Egy fotóról
Azt hiszem, életem egyik (ha nem a) legboldogabb pillanatát örökítette meg a fotó készítője, aki kitüntetéssel végzett az egyetemen ahol dolgoztam.
Én ugyan csak a “második” témavezetője voltam, vagyis nevem nem szerepelhetett a disszertációjában sem, de két boldog évet töltöttünk együtt, munkával, tanítással, s e tehetsége sdiák minden elképzelhető díjat megnyert, ragyogó tanár és kutató lett.
A doktori ünnepségre Tokióba jöttek Csaohua, a diák szülei. Addigi életükben először utaztak külföldre. Töltött paprikával vártam őket mert azt reméltem, hogy olyat még nem ettek.(Miközben főztem, igyekeztem nem gondolni a kínai konyha lenyűgöző kreativitására.)
Ízlett nekik, láttam rajtuk hogy nem udvariasságból mondják.
A diák édesapja kisebb beszédet rögtönzött a vacsora után.
Elmondta, hogy egyetlen gyerekük tanulmányai a legfontosabbak a család minden tagjának. Elmagyarázta, hogy számukra nincs nagyobb érték mint a tudás, s annak átadása. S ő, aki nem ért ahhoz ami az én szakmám, azt azért tudja, hogy a tanítás mesterség, nem egyszerűen szakma.
Az apa intett a mamának, aki óvatosan kibontott egy hosszú dobozt, s közben tekintetével kereste a helyet, ahol ez a kép felakasztható.
Lányuk Csaohua azt a pillanatot örökítette meg, amikor már ott van a falon a nekem hozott ajándék: s én azt megpillantva azt kérdezem egy gesztus kíséretében: ez tényleg az enyém? Ezt tényleg nekem rendelték és készíttették a szülei? A háttérben ott áll Hirosi, a férjem, mosolyogva nyugtázza a szépséget s az én örömömet.
A kalligráfia az egyik kedvencem a keletázsiai műalkotások között.
Kevés európai ember van, aki jól ismeri a kalligráfia művészetét. Szerencsés vagyok, hiszen én láthattam kínai és japán kalligráfusok alkotásait.
A kalligráfia az egyén szabad kifejezési módja, saját írásjeleikkel. Az írásjelek kötöttsége (melyik vonal jön először, melyiket kell jobbról balra, vagy épp fentről lefele írni) teremtette meg ezt a művészeti ágat, csodálatos festmények az eredménye, egyetlen írásjel kalligrafikus megalkotásából gyönyörű látvány születik.
Szabadon játszhat vele a művész, s minden kalligráfus másként festi meg ugyanazt az írásjelet.
A kalligráfia melynek sok évszázados hagyományai vannak Kínában (és Japánban is) a szülők megrendelésére készült.
Híres kalligráfushoz fordultak, s a szövege a képnek: “A tudás, mint a tenger hullámai, terjed, s mindenkihez eljut.”
Oldalt a képen, a nevem mellett a “Mester” szó, s amikor megláttam e képet, nem hittem el, hogy ez nekem készült. Csaohua segített a kalligráfiát végigolvasni, mert nem minden írásjelet ismertem. Ennél megtisztelőbb, szeretetteljes ajándék aligha volt addigi életemben.
A szülők visszafogottan mosolyogtak, látván örömömet, ma sem tudják, hogy hetekig nem hittem el hogy a legszebbel ajándékoztak meg: a szeretetük saját nyelvükön történő kifejezésével.
A klasszikus kínai festészet alaptétele: “Az írás kép, s a kép, írás.”
Berlin, 2020 augusztus
Ferber Katalin
