Hangversenyen

Bár hetente ingáznom kellett a lakhelyem és a munkahelyem között, gazdag kisvárosban dolgoztam, ahol többek között a Yamaha hangszerkészítő óriáscég működik.
Az ő pénzükből épült fel egy gyönyörű koncertterem, s ők kezdeményezték, hogy legyen a városban minden nyáron nemzetközi zongoraverseny is.

Gyakran jártam koncertre, természetesen mindig egyedül.
Azon az estén Mozart egyik zongoraversenye és az Jupiter szimfónia volt a programban.
Már nem zavart, hogy az előtérben mindenki megbámult. Az sem, hogy hangosbemondón irányították a közönséget a koncertterem bejárataihoz.
Elindultam kezemben a jegyemmel, amikor észrevettem egy idősebb, gyönyörű hölgyet, aki a nyári hőség ellenére egy selyemsállal takarta el arca egyik felét. A hölgy nem nézett körbe, ahogy minden várakozó tette, fejét lehajtva állt a sorban előttem.
Az ismeretlen hölgy szeméből olyan derű sugárzott, hogy elfeledkezve magamról, kitartóan bámultam őt.
Észrevettem, hogy kesztyű van rajta.
Majdnem megszólítottam, amikor leültünk egymás mellé.
A hangosbemondó ismét figyelmeztette a kedves nézőket mit és hogyan nem szabad tenniük. A hölgy levette a sálját.
S akkor láttam, hogy ő egy meggyógyult leprás. A kagylóórr, a mélyedések az arcán, no és a kesztyű, amit akkor már levetett csupaszon hagyta csonka ujjait.
A hangverseny szünetében egyszerre álltunk fel, mentünk ki friss levegőt szívni, ami persze a monszun párájában kissé nevetséges kísérlet volt.
Összeszedtem minden bátorságomat és megszólítottam.
- Hogy tetszik a koncert?
- Ó gyönyörű! Most vagyok először itt, de már elhatároztam, hogy veszek bérletet is ide ősztől. Nagyon szeretem Mozart zenéjét.
A kesztyűje és a sálja újra visszakerült a helyére, zavartan nézett a cipőjére, én pedig faggatni akartam, de sejtettem, hogy ez nem illő.
- Látom hogy zavarban van, mondta bátorítóan és nevetett a szeme. Nyugodtan kérdezzen, bár még be sem mutatkoztunk egymásnak...
- Mióta van szabadlábon kérdeztem de a hangom remegett.
- Tíz hónapja engedtek ki ötven év után.

Sokminden tudtam én már akkor a leprások rettenetes helyzetéről, azt is tudtam, hogy a kisváros lakói soha egyetlen szót sem szólnak arról, hogy a városukhoz közel 1906 óta zárt lepratelep működött. Ez egészen addig így volt, amíg 2002-ben az akkori miniszterelnök aláírta a rendeletet, hogy szabadon engedhetik őket. Azt is tudtam, hogy 1945 óta gyógyszer is volt a betegek kezelésére, mégsem engedték el őket, mondván, ha már a zárt karantén-településeken élnek, úgyis csak bajt csinálnának ha szabadon engednék őket.

A hölgy, akivel beszélgettem elmosolyodott és legyintett.
-Ne vágjon ilyen fancsali képet! Szabad vagyok, bár a rokonaim már nem élnek, de a kormánytól kaptam kártérítést, van valami nyugdíjam is, még koncertre is el tudok jönni. Igaz ugyan, hogy fél évszázad rabság nem igazán váltható meg pénzzel, (különösen nem ilyen kevés pénzzel gondoltam, de nem mondtam), de a legfontosabb az, hogy sétálhatok, bevásárolhatok, szabadon járhatok mindenhova.
- Szörnyű volt a telepen, ugye?
- Persze, hiszen elvették a nevemet, a szüleim nem tudhattak arról, hogy hova vittek, soha többé nem láthattam őket. A tragédia ami nemcsak velem, de a telepekre “örökre” bezárt nőkkel történt az az volt, hogy bár meggyógyultunk,mégis, ha teherbe estünk, hisz kapcsolatok szövődtek a telepen a férfiakkal, akkor azt kötelező volt elvetetni. Ezért gyerekem sincs.
- S most milyenek a mindennapok?
-Csendesek mondja szomorúan és meghajol. Kijokó Takana vagyok.
- Én ebben a városban tanítok az új egyetemen, minden héten itt vagyok, esetleg találkozhatnánk, nem?
-Nyilvános helyeken ritkán mutatkozom, s ezzel a sáljára és a kesztyűjére pillant. Kerülöm a kínos helyzeteket, tudja, elszoktam mindentől ami magának például természetes.

Elnevettem magam, mert eszembe jutott amikor ebédelni akartam egy vendéglőben és a főpincér sajnálkozott, hogy sajnos nincs hely. Az étterem kongott az ürességtől.
Bementünk a koncertre, Kijokó újra levette a sálját és a kesztyűjét. Mozart Jupiter szimfóniáját hallgattuk, s e gyönyörű idős hölgy hangtalanul sírt. Mozartnak ez volt az utolsó szimfóniája. A koncert után amint kiértünk, Kijokó rámnézett, és megsimogatott. Vigyázzon magára és köszönöm hogy szóba elegyedett velem. A beszélgetés hiányzik a legjobban. Sok erőt adott nekem ma este.

Nem tudta hogy ő is nekem. Berlin 2019