Csak egy fiatalember
Már gimnazista korában tudta, hogy valami nincs rendben vele. Csak ő és a szülei tudták hogy vérzékenységgel született, állandóan gyógyszert kellett szednie. Kamasz volt, s akkor egyik napról a másikra furcsán kezdte érezni magát. Hónapokig nem értette miért, aztán rájött hogy AIDS-e van. Ő a gyógyszertől kapta amit a vérzékenységére szedett.
Nem ő volt az első, ő a sokadik volt.
Várta hogy leérettségizzen, egy egyetemre is felvették, de tudta hogy néhány éven belül meghalhat. Nem törődött ebbe bele.
Sorstársaival akik szintén ugyanazt a gyógyszert szedték és AIDS-szel fertőződtek meg, összefogtak. Pert indítottak a japán egészségügyi minisztérium ellen. Szinte biztos volt hogy elvesztik, hisz oly ritkán fordult elő, hogy egyén pert nyerjen a japán állam egyik intézménye ellen.
A per évekig tartott. Sokan közben meghaltak.
Ő nem.
Mindent megtett, erején felül hogy életben maradjon, hogy lelket öntsön sorstársaiba, abban a társadalomban ahol bármilyen “félelmetes” kór azonnali kiközösítéssel jár. A pert megnyerte a többiekkel együtt. Kártérítést kapott ő is, akárcsak a többi, még életben maradt. A minisztériumi szakképzett bürokraták tényleges felelősségre vonása azonban elmaradt.
Ő nem hagyta abba épp emiatt a tiltakozást, a harcot.
Közben egyre korszerűbb gyógyszerek segítették a HIV betegeket. Elvégezte az egyetemet, megnyerte a pert, akár boldog embernek is tekinthető.
Hanem e sorok írója évek óta gondolkozik azon, hogy bár a japán egészségügyi tárca tudott a HIV–vel fertőzött vérkészítmény(ek) veszélyességéről, évekig (!) nem járult hozzá a betegek figyelmeztetéséhez. Hagyta hogy a gyógyszergyártók tovább gyártsák és forgalmazzák a halálos kórral fertőzött vérkészítményt.
Vajon miért nem?
S az már csaknem az előítélettel, a korlátoltsággal határos, hogy e vérkészítményeket a betegeknek ajánló, felíró intézmények egyike nem más mint az úgynevezett Zöld Kereszt cég. (Midori Dzsúdzsi japánul, angolul pedig Green Cross.)
E gyógyszergyártó cég egyik alapítója (alapításakor a neve Vérbank volt) nem más mint Naitó Rjóicsi, aki a második világháború évei alatt vezető parancsnoka volt a japán hadügyminisztérium támogatásával létrehozott vegyi fegyvereket (baktériumokat, vírusokat) létrehozó intézményi hálózat egyik egységének.
Naitó, aki Japán amerikai megszállása idején tolmácsa volt a laboratóriumok vezető tisztjeinek, elintézte, hogy a kémiai fegyverek “eredményeinek” átadása fejében mindenki mentesüljön nemcsak a tokiói perek alól, de bármiféle büntetés alól is.
Egyszerű megállapodás lehetett ez, nem kívánt sok vitát, az amerikai főparancsnokság megkapta az adataikat a laboratóriumi hálózatban, élő embereken folytatott kísérleteknek, s cserébe a hálózat vezető katonai orvosai elsétálhattak, ahova kedvük tartotta. Néhány évvel később a szovjet különleges népbíróság hasonló “eredménnyel” zárta persorozatát, mert ők is kaptak adatokat. A per tisztán politikai demonstráció volt.
Rövid írásunk hőse, Kavada Rjúhei 1976-ban született, vérzékenységgel. Nem érettségizett még, amikor már tudta hogy AIDS-es. Ma negyvennégy éves és a japán parlament alsóházának egyik tagja.
A Zöld Kereszt cég, bár a fertőzött vérkészítményeket javasló “szaktanácsadói” már nem élnek, a hatalmas összegű kártérítések ellenére működik és prosperál.
Nincs semminemű összefüggés természetesen az alapítók büntetlen előélete, kémiai fegyverek és emberi kísérletek irányítói, a Zöld Kereszt gyógyszergyártó cég működése és a kilencvenes évek HIV-botránysorozata között.
Hacsak nem a szakértelem, mely nem büntetendő sehol sem.
Ferber Katalin