Azok a régi szép idők
Régóta szeretnék írni néhány, Európában teljesen ismeretlen japán közgazdasági, pénzügyi szakemberről, s most végre lehetőségem van arra is hogy ezeket publikálhassam.
Az első, igen, a legelső úttörő szakember, akiről épp most írok egy cikket Tajiri Inajiró (kiejtése Tadzsiri Inadzsiró) (1850-1923) aki Amerikában a Yale egyetem elődjén tanult, s tudását hazavitte Japánba.
Még honfitársai többsége sem hallotta soha a nevét, emlékét nem őrzi semmi, csak egy eldugott, egyetemi könyvtárban találtam rá mindarra, amit ő fordított külföldi társadalomtudósok műveiből, s ezeket tanította is.
Nehéz volt megtalálni a helyet, ahol ő egykor tanított. Az sem könnyített a kitartó keresgélésemen, hogy egy szerény (de magát egyetemnek nevező) intézménynek igen negatív., vagyis japán módra hallgatással övezett a léte: a háború évei alatt szomorú, de szélsőjobboldali emberek alkalmazásáról vált “hírhedtté” ezért ma nemigen emlegeti senki.
Az egyetlen könyvtáros és levéltáros aki szinte felmérhetetlen gazdag anyag ismerője volt Tajiriről elképedt, amikor beállítottam hozzá. S mivel a rendszeres látogatásaim meggyőzték arról hogy kutató vagyok (no meg a nagy hírű egyetem ahol dolgoztam is meggyőzte erről), egyre barátságosabb lett velem.
Hónapokkal később, egy közös ebéd közben felvetette, hogy ő ismeri Tajiri egyik gyerekét, s bemutatna neki, ha szeretném.
Két héttel később elmentem a találkára, természetesen a könyvtár és levéltár vezetőjével együtt, hiszen az Japánban elképzelhetetlen volt, hogy én csak úgy egyedül találkozzak Tajiri legfiatalabb lányával.
Egy vendéglőben találkoztunk, természetesen az unoka késett, én pedig egy kicsit lámpalázas voltam.
Pici, idős hölgy bukkant fel, s miután túlestünk a rítusok sorozatán, névjegyátadás szakszerűen, ujjunkkal nem eltakarva a névjegyen szereplő nevet, ki hova üljön, megtörtént, elindulhatott a beszélgetés.
Nehezen indult. Megvolt az időjárás, (épp monszun volt), megvolt a forgalom (mert autóval hozták őt el az étterembe), s akkor a könyvtár-és levéltár igazgatója egy halk mondattal jelezte nekem, hogy én is kérdezhetek.
Életemben először találkoztam egy, a Miji-modernizáció időszakában meghatározó szerepet játszó pénzügyi szakember, kormánytag rokonával.
Mit csinálnak a testvérei, kérdeztem kicsit elfogódottan hiszen tudtam hogy nyolc testvére volt a hölgynek.
- Ó, válaszolta mosolyogva, már csak két bátyám él, de mindkettő Amerikában.
- Találkozott-e gyerekként a hírességekkel, a pénzügyminiszterrel, a többi kormánytaggal?
- Ó, Matsukata Masayoshi (Macukata Maszajosi) aki akkoriban a nagy hatalmú pénzügyminiszter volt, gyakran megfordult a házunkban. Apámmal kalligráfiázott, azt mindketten szerették, de ha épp egy szeretőjéhez kellett mennie, apám rosszallóan csóválta a fejét és többször is elmondta a fülünk hallatára, hogy ezt mennyire helyteleníti.
(Matsukata nemcsak pénzügyi reformjairól, de arról is híres volt, hogy nem tudta pontosan, hány törvénytelen gyereke született, negyvenötről tudott mindössze.)
- S Ön, mivel tölti a napjait, mosolyogta a törékeny, pici hölgyre, most már felbátorodva.
Olyan csend lett, hogy összeugrott a gyomrom. A mellettem ülő levéltárosnak úgy tűnt, nem volt már ideje figyelmeztetni, hogy ne kérdezzek hülyeségeket.
A hölgy láthatóan zavarba jött.
- Hogy érti ezt, kérdezett vissza, de én abban a pillanatban rájöttem, hogy semmit sem tudok a japán arisztokrácia leszármazottjairól.
- Foglalkozik-e valamivel, van-e kedvenc időtöltése, kérdeztem fülig pirulva.
- Ja, így érti! S megkönnyebbülve csak annyit mondott: maga nyilván nem érti, de én az iskoláim befejezése óta nem csinálok semmit. A bejárónő kitakarít, bevásárol, megfőz, amíg a gyerekeim kicsik voltak nevelőnő is lakott nálunk, a férjem sajnos viszonylag korán meghalt, így ma már egyedül élek, csak a nálam lakó mindenes a társaságom. No meg ha olykor meghívót kapok zártkörű eseményekre, s még ritkábban a császári palotába.
Nem kérdeztem én ezután már semmit.
Később, jóval később, amikor Tokió egyik leghíresebb, a Meiji időszak nagy embereinek negyedében jártam, mindig eszembe jutott a saját ostobaságom. Én ugyanis e találkáig azt hittem hogy Japán minden ízében egy modern társadalom.
Ferber Katalin
Berlin