Az üvegcse
Ma is bánom, hogy Sanghajban csak egy hetet töltöttem.
Ennek többszörösét megérdemelte volna a város, no meg az én kíváncsiságom.
Szerencsémre az egyik diákom (aki helybeli) volt az “idegenvezetőm”, egy másik diákom édesanyjával együtt a “közelből, vagyis mindössze 500 kilométerről jöttek, hogy tudjunk találkozni Sanghajban.
Nem tudtam betelni az óvárossal, (a régi városrésszel). Minden méter történelem volt nekem, csak élőben. Természetesen nem tudom, hogy ma az óváros ugyanolyan-e mint amikor én egy évtizede láttam. Mintha egy (nem létező) tankönyv lapjai elevenedtek volna meg előttem.
Miután a japán hadsereg a harmincas években elfoglalta Sanghajt, külön negyedet építtettek maguknak, az egykori katonai rendőrség székháza volt a japán negyed egyik vége, s egy, a helybeliek által odatett szobor japán búcsú felirattal a másik vége. Közte jó néhány emléktábla a kínai ellenállókról, akiket az utcán lőtt le a japán katonai rendőrség valamelyik embere.
Volt diákom készségesen kalauzolt el Japán egykori híres bankjának a Jokohamai Devizabanknak sanghaji székhelyére, gyönyörű szecessziós épület, fantasztikus belső berendezéssel, de a kapuőr rám mordult, hogy tilos fényképezni, pedig mily szép illusztráció lett volna az egyik írásomhoz.
Az órákig tartó barangolás egészen kicsi, girbe-gurba utcákon át, egy idős házaspár cipekedése, akik kis fedett fahordókat vittek, nehéznek tűntek, s akkor a kísérőm elpirult. Láttam, hogy zavarban van, szelíden kérdeztem, mit visz a házaspár, hosszú hallgatása volt a válasz. Biztattam, (azt hittem alkoholt, vagy a japán szokások szerint, mert a kis fahordó erre emlékeztetett, talán miszópasztát, vagy savanyúságot), a diák leszegte a fejét, nem akart válaszolni.
Tudja tanárnő, én is vécé nélküli lakásban nőttem fel, mondta a hosszú hallgatás után.
Megértettem s bátorításul csak annyit válaszoltam neki, hogy ahol én nőttem fel, ott nyolc családnak volt három vécéje minden emeleten.
Láttam hogy megkönnyebbült, sétáltunk tovább, s akkor egy egészen pici üzletet pillantottam meg, nyitva volt az ajtaja, körülbelül két méterszer két méter volt az egész, egy pult mögött magas, negyven év körüli férfi állt és festett.
Üveget festett, de mekkorát! Picit, a tenyerembe elfért. Szélsebesen váltogatta a vékony, hosszú ecseteit, az üvegcsét belülről festette.
Nem hittem a szememnek. Bementünk, álltam vele szemben és hosszú percekig bámultam amit csinál.
Nézni is nehéz volt. A pulton voltak nagyobb üvegek is, azok festése már elkészült, de engem ez a pici üveg érdekelt.
Legalább negyedóráig tartott, amíg az üvegcse egyik felével elkészült a “kézműves” de én annyira meglepődtem a látványon, hogy kénytelen voltam megkérdezni tőle (kísérőm tolmácsolt), hogy miért csinálja ezt? Már a kérdésemet is szégyelltem, mert a tudatlanságomról árulkodott.
A férfi rám mosolygott és csak annyit mondott hogy azért, mert megnyugtatja.
Ettől lepődtem meg a legjobban.
Ez nyugtatja meg? Én már a puszta látványtól ideges lettem, minden percben arra gondoltam, hogy most rontja el, most szorul bele az üvegcsébe valamelyik ecset, most mázolódik el a sok festék egyike… Később értettem csak meg, hogy rengeteg, nálunk kézművességnek nevezett tevékenység egyúttal meditáció, a lélek elcsitulása. Minél nagyobb koncentrációt igényel a tevékenység, annál megnyugtatóbb. (Talán a mi hímzéseink hasonló tevékenységről, figyelemről tanúskodnak.)
Megvártuk, amíg elkészül a mű és én azt a frissen elkészült üvegcsét akartam megvenni. Csak azt. Az üvegcse mindkét fala belülről volt festve. Kína és Japán legismertebb, mítoszokban, népmesékben, épületek előtti szobrokban megörökített elegáns (fejedelmi kinézetű) madara a daru, méghozzá párban.
Úgy emlékszem, hogy még két euró sem volt az ára.
(A diák biztatott hogy alkudjak, de én már azt is röstelltem, hogy e munka ára csak ennyibe kerül.)
Nagyban ugyanezt az üvegfestést a sanghaji kézművesipari múzeumban láttam, amit szerencsére ismét kinyitottak Mao halála után.
Az üvegcse azóta is velem van. A darupár nagy utat tett meg velem: Kínából Japánba, Japánból Londonba, Londonból Berlinbe, s ha előveszem a szépséges (hagyományos) dobozából ezt a kincset, eszembe jut a bolt tulajdonosa, a sokféle ecsetje, a mosolya, s főleg a válasza: őt a festés megnyugtatja.
Ferber Katalin
Berlin