Az asztal
Épp húsz esztendős. Bútor születésnapját nem szoktuk megünnepelni, de ő megérdemli, hiszen annyit utazott, annyi viszontagsága volt, évekig levegőtlen pukkanós műanyagfóliába becsomagolva. Azt nem mondhatom hogy sokat látott, de az biztos hogy épsége sokszor került veszélybe.
1999 decemberében, csaknem hét év után összeköltözhettünk Hirosival. Végre volt állásom, saját munkavállalási vízummal maradhattam Japánban. Rengeteg próbálkozás után egy ingatlan tulajdonosa beleegyezett hogy idegen létemre Hirosival együtt beköltözhessek csöppnyi házai egyikébe. (Az esküvő napja már megvolt, ez sokat javított a tulajdonos idegen-kedésén.
Bár a bérelt “családi ház” öreg volt, amin a kifestése sem sokat segített, jó helyen volt, és már két keresetből a bérét is ki tudtuk fizetni.
Egy költözés azonos egy pénzügyi csőddel morogta Hirosi, pláne két helyről. Nevetve kocogtattuk egymáshoz a két rizsfőzőt, annyi tárgy volt megkettőzve, hogy ismerőseink sokféle tárggyal gyarapodtak az összeköltözésünk után.
Rajtam azonban a költözés második napján kitört az influenza, belázasodtam. Semmihez sem volt erőm, félárbócon néztem ahogy a költöztetők akkurátusan be, aztán kicsomagolnak két élet tárgyait.
Be kellett rendeznünk a házat, én vágytam egy hintaszékre (ennyit a múlófélben levő nosztalgiámról) Hirosi pedig valami hagyományos, igazi japán bútorra vágyott, s nekem nem volt erőm vele vitatkozni.
Szerencsére nem volt egyetlen helységben sem tatami, a futonok helyett ágyakat vettünk, így abban biztos lehettem, hogy végre európai módon tudok élni Tokióban.
Már szinte mindent kipakolt a költöztető cég három embere, én doboztornyok között szürcsöltem a teát, amikor Hirosi hazajött. Mögötte két ember emelt le egy furgonról súlyos és nagy tárgynak látszó valamit.
Óvatosan lerakták a nappaliban, finom mozdulatokkal kitekerték a puha anyagból amibe bele volt gondosan tekerve, s akkor megpillantottam Őt.
Nem nevezhetem ma sem asztalnak. Új lakótársunknak ugyan a mai napig nem adtunk nevet (micsoda butaság lenne elnevezni egy bútort) de e tárgy minden szépségét tükrözi a gondos munkának, az alkotói fantáziának, egyszóval mindannak, ami számomra ma is a legértékesebb abban az országban, ahol tizenhét évig éltem.
Ugyan még mindig lázas voltam, de kitartóan bámultam ezt a műalkotást.
Haragot mímelve kérdeztem Hirosit, hogy mennyi pénzt költött erre a csodálatos remekműre, de ő válasz helyett csak mosolygott.
Százötven éves tölgy egyetlen darabjából készült.
A lábai illesztéssel kattantak az asztallap aljára.
Egyetlen darab fém sincs benne. Hiába, a híres, hagyományos faékelési asztalosmunka, mondta az egyik szállító. Ők is gyönyörködtek.
Több százszor festette be az asztalos színtelen lakkal. A napon száradt meg, majd újrafestette. S megint.
Felületének simasága, a fa erezete, természetes színei, mindannyiunkat elbűvöltek.
Két hónap múlva már csak a sarkait láttuk, mert minden erre az asztalra került. Mütyürök, egy ikebana segédeszközei (afféle tűpárna fémből, amibe a kiválasztott növényeket felszúrhattuk), díszek, ajándékba kapott üdvözlőlapok, külföldről jött barátaink meglepetései, egyszóval az asztalunk a mindennapjaink krónikása lett.
Aki hozzánk belépett, az némi csodálkozás után tisztelettel megkerülte, hiszen súlyos, nagy és tekintélyes darab, senki sem mert még a közelébe se menni.
Talán néhány alkalommal raktam “rendet” az asztalon, mert több vendégünk volt, az Asztal körül elfértek, de ma is nevetek azon, hogy evés közben szigorúan vizslattam mindenkit, nehogy az Asztalunk megsérüljön.
Aztán persze visszakerültek a tárgyak, egészen addig, míg Hirosi egy évtizeddel később át nem költöztetett csaknem mindenünket Európába.
Mintha megérezte volna a költöztetők mindegyike, mily különleges tárgyat csomagol, cipel, rak le óvatosan, konténerbe be, egy másik országban egy másik konténerbe átrakva, hogy aztán megérkezzen a berlini lakhelyünkre és türelemmel várja amíg helye lesz, sorra kerül, megnyugodva állhat pompázatosan ott ahova mi tesszük.
Semmit sem raktunk rá.
Minden órában valamelyikőnk megsimogatja.
Hirosi mivel még nem szokta meg régi-új lakótársunk jelenlétét, óvatosan közelit hozzá, nehogy nekiütközzön este..
Egy vendégünk az asztal alkotójának nevét kérdezte.
Nem tudhatja, (bár ő is asztalos) hogy a használati tárgyak alkotói Japánban névtelenek.
Biztos vagyok abban, hogy Asztalunk megnyugodhat, kinyújtózhat, mert ma már csak “dísz”.
Fenségesen az.
Berlin, 2020 július
Ferber Katalin