Október 24
Nem tudtam, nem tudok (sajnos) az SZFE mellett kiállók a velük szimpatizálók, a diákokat és tanáraikat támogató segítő emberek között lenni.
Mégis, nekik köszönhetem, mindannyiuknak, hogy mindaz eszembe jutott ami alább olvasható.
1956 október utolsó hetében én már bizony elmúltam négy és fél éves és erre nagyon büszke voltam. A Lenin (most Teréz) körút 86-ban a Kátai (most Spar) Vasedény áruház melletti házban laktunk. Gyönyörű ház volt, aféle polgári lakásokkal, szépséges vörösbarna lifttel, a liftet imádtam, tükör is volt benne, sőt le is lehetett ülni.
Október 24-én ugyan elindultam anyuval a kisföldalattihoz, mert mentünk (volna) az óvodába, de nem mentünk. A megálló mellett volt a November 7 (ma Oktogon) téri híres Csemege, Rózsika nénivel, akinek csipketiara-féle volt a hajába tűzve és oly sebességgel szeletelte hajszál vékonyra a szalámit, sonkát, hogy nem volt ember aki ne csodálta volna őt. 1956 október 24-én azonban nem tudtunk elmenni a Gorkij fasorba, ahol az óvoda volt.
A Csemege is zárva volt, pontosabban nyitva, de nem a vevőknek, bent Rózsika néni is buzgón pakolta ki nagy kosarakba a kenyeret, a vajat, a zsírt, kolléganője pedig nyelve hegyét kidugva írta nagy betűkkel egy kartondobozra: A FELKELŐKNEK
Mi néhány napot a pincében töltöttünk a szomszédunk tanácsára, nagymama szilvalekvárján kívül nem volt otthon semmi, azt vittük magunkkal.
Aztán az a kerepelő hang megszűnt és kimerészkedtünk az utcára.
Anyuval bevásároltunk, mentünk haza, álltunk a liftben s akkor én rázendítettem: Forró zsírban sül a lángos, le van szarva Kádár János. Anyu megszorította a kezemet jó erősen, annyira hogy fájt,nem értettem miért, nekem ugyanis nagyon tetszett ez a mondóka amit Sanyikától hallottam, aki a földszinten lakott.
S akkor itt be is fejezhetném. De ezt a rengeteg, tiszta szívvel ellenálló, higgadt és mosolygós, az SZFE autonómiájáért küzdő és azt védő (mert még nem veszett el!) igaz emberek nem értenék.
A Kádár-rendszer sohasem volt legitim. Elfogadtatta magát kezdetben kivégzésekkel, bebörtönzésekkel, később ejnye-bejnyékre szelidített intézkedésekkel, még később pedig nyílt kompromisszumos ajánlatokkal.
Így legitimálta magát a Kádár rendszer gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben. Céljait megvalósította, rákényszerítette a társadalom egyre nagyobb részét a belenyugvásra, a legyintésre, amit némi eufémizmussal “kompromisszumoknak” hívtak, a “rosszindulatúak” meg megalkuvásnak. A Kádár rendszer legitimációja 1957 május elsején Kádár beszédével kezdődött, mellyel alkut ajánlott a társadalom egészének. (Mármint azoknak, akik éltek és nem voltak börtönben.) Valahogy így: mi tudunk a félelmeteitekről, a múltatokról, mi ezt elfeledjük, ha ti is elfeleditek hogy a szovjet tankok segítettek bennünket hatalomra.
S eltelt a Kádár rendszer formális (de nem informális) bukása óta három évtized.
A mai SZFE autonómiájáért küzdő és azt védő emberek többsége tíz éve él egy legitim, jogilag támadhatatlan rendszerben. Csakhogy az évtizedes múlttal büszkélkedő rendszer sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem tudta legitimmé tenni magát.
Ezért jogszabályok ezrei, ezért a “privatizáció” melynek jottányi köze sincs a privatizáció tartalmához, ezért a rendszer jogszabály-függősége, “Kérem itt minden törvényekkel, rendeletekkel, végrehajtási utasításokkal bizonyítható, vagyis törvényes mindaz ami történik.” Miközben, (mily gyalázat!) e jogszabályok gondoskodnak (s azok végrehajtásának mikéntje) arról, hogy a gazdaságban naponta több törvénytelenség történjen, hogy a kulturális élet “termékeinek” egyre nagyobb hányada silányuljon, mindez persze jogszabályokkal és nemzeties lepelbe becsomagolva. (Ne feledjük persze a mindezt engedelmesen végrehajtókat sem. Csillogó szemmel, fölénnyel, ajak fénylik, mindig kész a fotózásra. Nadrág kicsit bevág, olykor roggyant, töretlen a koleszterin szint.)
Vagyis hatvannégy évvel 1956 október utolsó hetének eseményei után még mindig nem hisszük el, hogy megvalósítható egy minden tekintetben legitim rendszer.
Pontosabban: azok hisznek ebben, akik csak abban, csak úgy hajlandóak élni, dolgozni, szomorúnak, vagy vidámnak lenni. Embernek maradni, autonómnak, igen, tudatosnak és szelídnek, de határozottnak lenni minden kísérletkor mely az autonómia amputációját akarja.
Azért tartozom közéjük, mert én másfajta amputációra kényszerültem: az emigráns létre.
Így tudtam csak megőrizni a személyes autonómiámat.
Köszönöm, 900 kilométerre Magyarországtól Mindenkinek, aki mindannyiunk civil autonómiájáért küzd. E nélkül ugyanis demokrácia sincs, legfeljebb a képzeletünkben.
2020. október
Ferber Katalin