- Details
- Written by Katalin Ferber
- Category: About
- Hits: 55
A hang
Minden nap délelőtt és minden nap késő délután elnyújtott, többször ismétlődő hang az utcáról. Ááááááááá, aunnyaaaaaaaaaa.
A hang, mert kicsi az utca ahol lakunk, visszaverődik, sokkal hangosabb, mint az utcán.
Auuuuuuuu.hangzik újra, aztán az ablakunk elsötétedik, három ember sziluettje, középen a hang alkotója, mellette anyja, aki szorosan fogja a karját, a másik oldalon apja, aki a lépéseit lelassítva megy mindkettőjük mellett.
Minden nap. Harminc év körüli lehet a “gyerek”, a szülei nyugodt, kedves mosollyal segítik minden lépését, soha nem mondanak semmit, ő pedig, örömében hogy sétálhat, így fejezi ki elragadtatását. Olykor felpillant a fákra, aztán aaaaaaaunny, megáll, a szülei is megállnak, nagyon szeretné azt mondani: gyönyörű ez a zöld, még szebbek a fákra felakasztott kérések “Én is szomjas vagyok, akárcsak te, kérlek nekem is adj vizet”, kibírhatatlan a hőség, de ő nem biztos hogy ezt érzékeli, néhányat lép, megint meg kell állnia,áááááá, mondja, szakad ki belőle újra, s én annyi hónap után hozzáképzelem, mit is mondhat.
Meleg van, de így is jó sétálni, egy lélek sincs az utcán, mindenki elmenekült hűvösebb helyre, anya adj még egy kis vizet, szomjas vagyok megint.
Az apa elmúlt ötven éves, az anya talán egy kicsit fiatalabb, szeretnék kimenni hozzájuk, megsimogatni a harminc éves gyerekük arcát, természetesen nem tehetem, ők még nem tudják hogy itt lakunk, a szomszédos házakból csak a kutyájukat sétáltatók köszönnek nekem, talán csak azért, mert minden ebre rámosolygok.
Ááááááááöööööööö, hangzik már a sarkon az utolsó “szó”, az jut eszembe, hogy biztosan a szülők ragaszkodnak ahhoz hogy velük éljen a gyerekük, hiszen itt a szociális segítségre szorulók kapnak megfelelő ellátást, de akkor ki mosolyogna rá, az anya ugyanis mindig mosolyog, ki irányítaná lépteit gyengéden, hogy a sokat dícsért és keveset szidott vénséges macskakövek valamelyikébe ne botoljon el? Elképzelem ahogy ketten az ebédet tálalják neki, biztosan van partedli is a nyakában, apa eteti, anya pedig letörli a kicsurrant levest a szája széléről, a húst felvágja neki, apa pedig halkan beszél hozzá, remélem ízlik.
Beesteledik, mindjárt jön a vihar, megint hallom őt, de mintha halkabb lenne a szokásosnál, s akkor apa épp az ablakunk mellett csak annyit mond: jobb ha visszafordulunk, ne ázzunk meg.
Áááááá, hangzik a válasz, csosszanások, már csak holnap hallom őt újra.
Berlin, 2020 augusztus
Ferber Katalin
- Details
- Written by Katalin Ferber
- Category: About
- Hits: 64
A sértettségről
Ne az elején kezdjük, hanem a végén. Kinek nincs kudarcözöne, visszautasitásokkal teli kosara, nyomasztó mert megmagyarázhatatlan, érthetetlen negatív emléke?
Nem hinném hogy egyetlen ember is van, aki “olajozottan” isiből gimibe, gimiből egyetemre vagy főiskolára, onnan zsupsz, álmai állásába, lakásba, autóba huppan.
De ha van is néhány ilyen ember, kétlem hogy sohasem érte kudarc, legfeljebb soha senkinek nem beszél róla.
Nagy gondolkodóink egyike azt találta egyszer egy interjúban mondani, hogy neki gyanús az, ha valaki mindig sikeres. Ha minden olyan simán megy. Merthát, folytatta, miből is tanulunk akkor? Nem a kudarcainkból? Nem a tévedéseinkből?
Természetesen fáj minden visszautasítás, különösen, ha meggyőződésünk, hogy mi a legjobbat tettük, vagyis a maximumot, mégis, valaki más lett a kiválasztott (egyetmre, állásra, előléptetésre).
Ha a vélt vagy valódi mellőzöttségért, kirúgásért (az ugye súlyos) kizárólag másokat okolunk, annak legalább két, szabad szemmel nem látható következménye van. Az egyik az alternatívák semmibevevése. (Az nagy baj.) A másik a revans élvezete, először csak a barátok között, aztán a szövetségeseinkkel, míg végül államrezonná emelkedik, s íme, ezt látja az, aki sértett, s ezt látja az is, aki fél (retteg) a kudarctól.
Fájó a kudarc, kétségtelen. Nekem több A4-es lap kellene eddigi életem kudarcainak leírásához. Magyarországon egészen negyven éves koromig kerestem a kudarcaim okait-magamban.
Nem vádoltam senkit. Nem rúgtam bele senkibe amikor épp nekem sikerült valami és annak aki korábban ellehetetlenített, nem bizonyítottam be, hogy ő egy senki.
Felfoghatnám mindezt úgy is, hogy tudatos elhatározással, vagyis szándékosan nem engedtek érvényesülni, mert hangos voltam, összeférhetetlen, deviáns és okos. Ez utóbbi volt talán a legsúlyosabb tehertételem.
Nem így fogtam fel.
Mindazok akik eltérően tőlem, saját és köreik szerint sikeresek voltak, legalább olyan jól teljesítettek mint én, de ez önmagában kevés. Magyarországon mindig is kevés volt.
Kétségtelen, hogy kissé zavaró lehetett sokaknak az a néhány korábbi év, amikor a teljesítmény is fontossá vált. (Az üzleti körökben ütötte fel ez a fejét talán először). Én sajnos értelmiségi vagyok, a betűk, a könyvek, a tudás átadásának mikéntje. E terepen minden nemzetközi paraméter ismételgetése ellenére manapság tisztán kirajzolódik, hogy a teljesítmény ismét az egyik legutolsó szempont lesz.
Amikor (régesrég) a teljesítmény is számított, például mert az átkos régi rendszer tanulóképessége feltétele volt annak, hogy fennmaradhasson, akkor sokan, akik nem teljesítettek nálam jobban, sikerrel vették az akadályokat, nem úgy mint én.
Ők ugyanis képesek voltak elfogadtatni tudásukat és teljesítményüket, amire én sohasem voltam képes az ő szintjükön. (Nem tanultam meg, nem volt kitől.)
Most tehát gyűlöljem azokat az embereket, akik otthon élnek, s saját mércéjük szerint elégedettek önmagukkal és az eddigi életükkel?
Átértékelődnek ettől a korábbi kudarcaim, s az azokat előidéző hibáiim, hiányaim és fogyatékosságaim?
Nyilvánvaló a válasz erre az, hogy nem.
Most egy másfajta értékrend, másfajta “siker” követelményrendszere bontakozik ki sokunk előtt.
Egyértelműen megfogalmazott az értékrend és a szocializációs követelményrendszer, “csak” ezt kell mindenkinek belsővé tennie, s akkor megy a szekér.
Nem a teljesítmény lesz (megint) a legfontosabb, hanem valami “egyéb” de az én generációm tagjai jól ismerik az “egyéb” tartalmát.
Nincsenek illúzióim sem magammal, sem pedig a mostani súlyos konfliktusban résztvevőkkel kapcsolatban sem.
Ahogy én nem tanultam meg soha belsővé tenni (internalizálni) a teljesítményen kívüli “egyéb” szempontokat, így most nem találhatnék menedéket az EGYEBEK- ágazatban, (pedig biztosan rögvest kiadnák a kiadatlan kézirataimat, biztosan valami stalllum, állásféle is akadna nekem) úgy a mostani súlyos konfliktusban igen kevesen lesznek (de lesznek!) olyanok, akik készséggel magukévá teszik az “egyebeket”.
Alkotás nincs autonómia és személyi integritás nélkül.
Kutatás, kreatív szellemű oktatás eredményekkel aligha elképzelhető az “egyebek” szem előtt tartásával.
Volt már hosszabb és rövidebb időszaka a magyar társadalomnak, amikor csak az “egyebek” listája volt más. A lényeg ugyanaz volt.
Sajnos, csak regények, naplók tanusítják mindezt mert akik a korábbiakban is át-vagy túlélték mindezt, szerencsénkre leírták.
A társadalmi rettegés, gyűlölet termelőerővé vált.
No meg az EGYEBEK.
Ferber Katalin
- Details
- Written by Katalin Ferber
- Category: About
- Hits: 42
Akkor belekezdek, ugyanis tőlem semmiféle kitüntetést plecsnit, nagy molylepke érdemrendet elvenni nem tudnak, mert egyik sincs.
Tehát, az eddigi valakikből most senkik lesznek, hogy az eddigi senkikből valakik lehessenek.
Az akkor most úgy leszen, hogy a tehetségesek készségesen felállnak hogy átadják helyüket a tehetségteleneknek.
No nem kell durvának lenni, hiszen lehet ezen finomítani is. Utolsó pár, előre fuss. Szakíthatok? Szakíts ha mersz!
Én sokáig éltem egy olyan társadalomban, ahol a kiválóság veszélyes volt. Átlag alatti képességűek mennyországa a földön. Átlagosoknak élhető közeg. Átlag felettieknek veszélyes. Kockázatos. “A kiálló szöget be kell verni.” (A szöget a fejénél kell beverni, úgy emlékszem.)
A gyenge képességű majd beletanul. Lehet segíteni, azaz függ. Függőbeszéd. A kiválónak először az önbizalmát kell ledarálni. Aztán be kell bizonyítani, hogy a kiválósága zavarja a többiek tanulását. Innen már csak kis lépést kell megtenni, hogy az átlag feletti azonos legyen a renitenssel, a lázadóval.
Nem egyenesen ír.
Még a sorakozónál is kilóg. (Ha ő nem, akkor az inge a nadrágból, az is zavaró.)
Kérdez.
Feltartja ezzel a többieket.
Szamárfüles a füzete.
Halkan beszél.
Hangosan beszél.
A másik szemébe néz.
Nem néz a másik szemébe.
Ötletei vannak.
Minden ötlete zavaró.
Zavart kelt.
Zavarban van.
Zavarba hozza a másikat.
Csoszog.
Túl hangosak a léptei.
Elkülönül.
Lemarad.
Nem érdekli az, ami mindenki mást.
Túl sok minden érdekli.
Nem fél.
Egész.
Túl komor.
Túl vidám.
Túl sokat mosolyog.
Nem elég udvarias.
Udvarias de csak megjátssza.
Őszinte.
Őszintétlen.
Már a neve is.
Még a neve se.
Elképzelem, amikor a tömegközlekedési eszközök mindegyikén a vezető többször is bemondja, hogy szálljon le az az utas, aki nem fél (hanem egész ember.)
Szerencsére sokan járnak autóval. Talán épp ezért.
- Details
- Written by Katalin Ferber
- Category: About
- Hits: 68
“Radikális” reformok
Rég történt, de igaz. Egy távoli országban sorra mentek csődbe az úgynevezett nemzetközi programok.
Ezek lényege, hogy a világ csaknem minden tájáról külföldi diákok jöttek e csodálatos, titokzatos országba, természetesen komoly pénzeket fizetve azért, hogy tanulmányozzák e csodát.
Egyre kevesebben jöttek, a fogadó-egyetemek pedig egyre komolyabb pénzügyi veszteséget voltak kénytelenek lenyelni.
Mindez nem mehetett sokáig. Mivel e rövid írás szerzője már két programot visszahúzott a megsemmisülés szakadékából, a hír gyorsan terjedt, a telefon egyfolytában csöngött, mennék-e hajlandó lennék-e rendbehozni a csőd szélén álló programot?
Nem, nem a díjazás miatt, az szánalmas volt, még a közlekedési költségeimet sem fedezte. Nem, nem a “dicsőségért” ilyen nem létezett a csodák e földjén.
Hanem mert képességeim a teljesítmények felismerése és megbízható rangsorolása terén megbízhatóak voltak, vagyis nem eme csodaország mitológiáján, önképén, hanem a nemzetközileg elfogadott értékelésen alapultak.
Nehéz helyzet volt ez mi tagadás a csodaország csodaegyetemei vezetősége számára.
Miként lehet megtartani az addigi (nagyrészt kapcsolati tőke alapján felvett) tanárokat, miként lehet hatékonnyá, vonzóvá, versenyképessé tenni a nemzetközi programot?
Maga az egyetem rektora kért fel arra, hogy mentesem meg a programot. A jelentkezők száma 90 százalékkal csökkent, -rejtély mondta a rektor némi erőltetett mosollyal hogy ennek mi az oka- bevételeink összezsugorodtak, de mindezeknél sokkal nagyobb baj, hogy MI nem tudjuk a velünk szerződésben álló egyetemekre küldeni a diákjainkat, holott ezzel csábítottuk őket ide, a mi egyetemünkre.
Csináljon valamit, hangzott az utasítás, hiszen egy rektor ritkán kér egy ideglenes megbízással dolgozó (ideiglenes) oktatási menedzsert bármire.
Hozzáláttam.
Közhírré tétetett, hogy a programba addig dolgozó tanároknak kötelező megpályázniuk az állást ugyanolyan feltételek mellett mint az először pályázók.
A pályázat követelményei nyilvánosak voltak (addig erről az egyetem minhta nem is hallott volna, a pályázat írásos és képi anyagait az egyetem tanszékeiről önként jelentkező tanárokból ás belőlem álló bizottság bírálta el.
A pályázatok csaknem kétharmada értékelhetetlen volt, mert az addig a programban tanítók etnikai hovatartozás alapján határozták meg saját teljesítményük minőségét.
Reggel hét órakor az otthoni telefonomon kért egy már korábban ott dolgozó (de most pályázásra kötelezett) hogy “beszéljük ezt meg személyesen egy tea mellett”, hiszen neki nem kell pályázmia, mivel helybeli.
Amikor udvariasan elhárítottam az ajánlatot, megváltozott a beszélgetés, ugyanis megfenyegetett.
Napokat töltöttünk kollégáimmal együtt az interjúzással. Az ajtó nyitva állt, minden kolléga bármikor bejöhetett hogy bekapcsolódjon az állásinterjúba.
Ma is emlékszem azokra a jelöltekre, akik arra a kérdésre hogy mit szeretnének tanítani a programban, egyszerűen azt válaszotlák: amit a diákok szeretnének. Egyetlen embert sem vettünk fel közülük.
Amikor két pályázónk is a csodaország “láthatatlan” társadalmának sajátosságait akarta tanítani, a bizottság tagjai leplezetlen felháborodással közölték, hogy minden külföldi diák csak a jót és szépet ismerheti meg az országról, ahova jött.
Délutántól éjjelig tartó vitáimban nagy nehezen sikerült meggyőznöm a bizottság többi tagját, hogy a társadalom valós helyzetének ismerete nem szégyen, hanem ösztönzés a gondolkodásra.
Az új program meghirdetése után néhány nappal a korábbi létszám sokszorosa jelentkezett. Az első szemeszter után a korábbi veszteségek helyett az egyetem nyereségesen zárta a tanévet.
Sem a rektor, sem a dékán nem értett azonban egy valamit.
Én nem pályáztam egyetlen tanári pozícióra sem, mert összeférhetetlennek tartottam volna ezt, hiszen a program átalakításával bíztak meg.
A dékán megtudva ezt, csak annyit mndot, természetesen négyszemközt: maga biztosan nem normális.
Ferber Katalin
Berlin
Page 1 of 3