Két halál

 

Sohasem csöngött a telefon. Mindíg nála csengett. Csendült. Én hívtam. Nem gyakran, azt nem mondhatnám. Hogy is tehettem volna Magyarországról? Japánban azonban ez megváltozott. Akkor sem hívtam gyakran, de ha elindultam hozzá, előtte mindíg.

Elektronikus levél jött öccsétől, a nagybátyámtól. Tőle tanultam öt éves koromban a nagybetűket. A kicsiket már magamtól is felismertem. Úgy olvastam, hogy írni még nem tudtam. Nem is volt akkoriban kinek. Cím sem volt, csak a nagybetűs AMERIKA a térképen. Miklós, aki akkor még kamasz volt, elmagyarázta, hogy annak van északi része, meg déli is.A te apád északon van, mondta. Azt úgy hívják, hogy Amerikai Egyesült Államok. Hosszú név volt nekem, de szótagolva hangosan kiolvastam és diadalmasan kiáltottam nagyanyámnak, AMERIKA az nem is AMERIKA! Te tudtad ezt, kérdeztem nevetve.

 

Évtizedekkel később tehát megjött a riadalommal teli e-mail Miklóstól. Apád kórházban van. Nagyon beteg. Nem lehet megmenteni, ezt mondják az orvosok. Én itt vagyok vele, mellette még két napig, de aztán vissza kell mennem a munkahelyemre. Nem tudok már itt maradni.S akkor felemeltem a telefont. Először apám feleségét hívtam. Hedy-két. Nem volt szabad Hédinek szólítani, az nem volt eléggé amerikai név, szerinte. Nyafogó hangon szólt bele, mint mindíg. A nyafogás nyekergéssé vált. Hangjából ítélve nagyon sajnálta magát. Nem a férjét. Az Emery? Nyeszegte a telefonba. Az jól elintézte magát. Azért van kórházban. S letette a telefont.

Én Imre (Emery. Mert az amerikaiasabb) egyetlen lánya vagyok. Tokióban épp két óraadói állás között szaladgáltam a város egyik sarkából a másikba. El kell mennem, haldoklik az apám, mondtam az egyik helyen, aztán a másikon.Az addíg szótlan kollégák hirtelen szokatlan sietséggel hadarták: menj, mit keresel még itt? Nem volt arra sem időm hogy ezen elcsodálkozzak.Talán soha addíg nem tudtam olyan gyorsan elutazni a Csendes óceán túlsó partjára, Kaliforniába, mint akkor. Szálloda lefoglalva. Miklós feleségének telefon, megyek, alig húsz órával később ott vagyok a kórházban. Nem fog neked ez sokba kerülni, kérdezte a feleség. “Tudod Kéti, mi annyira szeretünk téged, nem kell ám költekezned” rebegte, s érzékeltem hogy értetlenül fogadja az utazásomat. Ne aggódj mondtam neki angolul, van pénzem. Micsoda szempont ez, dünnyögtem a repülőtérre menet, mit számít ilyenkor a pénz? (Már ha van…)

Nagyon kék volt az ég, nagyon kiszáradtak a pálmafák. Közel Hollywood-hoz. Nagyon messze a kórház, taxi, egyenesen a repülőtérről. Az autóban kezdtem gondolkozni azon, mit tehetek azért az emberért, aki szűkölve menekült egyenesen Amerikáig. Azt remélte, talán így megszabadulhat összes kudarcától. E kudarc egyetlen eleven bizonyítéka egyetlen gyereke volt. Emiatt nehezen viselte korábbi, kitartó és reménytelen látogatásaimat. A kiterjedt rokonság egyáltalán nem tudott a létezésemről. Kínos helyzetek mentség nélkül tanúsították, hogy a családi összetartásra és szeretetre oly büszke Ferber családban van egy eltitkolt gyerek. A kudarc, azaz én, azonban kitartóan felbukkantam és kitartóan ismerkedtem saját nemzőapámmal. Az Imrével. Emery, azaz Imre, mindíg zavarban volt, ha velem kellett néhány napot töltenie. Zavarát elsősorban szörnyűséges érzelmi bicebócasága okozta.

Imre ugyanis képtelen volt bármilyen érzelem kifejezésére. Egész életében képtelen volt erre. Öccse Miklós, más volt. Talán a nagy korkülönbség, talán más miatt. A két testvér között mindössze a vészkorszak terpeszkedett.

A kórházban az intenzív osztályra küldtek. Hatalmas terem, egyetlen ággyal, benne apám, az Imre. A kórterem bejáratánál, a gépek mellett mosolygós orvos és komolyarcú ápolónő igazgatta a gépek zsinórjait. Szemmel láthatóan édes kis semmiségekről fecsegtek, hisz másról már nem kellett beszélgetniük. A beteg, azaz Imre ügye lezártnak tekinthető, mondta a nővér nekem. Bemutatkoztam mindkettőjüknek. Az orvos kissé értetlenül nézett rám, majd harsányan megszólalt. Higyje el, a legjobb megoldást választottuk. Én is ezt tenném az apámmal.

Olyan értetlen arccal néztem rá, hogy hadarni kezdett. Szivikém, mondta, maga nyilván egy elmaradott országból jött, ugye? Japánra gondol doktor úr, kérdeztem miközben az undoromat nyeltem. Harminchat órája két narancslé maradéka lötyögött bennem. Ó, maga egyenesen onnan jött, kérdezett vissza. Nos, Japán sem dicsekedhet olyan korszerű egészségüggyel, mint itt mi Édesem, tette hozzá. Narancslé ízű undorom figyelmeztetés nélkül hányingerré vált.

Nos, folytatta az orvos, s nyomatékul a nővérre nézett, az én tekintetemet ügyesen kikerülve, minden papír készen áll, aláírta a család. Nincs értelme itt tartanunk már az apját. Rámutatott három hatalmas tartályra, ami megmagyarázhatatlanul fehérszínű folyadékkal volt tele. Színültig.

Ez az apjából van, mondta. Fertőzést kapott, gyógyíthatatlan, most várjuk a mentőautót, azzal viszik el a hospice-ba. A fertőzés nevét kértem, amit felírt egy cetlire. Öt napig szorongattam, a végén már olvashatatlanná morzsolódott a kezemben.

Az apja kómában van, nem fog már magához térni, higyje el, a legjobb megoldást választottuk, s a család minden tagja egyetértett velünk. No de én is a család egyik tagja vagyok, mondtam némi kétségbeeséssel a hangomban, mintha ezt abban a kórteremben bárki is megértené. Ó, tényleg, kérdezte. Maga kicsodája Ferber úrnak? A gyereke vagyok. Az egyetlen saját lánya. Nem baj, mondta mímelt együttérzéssel, nincs remény a gyógyulására.

Megérkezett apám felesége. Hedy. Mikor jön a mentő, csattant fel a szokásos ingerültséggel. Mindig ingerült és kőszívű volt. Mi más lett volna Auschwitz után ahova tizenhat évesen deportálták?

Végigrettegte élete minden egyes napját. Úgy hörrent, mart bele bárkibe, mint akinek még mindig a hátába nyomja az SS- tiszt a géppisztolyt.

Apám nem bútor, mondtam az orvosnak és a feleségnek. Megvárom a mentőt és elmegyek vele a hospice-ba. Azt nem teheti csattant fel a pufók felhőként addíg mosolygó nővér. Az orvos hozzátette: ez fertőző, maga a zárt térben túl közel van az apjához, aztán maga is megkapja a fertőzést és beperli a kórházunkat. Ezt egy levegővétellel hadarta.

Vele megyek, ismételtem, a többi az én gondom. Hedy hazament. Neki sem volt már semmi dolga Imrével.

Én kicsit gyámoltalanul álltam apámmal Imrével szemben, aki hirtelen kinyitotta a szemét és halkan kérdezte: Kati? Te vagy az?

Igen mondtam felderülve, hisz magyarul szólt hozzám. Sírni kezdett. Ne haragudj rám, mondta. Életemben először láttam sírni. Halkan mondtam de örömmel, nem kell már sírni semmiért, nem kell tőlem bocsánatot kérni már semmiért. Veled maradok, ne félj, tettem hozzá.

Megjött a mentő. Beemelték az autóba, én melléültem, nagyon messze volt a hospice, úgy éreztem sohasem érünk oda. Apám, az Imre nyöszörgött és az autó minden zökkenőjénél fáájdalmasan összerándult az arca.

Virágokkal körbeültetett park vette körül az épületet. Senki sem sejtette, hogy halálukra várók vannak itt.

Míg apámat a kórterembe vitték én kissé elveszetten áldogálltam a bejáratnál. Hatalmas árnyék állta el a kilátást, s beszélt. Natasa, olvastam a köpenyén. Helló szívecském szólalt meg a csaknem égimeszelő magasságú hölgy. Én vagyok a lelkigondozója e helynek. Zamatos, ropogós orosz akcentusa átütött mondatain. Nyilván te nem érted, folytatta, milyen komoly és bonyolult munkát végzünk mi itt. Kezembe nyomott legalább öt színes tájékoztatót és felszólított, hogy gondosan olvassam el még aznap este mindegyiket. Kérdéseimet gyűjtsem össze és keressem őt, hogy mindegyikre választ kapjak. Hallgattam, mosolyogni már nem volt erőm, pedig tudtam, hogy ebben a környezetben ez a legfontosabb.

Valahogy eljutottam a szállodáig. Valamit ettem is, egyedül kóvályogtam a szálloda utcáin és nemigen gondolkodtam, mert nem volt min és kin. Azért a feleséget felhívtam, csakúgy mint a nagybátyámat. Másnap apám gondozója, segítője vitt el a kórházba. Magyar emigráns volt ő is, fiatal, halkszavú, gyerekeim miatt hagytam ott mindent mondta szomorúan. Tekintete megtört volt. Apám segítség nélkül évek óta nem tudott mozogni, egy korábbi autóbaleset után fél oldala megbénult. Sanyi, az otthoni ápolója szokatlanul nyílt volt. A feleség már megkért, hogy hozzak vésőt és kalapácsot, mert ki akarja az otthoni széfet nyitni. S maga kinyitotta neki, kérdeztem rémülten. Persze, hiszen ezért külön fizetett nekem. Mondja el, kérleltem, hogyan került kórházba apám, az Imre. Tudja Katika, neki mindíg emésztési gondjai voltak, hiába erőlködött, hiába itta literszám a savanyított tejet. Én mindennap mentem hozzá, szóltam a nejének, hogy már több mint egy hete nem volt nagydolgozni. Ezt olyan zavarral mondta nekem, mintha a saját emésztéséről beszélne. Tudja Katika, én többször szóltam, de a nej csak legyintett. Majd megoldja valahogy az Imre, ennyi volt a válasz. Aztán egy este elvesztette az eszméletét, no Hedy erre annyira megijedt, hogy kihívta hozzá a mentőt. Akkor már olyan rossz állapotban volt, így mondta az orvos, hogy lélegeztetőgépre kellett tenni.

Azaz megmérgezte a saját salakja, gondoltam. Miért nem szólt előbb, ezt is kérdeztem magamtól, de erre tudtam a választ. Évek óta úgy ült a feleségével szemben, hogy hallókészülékét kipottyantotta a füléből és üdvözült mosollyal bólogatott felesége tátogására. A feleség ordított. Mindíg ordított. Mindegy is volt, hogy mit.

A második napon apám rosszabbul volt. Katéter rákötve, enni inni nem adtak neki. Megkérdeztem a nővért, miért. Ez hospice, itt megvárjuk amíg kimegy belőle az élet.

Remegtem a megdöbbenéstől. Felhívtam Japánban orvosnő sógornőmet. Megkérdeztem, ezt Japánban is így csinálják-e. Határozott nem volt a válasza. Én napi nyolc órát ültem és álltam apám ágya mellett. Nyögött, fájdalmai voltak, az arca azonban a régi maradt.

Harmadnap a kórteremből harsogva dőlt ki egy fontos rögbimeccs amit a TV közvetített.

Ez miért kell, kérdeztem a nővért , aki épp apám paplanját igazgatta amikor beléptem. Hisz ő úgysem hallja, mondtam bátortalanul. De engem érdekel, csattant fel a nővér, egyébként is az apja ma reggel megharapott, miközben mosdatni akartam. Nézze meg az ujjamat, majdnem vérzik. Nagyokat nyeltem, hogy egyetlen szó se jusson ki a szabad levegőre. Apám nyöszörgött, magas láza volt és vizet kért. Nem adhatunk neki semmit, csattant fel újra a nővér. Imre szája szétrepedt már több helyen úgy nézett ki mint a töredezett agyag, de azon nincs vér. Kimentem a hűtőhöz, behoztam egy zacskó darabos jeget, s egy egy jégdarabbal óvatosan körbesimogattam az ajkait. A nővér dermedten figyelte mindezt.

S akkor betoppant Hedy.. Ismét nyekergett, de fejhangon. Apám arca úgy rándult össze, mint a mentőautóban a kanyaroknál. Meddig tart ez még, visította. Hány napot kell még várni? Mibe fog nekem ez kerülni? Kirohantam a főnővérhez, és megkértem hogy azonnal rakja ki innen ezt a visító embert. Kirakta. Aztán már csak naponta kétszer telefonált hogy él-e még az Imre.

A negyedik, nekem utolsó napon már nagyon közel volt a vég, ezt mondta az ügyeletes nővér. Hajnalban indultam vissza Tokióba. Öt órakor felhívtam a hospice-ban, s akkor azt mondta, már csak órái vannak hátra.

A feleség előző nap már kiküldte a temetési meghívókat. Apám az Imre, talán életében először maga döntött az életéről, s így a haláláról is. Még élt. Pedig nem kellett volna már élnie. Amikor Los Angeles-ben felszállt velem a gép, akkor ment el végleg.

A kaddison már a nagybátyám sem volt ott. Fiát bízta meg ezzel.

Sok teendő volt az örökölt vagyon felosztásával és elköltésével.

 

 

                                                         *

 

 

Reggel volt, dolgozni indultam volna, amikor nyílt a nappali tolóajtaja. Egyik sógórnőm állt ott, sápadtan, s intett: hív benneteket Kumikó, el akar búcsúzni mindenkitől.

Kumikó, férjem egyik húga aki gyerekkorában Marie Curiehez hasonló akart lenni, s ebben szövetségesre, legidősebb testvérében, Hirosiban lelt. Orvos lett, férje, saját családja sohasem volt. Hugai egyikével lakott. Hárfázott, rengeteget utazott és ő úgy érezte, élete teljes volt. Saját munkahelyének egyik kórtermében feküdt. A főorvosnőt tehát kollégái ápolták, kísérték végig élete talán legrövidebb útján.

Nagyon messze volt a kórház. Hirosival szinte egyetlen szót sem váltottunk a taxiban a csaknem kétórás úton. Egy éve nem láttuk, mindenkit eltiltott attól, hogy “így” lássa őt. Olykor küldött magáról egy fényképet. Nem értettem. Barátaim egyike magyarázta el, hogy nem a beteg, hanem az egészséges Kumikóra kell emlékezni, talán ezért döntött így. Monszun volt. Mérhetetlen párával és meleggel. Az egyágyas kórteremben feküdt, még magánál volt, s egyenként mindenkitől elbúcsúzott. Ez az ember azonban már nem Kumikó volt. Valaki más, gondoltam, mert az arca sem az övé volt. Besüppedt arca, csaknem tovatűnő tekintete valakiö volt, de nem Kumik Kumikó.

egkérdezte volna. A helö volt, de nem Kumik     *olyan közel a másikhoz, mint Hirosi és Kumikó.

egkérdezte volna. A helóé. Azé a komoly belgyógyászé, aki utálta a sárgarépát, ezért mindíg ki kellett vennem a levesből, mielőtt tálaltam a családnak. Aki nagyon szigorú volt nemcsak önmagához, de mindenkihez, s csak a kisgyerekek iránt enyhült meg. Aki úgy volt orvos több mint négy évtizedig, hogy sohasem beszélt egyetlen betegéről sem otthon. Orvos volt, tehát azt is tudta, hogy a betegségét kollégái nem tudják meggyógyítani, s lefeljebb egy évet tudnak még neki teremteni.

A testvérek és hozzátartozóik, köztük én is a fal mellett körbeálltuk Kumikót aki a búcsúzások után elvesztette az eszméletét. Kijokó, aki több évtizede élt egy házban vele, hirtelen fakadt sírva, “nézzétek, mi történt a testvéremmel, mi lesz velem így” mondta sírva. A testvérek nem mertek ránézni. Én mellette álltam, s azonnal átölteltem. Egy percig sem tűrte, s hatalmas erővel ellökött magától, s valami olyasfélét morgott, hogy na ebből nekem elegem van. Nekiestem a falnak, s akkor még nem tudtam, hogy ez csak a bemelegítő az elkövetkező napokhoz.

Álldogáltunk, kicsit elveszetten, némelyikőnk olykor kiment a folyosóra. Levegőt venni. Két napon át tette a család ezt, már aki tehette, mert nekem dolgoznom kellett.

Egy temetést már végigasszisztáltam, amikor anyósom elment közülünk. Mivel a család elsőszülöttje a férjem, a többi testvérnek ebben is az ő javaslatait kell először meghallgatniuk.

Erre számítottam megint, de nem így történt. Szinte órák múlva a temetés minden részlete eldőlt, anélkül, hogy a legidősebb fiútestvért bárki erről megkérdezte volna. A helyzet szomorúságát fokozta, hogy egyetlen testvér sem állt olyan közel a másikhoz, mint Hirosi és Kumikó.

Úgy fortyogott a feszültség a testvérek között, mintha téli bográcsgulyást melegítettek volna.

Az első nap, az othhoni felravatalozás, az elsiratás természetesen a “cég” szervezésével zajlott. Minden perce. Pontatlan. Minden másodperce. Beköltöztek a házba, álltak egyenruhájukban a bejáratnál, figyelmüket egyetlen hibás mozdulat sem kerülte el: azonnal mindenkit a megfelelő viselkedés zubbonyába szuszakoltak.

Alig volt elviselhető. A család körülbelül harminc tagja engedelmesen, arcuk megfelelő igazításával követték a cég embereinek utasításait. Már nem csodálkoztam, hiszen az esküvő és a temetés az ország egyik legjövedelmezőbb iparága. Nehezen, de eltelt az első három óra, már a buddhista szerzetes is elimádkozta Kumikó lelkét. A halotti torhoz is a cég terített meg. Ülésrend természetesen nem volt, hiszen a család tagjai voltak csak jelen. A hosszú alacsony asztalnál mindenki elfért, kivéve engem, akinek külön, egy kisasztalnál terítettek. (A férjem természetesen a családtagok között ülhetett.)

Abban a házban ahol évek óta majdnem otthon voltam. Ahol férjem kilencven két éves édesanyját szórakoztattam minden héten. Ahol a konyhát jobban ismertem, mint a sajátomat.

Ahol új állásom, kinevezésem hírére összegyűltünk. Ahova minden küldöldi utam után ajándékokkal megpakolva mentem. S most ott ültem egymagam egy kisasztalnál, s arra gondoltam, hogy el kellene innen menni, amíg nem késő.

Aztán jött a másnap: a hamvasztás napja.

Addigra már a család egyetlen tagja sem köszönt vissza. A hamvasztás alacsonyabb hőfokon történik, mint más országokban. Erre a szertartás miatt nagy szükség van, mert minden családtagnak, a ceremóniamester “segítségével” egy-egy csontocskát a z urnába kell raknia.

Rettenetes szag, a krematórium ajtaja nyitva, és sorbaállunk. Várunk a mozdulatra.

Megszédültem. Bár előttem és mögöttem egy-egy családtag állt, mégis az egyenruház alkalmazott kapott el, mielőtt összeestem volna, s vitt ki a levegőre.

Életemben először a másfél órás utat kétségbeesetten végigordítottam. Férjem mozdulatlan arccal hallgatta. A vonat minden utasa engem bámult. (Japánul ordítottam.)

Soha többé nem voltam képes egyetlen szót sem váltani e család egyetlen tagjával sem.

Ők postai levelezőlapokon igyekeztek meggyőznia férjemet Kumikó örökségének jelentéktelenségéről. Vagyis hogy neki le kell mondania a részéről.

Nem tette.