A sértettségről

Ne az elején kezdjük, hanem a végén. Kinek nincs kudarcözöne, visszautasitásokkal teli kosara, nyomasztó mert megmagyarázhatatlan, érthetetlen negatív emléke?

Nem hinném hogy egyetlen ember is van, aki “olajozottan” isiből gimibe, gimiből egyetemre vagy főiskolára, onnan zsupsz, álmai állásába, lakásba, autóba huppan.

De ha van is néhány ilyen ember, kétlem hogy sohasem érte kudarc, legfeljebb soha senkinek nem beszél róla.

Nagy gondolkodóink egyike azt találta egyszer egy interjúban mondani, hogy neki gyanús az, ha valaki mindig sikeres. Ha minden olyan simán megy. Merthát, folytatta, miből is tanulunk akkor? Nem a kudarcainkból? Nem a tévedéseinkből?

Természetesen fáj minden visszautasítás, különösen, ha meggyőződésünk, hogy mi a legjobbat tettük, vagyis a maximumot, mégis, valaki más lett a kiválasztott (egyetmre, állásra, előléptetésre).

Ha a vélt vagy valódi mellőzöttségért, kirúgásért (az ugye súlyos) kizárólag másokat okolunk, annak legalább két, szabad szemmel nem látható következménye van. Az egyik az alternatívák semmibevevése. (Az nagy baj.) A másik a revans élvezete, először csak a barátok között, aztán a szövetségeseinkkel, míg végül államrezonná emelkedik, s íme, ezt látja az, aki sértett, s ezt látja az is, aki fél (retteg) a kudarctól.

Fájó a kudarc, kétségtelen. Nekem több A4-es lap kellene eddigi életem kudarcainak leírásához. Magyarországon egészen negyven éves koromig kerestem a kudarcaim okait-magamban.

Nem vádoltam senkit. Nem rúgtam bele senkibe amikor épp nekem sikerült valami és annak aki korábban ellehetetlenített, nem bizonyítottam be, hogy ő egy senki.

Felfoghatnám mindezt úgy is, hogy tudatos elhatározással, vagyis szándékosan nem engedtek érvényesülni, mert hangos voltam, összeférhetetlen, deviáns és okos. Ez utóbbi volt talán a legsúlyosabb tehertételem.

Nem így fogtam fel.

Mindazok akik eltérően tőlem, saját és köreik szerint sikeresek voltak, legalább olyan jól teljesítettek mint én, de ez önmagában kevés. Magyarországon mindig is kevés volt.

Kétségtelen, hogy kissé zavaró lehetett sokaknak az a néhány korábbi év, amikor a teljesítmény is fontossá vált. (Az üzleti körökben ütötte fel ez a fejét talán először). Én sajnos értelmiségi vagyok, a betűk, a könyvek, a tudás átadásának mikéntje. E terepen minden nemzetközi paraméter ismételgetése ellenére manapság tisztán kirajzolódik, hogy a teljesítmény ismét az egyik legutolsó szempont lesz.

Amikor (régesrég) a teljesítmény is számított, például mert az átkos régi rendszer tanulóképessége feltétele volt annak, hogy fennmaradhasson, akkor sokan, akik nem teljesítettek nálam jobban, sikerrel vették az akadályokat, nem úgy mint én.

Ők ugyanis képesek voltak elfogadtatni tudásukat és teljesítményüket, amire én sohasem voltam képes az ő szintjükön. (Nem tanultam meg, nem volt kitől.)

Most tehát gyűlöljem azokat az embereket, akik otthon élnek, s saját mércéjük szerint elégedettek önmagukkal és az eddigi életükkel?

Átértékelődnek ettől a korábbi kudarcaim, s az azokat előidéző hibáiim, hiányaim és fogyatékosságaim?

Nyilvánvaló a válasz erre az, hogy nem.

Most egy másfajta értékrend, másfajta “siker” követelményrendszere bontakozik ki sokunk előtt.

Egyértelműen megfogalmazott az értékrend és a szocializációs követelményrendszer, “csak” ezt kell mindenkinek belsővé tennie, s akkor megy a szekér.

Nem a teljesítmény lesz (megint) a legfontosabb, hanem valami “egyéb” de az én generációm tagjai jól ismerik az “egyéb” tartalmát.

Nincsenek illúzióim sem magammal, sem pedig a mostani súlyos konfliktusban résztvevőkkel kapcsolatban sem.

Ahogy én nem tanultam meg soha belsővé tenni (internalizálni) a teljesítményen kívüli “egyéb” szempontokat, így most nem találhatnék menedéket az EGYEBEK- ágazatban, (pedig biztosan rögvest kiadnák a kiadatlan kézirataimat, biztosan valami stalllum, állásféle is akadna nekem) úgy a mostani súlyos konfliktusban igen kevesen lesznek (de lesznek!) olyanok, akik készséggel magukévá teszik az “egyebeket”.

Alkotás nincs autonómia és személyi integritás nélkül.

Kutatás, kreatív szellemű oktatás eredményekkel aligha elképzelhető az “egyebek” szem előtt tartásával.

Volt már hosszabb és rövidebb időszaka a magyar társadalomnak, amikor csak az “egyebek” listája volt más. A lényeg ugyanaz volt.

Sajnos, csak regények, naplók tanusítják mindezt mert akik a korábbiakban is át-vagy túlélték mindezt, szerencsénkre leírták.

A társadalmi rettegés, gyűlölet termelőerővé vált.

No meg az EGYEBEK.

Ferber Katalin