A képeslap
Zirci nyaraim két legkedvesebbje, akik idős korukra sem nénisedtek el, felhívtak telefonon. Találtunk valamit, mondta egyikőjük, az téged illet.
Ültünk egy vendéglő teraszán, öröm, szeretet áradt felém, s akkor elővett Baba (mert mindig így hívtuk) a táskájából egy képeslapot. Megsárgult, kicsit megfakult, a zirci apátság fotója volta képeslapon. Néztem kicsit értetlenkedve.
Fordítsd meg, biztatott Baba. Kicsit reszkető kézzel, töltőtollal írt sorok. “Kedves Margit, késett a buszunk, nagyon elfáradtunk mire hazaértünk Lalikával, de most már kipihentünk magunkat. Remélem te is jól vagy, majd küldök megint csomagot. Édesanyád. Zirc, 1943 november 12.”
Címzés: Az Isteni Szeretet Lányai. Budapest, Széher út, a házszám elmosódva.
Nem értettem semmit. Kérdően néztem a két majdnem-rokonomra, Babára és Marikára. Ők válasz helyett kérdően néztek rám.
Miért volt az én anyám az Isteni Szeretet Lányai zárdában, kérdeztem, de közben éreztem, ahogy a kezem remegni kezd.
Baba Marikára nézett, aztán rám. Miért, te nem tudtad, kérdezte. Azt hittük tudod.
Mit kellene nekem tudni kérdeztem vissza, de a gyomrom összeugrott, a szám kiszáradt, zavart a napsütés, szerettem volna elbújni előle.
Marika mosolyogva válaszolt. Tudtad, nem, hogy anyukádat (ettől összerezzentem) nagyanyád odaadta az apácáknak tízéves korában?
Nem, mondtam, nem tudtam, most hallom ezt először.
Baba zavartan kért bocsánatot, Marika pedig megsimogatta a kezemet. Mi azt hittük, mondta sajnálkozva Baba, hogy te ezt rég tudtad.
Izzadó tenyeremben vizes lett a képeslap.
Baba, látván zavaromat, tovább mondta, pedig már semmit nem akartam erről hallani.
Anyukád majdnem apáca lett, de ugye a rendeket feloszlatták, így ez nem sikerült neki.
Aznap nem tudtam aludni. Reggel megtaláltam az Isteni Szeretet Lányai apácarendet az interneten. Levelet írtam a rendfőnöknőnek, A nagynéném, Kovács Róza (rendi nevén Albina) vitte el anyámat gyerekként a zárdába. Albina neve megtette a hatását, a következő napon meglátogathattam a rend két apácáját. Akkor döbbentem meg igazán (pedig azt hittem a nagyján már túl vagyok) amikor kiderült, a rend három perc sétára van a budapesti lakásomtól.
Hatalmas virágcsokrot vittem, én még belülről sohasem láttam egy zárdát, csak filmeken.
A két idős apáca mosolyogva fogadott, kávéval kínáltak és meséltek. Egyikőjük egy osztályba járt egy darabig anyámmal. Irigyelte, mert anyám Albina rokona volt.
Albina csak a rendkívüli képességű gyerekeket szerette, tette hozzá, az átlagos gyerekeket unta, s én az voltam mondta elpirulva.
A mi rendünkről könyvet is írtak ám, büszkélkedett a rendtársa, s megmutatta. Híres színésznő is a rendünk iskolájába járt.
Igen, az édesanyja (összerezzentem) már a rendben ivott mondta a két apáca egyszerre. Nem tudtuk honnan szerzi be az italt, de sokszor kaptuk rajta, hogy egy eldugott helyen üvegből iszik.
Sajnos, mondta mindkét apáca, megint egyszerre.
Nem tudtuk, miért iszik, hiszen azt nem lehet soha tudni, mondta mentegetőzve egyikőjük.
Fényképet készítettem róluk, a virágcsokor már vázában volt, láthatóan büszkék voltak arra, hogy őket valaki a rend múltjáról faggatta.
Igen, volt nálunk ő is, amikor a rendünk újra megalakult. Fényképet készített az emléktáblánkról is.
Azóta nem hallottunk róla.
Ferber Katalin