A kisajátítók kisajátítása
“A Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) a ’70-es évektől kezdve kisajátította magának egy baráti társaság – rokonok, üzletfelek -, és ezek »ülnek rajta« a mai napig”
nyilatkozta Schmidt Mária
Akkor most vegyük sorra, kik sajátították ki az egyetemeket, (az SZMFE-n kívül), kik sajátították ki a Magyar Tudományos Akadémiát, kik sajátították ki a kutatóintézeteket, esetleg lehetne erről csinos listát készíteni.
Forradalomnak vagyunk tanúi.
Pontosabban ellenforradalomnak.
Ez a kifejezés ismerős legalábbis mindazoknak, akik felnőttként ünnepelték 1989 nyarán a “gyökeres”, minden lehetőséget mindenki számára lehetővé tevő magyarországi változást.
Forradalomnak lehetett hívni végre mindazt, ami 1956 őszén történt.
Most pedig ellen-forradalom zajlik, mindazok, akik eddig kreatív és szükségszerűen független szabad szellemben alkottak, kutattak, azok tépelődve, esetleg némi homlokráncolással néznek magukba: elegendő nemzeti tartalom van-e a mikrobiológiai kutatásaik eredményeit közlő tanulmány szövegében, szilárdan és állhatatosan vallják magukat kereszténynek, (ami természetesen egy esetleges kutatói pályázat szövegéből is kiviláglik), de ha társadalomtudósok, akkor ennél sokkal óvatosabbnak kell lenni.
Van egy messzi ország, ahol a két világháború közötti években felállt egy minisztériumi cenzúra bizottság, nagyon hatékonyan végezte munkáját, olyannyira, hogy néhány év működés után, már maguk a cenzúrára váró lapok főszerkesztői, a rádió rovatvezetői maguk ajánlották fel a már elkészült, de még nem nyilvánosságra hozott anyagokat a minisztérium eme bizottságának.
Másfél évtized elegendő volt ahhoz ebben a messzi országban, hogy minden érintett megtanulja az öncenzúra mesterségét.
Így a szörnyű idők elmúltával, békésen és demokratikusan bárki, aki lapoknál, rádiónál vagy a már működő tévénél dolgozott, bizonyos kérdéseket nem tett fel. Bizonyos újságírókat nem vett fel. Bizonyos témákról nem készített anyagot.
Az öncenzúra ugyanis hibátlanul, költségkímélően működik.
Mindenki csendben, otthon az íróasztalánál végiggondolja, mit nem érdemes kutatnia, vagy ha mégis, milyen kérdéseket nem érdemes (legalábbis leírva) feltennie-még magának sem.
Mivel egyetlen hatóság sem tud senki fejébe belelátni, az ötlet, a gondolat továbbra is szabad, ha nem kap nagyobb nyilvánosságot.
Hadd térjek vissza hazai tájakra. Régesrég közismert volt egy eredetileg viccnek szánt, de természetesen a való életből vett mondás: a fejlődés nálunk látható, hiszen már nem kell “leszólni föntről” a hatóságnak, mert magunk emeljük fel a telefont és készségesen számolunk be a hazára, a hűségre, a keresztény nemzeti elkötelezettségre leselkedő veszélyről. (Akkoriban a kifejezések mások voltak, a szocializmus iránti elkötelezettség, hűség a párthoz és a néphez.)
Anno ezért néhányan előléptetést, ritkábban fizetésemelést, mégritkábban telefonvonalat, s a legrosszabb esetben is vállveregetést kaptak. Az igazi eredménye azonban ennek az volt hogy legalább az megszűnt egy időre félni a telefoncsörgéstől, aki mindennek elébe ment.
Hatékony, láthatatlan, de nem biztos, hogy száz százalékig eredményes. Ugyanis 2020-at írunk.
Berlin, 2020. szeptember
Ferber Katalin