Szótlanul
Tudod, az úgy kezdődött, hogy végre sikerült elhelyezkednem, teljes munkaidőben. Igaz, kicsit odébb volt mint a lakhelyem, de oly remek közlekedéssel, mint ami Japánban van, ez is játszva megoldható.
Heti 520 kilométert ingáztam, na de sok millióan ennél sokkal többet ingáznak.
Mert az állás, az állás.
Vidéki kisváros, no persze csak a nagyvárosok lakói biggyesztik a szájukat ennek hallatán, mert nekem elég nagy volt. Gyönyörű környezetben, hegyekkel, tóval, tengerparttal.
Az én Pécsem, gondoltam bár annak nincs tengerpartja, de az is “déli”, olyan mediterrán, s Dubrovnik sincs messze tőle.
Büszkén megkezdtem bőröndlétemet. Vasárnap délután indultam el mindig, hétfőtől tanítás, pénteken vissza a fővárosba.
Gyorsan vittem egy hatszemélyes olasz kávéfőzőt magammal, elképzeltem amint a kollégák akik szeretik az igazi presszókávét, esetleg a capuccinót, majd ebéd után bejönnek, kicsit beszélgetünk, legalább mindenkivel megismerkedhetek.
A tanszék titkárnője Jukikó kedves, energikus középkorú nő volt, ő volt (talán) a legfontosabb ember a tanszéken, tudtam korábbi egyetemi tapasztalataim miatt, hogy vele mindig mindenkinek jóba kell lennie.
Ő volt a szervező, az információk őrzője, ha kellett továbbítója. Első héten együtt ebédeltem vele a tanári ebédlőben, s visszatérve a szobámba, a tanszékvezető telefonon magyarázta el, hogy egyetemi tanár egyetemi tanárral ebédel, titkárnő a titkárnőkkel. Punktum.
Igyekeztem úgy tenni mintha érteném a főnököm “magyarázatát” de őszintén szólva nem értettem. Amint letettem a telefont, Jukikó hívott, miszerint a kávéfőző használata magánügy. Összezavarodtam. Mi az hogy magánügy, kérdeztem. Nem hívhatom meg a kollégáimat egy kávéra, s majdnem hozzátettem, veled együtt, de ezt lenyeltem, hiszen tanár a tanárral (nem) kávézik, titkárnő a titkárnőkkel (nem) kávézik.
Kínomban erőltetetten heherésztem, megköszöntem a tájékoztatást és mentem az órámra.
Már beesteledett amikor befejeztem mindent, s benéztem Jukikóhoz. Merev, szigorú arccal fogadott, én a vizsgalapokat vittem hozzá, vakkantott egyet, hogy a másik asztalra tegyem le és nekem hátat fordítva elkezdett sietősen másolni valamit a titkársági gépen.
Valami baj van, kérdeztem őt. Csend.
Megbántottalak valamivel?
Csend.
Jukikó, haragszol rám?
Csend.
Légyszíves mondd el, ha valami gond van.
Csend.
Miközben a másológép kattogva okádta ki a papírokat, sziszegve csak annyit hallottam: nekem itt te ne panaszkodj. Dolgom van, ne zavarj.
Kioldalogtam a titkárságról.
Zokogva mentem vissza a szállásomra.
Ha most nem betegszem ebbe bele, akkor mindent túlélek, s ezt hangosan útközben magyarul mondtam magamnak.
Csaknem két évtizeddel e sírós séta után ma is elkomorodok ha felidézem mindezt.
Most kellene jönni a megfejtésnek.
Sajnos nincs. Abban a társadalomban, ahol sohasem önti senki szavakba mindazt ami esetleg egy konfliktus forrása, a hallgatás (sok)mindenre a “megoldás”.
Természetesen Jukikót letolta a főnökünk, amiért velem ebédelt.
Természetesen a kávéfőző ötlete sem nyerte meg a főnök tetszését.
Természetesen mint az egyetlen “idegen” (értsd nem japán) tanszéki alkalmazott, felrúgtam az alá-és fölérendeltség szabályait, azt képzeltem én naiv, hogy egy új egyetem új tanszékén megengedhetőek a kollegialitás viszonyai.
Jukikó soha meg nem fogalmazott rosszallásának a saját állásféltése volt az oka.
Végül is, tíz évig anya és feleség volt, végre közel a lakhelyéhez kapott egy teljes állást, de csalódást okozott a főnökének, a többi helybeli kollégáról már nem is szólva.
Még másfél évig kísérleteztünk egymással: az egyetem és én.
A kísérlet nem sikerült.
Az egyik (volt) kolléga akkoriban segítségül, a következőket mondta nekem: “Minden egyetem kétféle megoldás között választhat. Kirúg, de manapság ez már túl költséges megoldás lenne, mert jogilag ma már nem lenne védhető az elbocsátásod. Egyszerűbb ha ellehetetlenít. Az költségmentes és az esetek többségében sikeres.”Japánban két teljes állásom volt másfél évtized alatt.
Mindkettőben sikeres volt a költségmentes megoldás. Mindenki szerencséjére.
Berlin, 2020. november
Ferber Katalin