csaknem biztosra vett minden orvos, vagy az élni akarásom, melyben életemben talán először, én is elbizonytalanodtam.

Emlékszem a lakásom állapotára, először “nyerészkedtem” nevetséges bérleti díjért, nekem csak az az érzés kellett, mielőtt tízezer kilométert repültem, hogy az otthonom nem árvul el, nem marad magára.

Azonosíthatatlan papírtömegek, beszuszakolva egy előszobai, falba épített szekrénybe, ruhák, melyeket a bőröndömbe tömtem, azt sem tudtam milyen éghajlat van abban az országban ahova elindultam.

Ma is bánom, hogy a megmaradt fényképeimet nem vittem magammal, az valami illúziófélét adott volna, hogy gondolatban még otthon vagyok, bár lemondtam (véglegesen) az otthonomról.

Nem tudta senki csak én, hogy soha többé nem lesz olyan otthonom, amit én vártam ki, én teremtettem meg, én sírtam én nevethettem azon, hogy fenntarthattam a folytonosságot: szükséglakásban nőttem fel, és évtizedes várakozás után azt kaptam, saját jogomon.

Nem gondolkoztam én a társadalmi mobilizáció akkori helyzetén, valahogy a “tudomány” nem segített hogy megfejtsem, miért lök hazám ugyanarra a pályára, mint amiről már egyszer, szorgos tanulással sikerült lelépnem. S újra ugyanott találtam magam, de az már az enyém volt, naivan azt hittem azt már nem veheti el tőlem senki, dehogynem, hisz mindig mindenkitől bármi elvehető, így magamat fosztottam meg “önként” ettől.

S akkor az idegenben, ahol semmi sem volt ismerős, sem az illatok, sem az arcok, az utcák sem voltak párhuzamosak, évekig bolyongtam úgy egy városban hogy mindig meglepetés várt, ha elkanyarodtam eredeti uticélomtól.

Minden más volt, ezért otthonteremtésre hívott, de nem tudhattam, hogy az még (mint mindig) évekig tart. MI az otthon ha nincs sehol sem otthon?

Az újonnan szerzett barátok? Egy tárgy, amit azért vittem magammal a zsebemben, hogy emlékeztessen néhány gyönyörű pillanatra? Én vagyok a saját otthonom?

Az engem körülvevők teremtik meg az otthonosságom érzését?

Egyetlen kérdésre sem volt válaszom. Májusban a zsenge borsóleves és az újkrumpli jutott eszembe egy parkban sétálva, az első hóeséskor a szánkó, melyen gyerekkoromban ültem utoljára, miközben anyám a hidegtől lila orral döntötte magába a forralt bort, a nyáron buján növő és virágzó növények mindegyike a zirci arborétumot juttatta szembe: s én egy hatalmas buddhista szentély kertjében bolyongtam.

Ki és miként tudja megteremteni a saját otthonát, ha nincs többé itthon?

Van szókincsünk, elnevezhetjük ezt emigrációnak, ideglenes külföldi létnek,de sajnos egyik sem utal még közvetve sem arra ami nekem immáron huszonhét éve a legfontosabb, az otthonosság megteremtése az itthon nélkül.

Van-e veszteség? Az itthon elvesztése, ami kevesekben tudatosodik s én úgy érzem, hogy ez jó.

Bennem kristálytisztán megfogalmazódott a veszteség végleges (és végletes) élménye, nagyon sok évig tartott amíg ezzel igazán bensőséges viszonyba tudtam kerülni, de ez sem sikerült volna, ha nem szembesítem magam sokszor mindazzal, amit “elvesztettem”.

Helyettesítheti-e ezt bármi?

Nem.

Soha.

S mindez nem nosztalgia (melynél kevesebb émelyítő, mert önámító érzést ismerek) hanem annak fájdalmas tudatosítása, hogy amiből lettünk, a végén nem azzá leszünk.

 

Berlin 2020.12.

 

Ferber Katalin