Mentorom

Fiatal volt, de már kétnyelvű. Mandzsúriában járt iskolába, két testvére valahol a fronton. Apja fontos pozícióban, a gyarmatosított (bábállam) Mandzsúria kormányzójának egyik bizalmasa, megbízható munkatársa.

Ők is mint annyi japán Mandzsúriában, kiváltságos helyzetben, biztonságban éltek a helybeliektől elszigetelten.

Aztán az összeomlás, a gyarmatbirodalom széthullása, a rettenetes hazatérés, két bátyja nélkül.

Apját a hazaérésük után letartóztatják az amerikai hatóságok. Anyja nem sír ugyan, de attól a reggeltől kezdve a szája ellenőrizhetetlenül remeg. Ő, amint működik a közelükben levő középiskola, iskolába jár.

Apját rendszeresen látogatja a szugamói börtönben. Rengetegen vannak ott, apja egykori mandzsúriai főnöke, volt kollégái közül néhány. Apja minden alkalommal megkérdezi a beszélőn legkisebb fiát, hogy van-e már hír a testvéreiről. Két hétig nem meri megmondani apjának, hogy  két levél jött. Anyja szájának remegéséből tudja, hogy többé nem lesznek vele a testvérei, nem hallja nevetésüket,anyja a házi oltárra kiteszi a képeiket, s a kevésből, amijük van, minden nap valami finomságot tesz oda nekik az oltárra.

 A császárért, vagyis a hazáért. Hősök, ezt ő tudja, de ettől nem hiányoznak kevésbé.

Amikor végre rászánja magát, hogy elmondja apjának hogy csak ő maradt, sírva fakad. Apja nem sír, legalábbis előtte nem, csak a keze szorul ökölbe és annyit mond hogy a bátyáid a császárért és a hazáért áldozták életüket. Erre ő nem tud semmit mondani, mert értelmetlennek tartja testvérei halálát, hiszen a nagy álom helyett a romok között kínlódó éhező és fázó embereket látja minden nap.

 Anyja értesítést kap a tokiói perről. A megszálló győztesek, az amerikaiak bosszúja mindez, mondja neki halkan. Anyjával jár a perekre, s hetekig ott ül vele.

Borzalmakat hall, pedig a valódi borzalmak többsége nem kerül a tokiói bíróság elé. Ahogy apját sem kérdezik sok mindenről, de erre csak évtizedekkel később döbben rá.

Apját sokadmagával engedik ki a börtönből, felmentik, változott a “magasabb szempont”, nem kell már következetesen a háborús bűnösöket kihallgatni, s elítélni.  Elegendő az a néhány főkolompos, akiket fel is akasztanak. Bűnös és vétkes már sziámi ikrekként él együtt, máig. Az atombombák pusztítása egyfelől, s a japán gyarmatbirodalom, háború Ázsiában másfelől.

Neki, a kamaszfiúnak a tokiói per minden perce fizikai fájdalmat okoz. Olvasni kezd a nürnbergi perről, rádöbben a rettenetes pusztításra, a náci hatalom szörnyűségeire, s azon a napon, amikor apja hosszú idő után először vacsorázik velük, fogadalmat tesz.

Éjszaka nem alszik, s többször elmondja magában: ezentúl ha tehetem, minden üldözött leszármazottjának segítek. Talán ezzel valamit jóváteszek mindabból, amit apám Mandzsúriában helyeselt, végrehajtását aláírta.

Xxxxxx

Három év helyett két év után vége lett a tokiói vendégtanárságomnak. Már pakoltam, szinte csak a dobozok voltak a lakásban. Megpróbáltam állást keresni, újsághirdetésekre (!) jelentkeztem, s amikor a sokadik helyen nevettek ki udvariasan, hiszen a hirdetés puszta formalitás volt, akkor rájöttem, hogy ez  reménytelen.

Egy este telefonos üzenet várt otthon. Egy nekem ismeretlen hang és név kért hogy másnap keressem fel őt a Tokiói Egyetemen. Percekkel korábban a találka helyszínén voltam, s akkor találkoztam eddigi életem első mentorával. Mindig sietősen beszélt, sietősen cselekedett, s első találkozásunk után néhány órával már szinte minden fontos dolgot tudott rólam.  Egy volt diákomtól kapta meg az önéletrajzomat, elismerően mosolygott ennek olvastán, ezért hívott fel, mondta, no meg azért, mert “maga kelet-európai és talán az üldözöttek egyik leszármazottja”.

Délben találkoztunk de este már egy kínai vendéglőben vacsoráztunk a felesége, valamint az egyik leghíresebb japán gazdaságtörténész (és annak felesége) társaságában, ahol szabályos felvételi interjút csinált velem a két professzor. Feleségeik időnként biztató mosolyt küldtek felém.

Ennek köszönhetően, no meg mentorom megtakarításainak hála, tanuló felnőttként, minimális ösztöndíjjal,( egy évig kollégiumi szobával) a Tokiói Egyetem kései diákja lehettem. Öt évig tartott.

Megtanultam az alapjait a nyelvnek, megtanultam az alapjait a japán gazdaság történetének, de ma is nevetek ha felidézem, mennyire nem tudtam semmit mindarról, ami körülvett. Botladoztam az öntudatlan előítéleteim, feltevéseim és az olykor fájó tények között.

Amikor mentorom apja kilencvenkét éves korában elhunyt, virágot küldtem a temetésére, melyet egyik kollégám suttogva kommentált: egy fasisztát gyászolni?,  Én eléggé összezavarodva motyogtam valamit erre. Aztán páratlan gyorsasággal mentorom megjelentette apja visszaemlékezéseit. Tudtam, hogy ez erkölcsi és nem szellemi kötelessége volt. Csak azt nem értettem, hogy tud mindkettővel együtt élni, ha ellentétesek.

Rendszeresen találkoztunk.  Nagyon sokszor és a legváratlanabb helyzetekben ostobának nevezett, mondván, semmit sem értek a japán oktatási rendszerből, fogalmam sincs mi vesz körül. Talán ez indított arra hogy ne csak olvassak, hanem állandóan tanuljak.

Nemegyszer meghívott a házukba, megismerhettem mindkét lányát, a feleségét és találkoztam idős édesanyjával is.

 A mentorom felesége kis-és középvállalatok történetével foglalkozott, néhányszor elvitt egy-egy gyárba, egyszóval én igazán a pártfogoltjuk lettem.

Három év tanulás után átkerülhettem a Tokiói Egyetem közgazdasági tanszékére.  Ott két évet tanultam, s a második év végén elmagyaráztam a mentoromnak, hogy dolgozni akarok, teljes állásban, mert minden tekintetben ennek eljött az ideje. Így kerültem, az ő ajánlásával, ami a japán viszonyok között felelősség vállalását is jelenti egy vidéki egyetemre.  (A mentorom feleségének is az volt élete első teljes állása, csakhogy ő akkor már elmúlt hatvan éves.)

Két nehéz és tanulságos év után felmondtam. Nem kértem ehhez az előzetes engedélyét, ami jóvátehetetlen hibának bizonyult.

Feleségével együtt  szégyent hoztam rájuk, hiszen ők ajánlottak az állásra, s nekik kellett megmagyarázni az egyetem vezetésének, hogy “cserbenhagyás” történt.

 Mindkettőjük számára megszűntem létezni. Nem hívtak fel többé, nem találkozhattam egyikőjükkel sem, s két évvel később a volt diákjaim egyikétől hallottam, hogy mentorom felesége súlyos betegségben elhunyt.

 Már Tokióban egy híres magánegyetemen dolgoztam teljes állásban, amikor a könyvtár bejáratánál rám köszönt. Másoktól tudta hogy ott dolgozom, azonnal meghívott egy kávéra, elmondta, hogy nagyon magányos, hiszen lányai már felnőttek, egyedül él de tekintete épp oly élénk volt mint korábban, sietősen beszélt és sietett a kávé után tovább.

Ez az ember sokunkat támogatott évekig. Gyakran mondta nekem hogy a betéti kamat olyan alacsony Japánban, hogy inkább hasznos célra fordítja a családi vagyonnak ezt a részét.

Én vissza akartam neki fizetni azt az ösztöndíjat, amit nekem évekig adott. Felesleges, mondta nevetve. Nekem elegendő látni, hogy a világ különböző részeiből idejött fiatalok, hiszen maga is az,rengeteget tanultak itt, Japánban s többségük itt dolgozik, A legfontosabb az nem a pénz, hanem az a tudás, amit a pénz segítségével megszerzett, s tovább is adja. Ezzel talán valamit jóvátettem mindabból ami történt a háború évei alatt.

Alkotmányjogász. Nemzetközi hírű a szakmájában.

A neve: Nagao Rjúicsi.

Ferber Katalin