Details
Category: Esszék
Hits: 155

Berlini napló 5

Kitérő

Semmi sem úgy lett, ahogy kamaszként elképzeltem. Őseim sem erről álmodoztak. Ők nem voltak különleges képességűek, de mindazzal rendelkeztek, ami emberré tehette őket kínok és szenvedés nélkül. Nem hittek a fájdalom nemesítő erejében. Én sem hittem. A szemmelveiszek és a ferberek varrónők, apácák, ügyintézők, agitátorok és tolmácsok voltak. A második generáció tagjai már egy kicsit tovább léphettek, építészként, közgazdászként, bankárként, vagy életművészként.

A szemmelveiszek és ferberek hétköznapi emberek voltak.
Csak én reméltem ennél valamicskével többet, de ezzel nem törődött a “rendszer”.
Mindenkitől elvárták a meghunyászkodást. Szótlanul tűrtük a megalázás sokféle formáját, a szópofonokra már meg sem rezdültünk. Így ment ez három generáción át. Mindenki beletörődött mindenbe, holott ez sem könnyített a sorsunkon. Hétköznapi esemény volt a szomszédok elhurcolása, magasabb helyeken intézték azt, mi köze lehetett a szemmelveiszeknek ehhez? Jólneveltség és közöny, élni kellett, s aki ennél többel is törődött, annak meggyűlhetett a baja a ranggal, paszományos, mentés, kócsagtollat billegtető nagyságos urakkal. Beletörtünk a beletörődésbe. Félni is csak jólnevelten lehetett, semmi pánik, nyugalommal beosztva tanultunk meg szorongani. Rutinosan dugtuk el ökölbeszorult kezeinket.

A ferberek naívabbak voltak a szemmelveiszéknél. Becsvágy, önbizalom hajtotta őket, nem vették észre hogy rajtuk ez sem segíthet. Mindkettő szűkölő félelemmé silányult, s tiltakozni sem maradt erejük. Az egész rokonságot elvitték, hogy aztán néhányan a maradék erejükkel túléljék mindezt. Nem volt abban sem sok köszönet, megkeseredtek, de akiben a becsvágy újra feléledt, azt megint elvitték. Alkalmazkodtak ehhez is, s közben már azt sem tudták, hogy ez az ő életük-e vagy valaki másé.
Aki még tudott gondolkozni az őrület éveiben az felkerekedett, elment idegenbe, ahol végre az lehetett, ami mindig is volt, idegen a környezetében és a saját bőrében.
Más idők jöttek, azt ma sem tudjuk jobbak-e, de a ferberek mindegyike elment onnan ahol született és felnőtt. Én is.
Nem értettük, hogy másutt sem jobb, csak más. Ezt évekig egyikőnk sem vallotta be magának. Elvesztettük önmagunkat, de ennek bevallása a végső vereség lett volna.
Jöttmentekké váltunk, nyelv nem volt, márpedig nyelv nélkül mindannyian semmivé leszünk. Az anyanyelv mi vagyunk, ennek elvesztése önmagunk elvesztése. Nehezen tűrtük ezt mindannyian.
Ellillant személyiségünk, idegenben egyszerre kellett külsőt és belsőt váltani. A helybeliek Amerikától Japánig türelmesen mosolyogtak, mindenki igyekvően segített, majd csak megtanulnak “ezek”, azaz mi, szép lassan mindent. Hisz nem maradt választásunk.

Újra kellett fogalmaznunk mindent, a nyelv “lecserélése” egy másikra önmagunk kicserélését is jelentette. Ebbe csak én nem tudtam beletörődni, rokonaim ezt is elfogadták, mert tapasztalataik bölcsebbé tették őket, mint engem. Én ez ellen is tiltakoztam, s ma már tudom, milyen ostoba és naív voltam. 
Mindenkinek az fájt idegenben a legjobban, hogy elveszti mindazt, amire otthon büszke volt, azaz a saját énjét. Abban reménykedtünk, hogy ez csak átmeneti állapot lesz. Nem így történt. Az idegen világ úgy kúszott a pórusainkba, mint a sivatagi homok, észrevétlenül,s nem lehetett azt semmivel eltüntetni. Mehettünk a magyar áruk boltjába, nem volt sem szappan sem más tisztítószer, mely eltüntette volna változásaink sorozatát. Kipróbáltunk minden lehetetlent. Ünnepeltük a karácsonyt egy olyan országban, ahol ennek hírét sem hallották. Buzgón gyűjtöttük a hazai recepteket, hátha azzal az otthonosság érzése megmarad. Szidtuk magunkat, ha elfelejtettünk egy szeretett kifejezést, egy szóviccet, miközben az új nyelvet sem uraltuk még. Keresgéltük a szavakat, s ezzel önmagunkat kerestük.
A ferberek “sikeresen” megkapaszkodtak de gyökeret már egyikőjük sem tudott sehol ereszteni. Sok évvel emigrációjuk, vagyis menekülésük után gorombán azt mondtam nekik (hiszen magamnak mondtam) hogy mi már sehova sem tartozunk, azt sem tudjuk kik vagyunk, s a megszokott de mindig idegen világból csak annnyit fogtunk fel és értettünk meg, ami nélkülözhetetlen volt a túlélésünkhöz. Hallgattak a többiek s úgy borította el őket a tehetetlen düh, hogy a szavaikat is eltorlaszolta.
Tárgyakat mutattak nekem, autót, hűtőgépet, a mosógép melletti szárítót, a gyönyörű padlószőnyeget, s közben egyikőjük sziszegve kérdezte: meg tudnád ezt venni Magyarországon?
Én még akkor felkészületlen voltam, hiszen nem olvastam a sehol meg nem írt kézikönyvet a saját emigrációnkról. Tárgyakat huzigáltunk maguk köré, egymás szavába vágva bizonygattuk magunknak, hogy ez már egy jobb élet, ebben megtaláljuk mindazt, amire vágytunk, amiről álmodoztunk amikor gyerekek voltunk.
Ma sem értem, miért a tárgyakat hívtuk segítségül- bizonyítékként. Vigasz volt persze, no meg jótékonyan elfedték a kínt az elveszett otthon miatt. Nem a tárgyakért kelt útra egyikőnk sem. 
Bezzeg a szemmelveiszek nem mentek sehova. Nekik jó volt minden ahogy megtörtént velük, ők tudták, hogy az életük nagyon kis része van a kezükben, a többit a sors, a ki tudja hol figyelő Teremtő intézi. Ők nem gondolkoztak azon, hogy lehetne másként is máshol is. Közülük csak kevesen ismerték fel, hogy bűntudat rágja kíméletlenül őket, ez elől nem lehet sehova menekülni. Egyesek ittak, addig sem kellett gondolkozniuk. Mások a szorgos munkájukra voltak büszkék. Aggódva figyelték a ferberek menekülését, de ebből csak hümmögésük hallatszott, meg a rebbenő zavar, olykor a legyintés.
Mi ferberek, akik elmentünk, soha nem beszéltünk még egymás között sem arról, hogy otthon veszítettük el a hovatartozás derűjét, megnyugtató biztonságát.
Lélekben kettészakadtunk: énünk egyik fele továbbra is az otthont kereste, lelkünk másik fele pedig szégyellte hogy ezt már nem otthon keresi.
A ferberek és a szemmelveiszek egy mindenki által ellenzett házasságnak köszönhetően egymás tükrei lettek.
A ferberek látták a közönyt, a szemmelveiszek pedig felháborodva utasították el a ferberek szemrehányásait. A ferberek szégyenkeztek, mert elmenekültek, maguk sem tudták mi elől, a szemmelveiszek leplezetlen büszkeséggel lengették magyarságuk zászlóját. (Ilyen névvel, dohogta bölcsen egyikőjük..)
A szemmelveiszek ma is otthon élnek. A ferberek szinte a világ minden táján megtalálhatóak, anyanyelvünket már csak ketten beszélik, harsognak az angol r betűk, görögnek az á-k az a helyett.

Így, hozzájuk hasonlóan bolyongok én is immár negyedszázada a világban.
Magyarul írok, magyarul (is) gondolkodom, nincsenek csudagépeim, a padlószőnyegtől tüsszögök, autóm sincs, csak lassan egymásba torlódó könyveim.

Kevés tárgy van, amit megőriztem mert otthonról hurcolom magammal. A legfontosabb a ferberek és szemmelveiszek megmaradt fényképei. Néz rám az egyik szemmelveiszné, tekintete egyszerre csodálkozó és felháborodott. Látom a színekben pompázó nappalit, ahol színekben pompázó engedelmes mosolyt előállító ferberek ülnek egymás mellett.
A tekintetük beletörődő, olyan mint egy könnyed kacaj, vagy egy legyintés. Így vagyunk hát akik még élünk. A ferberek és a szemmelveiszek.

Image may contain: sky, outdoor and text
 
 

Details
Category: Esszék
Hits: 147

Utcáim

 

Budapest

 

 

Az Eötvös utca, ahol hat éves koromtól majdnem húsz évig éltem. Mindig a Körútról az Aradi utca rövid szakaszán mentem hazafele. Az Aradi jobb oldalán soha nem lehetett elférni, mert hatalmas papírbálák torlaszolták el az egyébként is keskeny járdát. Ott volt a bejárata a Glóbusz nyomdának. Éjjel nappal égtek a neonok a nyomdatermekben, ütemes zaj hallatszott, gyakran énekeltem a ritmusára. Azt ugyan nem értettem, hogy a fácános paradicsomkonzervre miért Glóbusz van írva, de nem mertem senkit erről megkérdezni. A nyomdával pont szemben volt egy kocsma, ott rendszeresen megtaláltam anyámat, amint épp a sokadik kevertet itta, mindig férfitársaságban, mindig a mocskos asztalra könyökölve. Réveteg mosolyféle ült az arcán, addig amíg meg nem látott.

Az Eötvös utca és az Aradi utca sarkán gyönyörű erkélyekkel díszített ház állt, de nagyon sötét volt az a szürke amiben pompázott. Mellette lapult még két lakóház, annak egyik pincéjében egy másik kocsma, de megnyugtatásul utána a sárgára mázolt KPVDSZ székháza állt, ahol a magasföldszinten egy könyvtár volt. Későn kezdtem el oda járni, de legalább lett ott egy barátnőm, a könyvtáros.

S akkor a mi házunk. A huszonöt bé. Ezt korán megtanultam, hogy bé. Anyám többször is elismételtette velem, hátha egyszer eltévedek, s nem tudom megmondani hol lakunk. (Gyerekként nem magyarázhattam el neki, hogy gyakran ő nem talált haza, pedig ő biztosan tudta, hogy a huszonöt bében a második emelet huszonháromban lakunk.) A folyosóra néző szoba konyhásban. Tűzfal volt mellettünk, azt gyakran bámultam, mesébe illően ronda volt, a tűzfal mögött két otromba kémény ágaskodott, soha nem fejtettem meg, hogy az melyik házhoz tartozik.

Élénk ház volt a huszonöt bé. A házmesterék akiket mindenki félve utált, soha senkivel nem beszéltek, csak veszekedtek. Nekik közel volt a poroló, ezért irigyeltem őket, bár nekünk nem volt szőnyegünk, hogy ott a prakkerrel kiverjük belőle a port. A házmesterék mellett a Kisgábor meg apukája a Nagygábor lakott, Irénkével, aki retusált. Órákig képes voltam lrénke mellett ülni, ahogy nagyító alatt ecsetekkel retusálta a fényképeket. Színes arcok, hibátlan ajkak és gyönyörű szemek-azért fizettek neki hogy e szépségeket előállítsa. Kisgábor és Nagygábor hetente kétszer, hokiütővel a kezükben elmentek gyephokizni, amit én sokáig nem értettem. Irénke aztán elmagyarázta, hogy a gyep az a sok fű.

Az első emeleten senkit sem ismertem, csak a Madámot, akit ottfelejtettek a háború után. A házban mindenki csak annyit tudott róla hogy francia. Madám a hófehér kiskutyájával a hóna alatt, rosszul beszélt ugyan magyarul és elég ijesztően nézett ki, de anyám örült a társaságának, mert lehetett vele franciául beszélgetni. Madám mindig elmesélte, hogy amikor felébred, megtapogatja kezeit és lábait, s konstatálja (ezt így mondta: konsztatalom) hogy él. Nagyon sokáig azt hittem, hogy a konstatálni azt jelenti, hogy valaki él.

Hanem a második emelet! Az volt a legizgalmasabb hely az egész házban. Mellettünk a szépséges Ildikó és a férje István lakott, lett egy szép gyerekük is, az is Ildi lett, aztán a nagy szépség az a családi valahogy a szemünk előtt vált borzalommá. István fejsérülése egy motor balesetben mindent szétporlasztott. Elromlott a házasságuk, a Kisildi csavargott (nem velem, mert tőlem mint idősebbtől tartott), aztán elváltak, később el is költöztek. Aztán voltak a Zebegényi néniék, csendesen, mellettük Rózsika, akinek férje Parkinsontól remegett. Mellettük lakott Nusi néni a férjével, Andrássy Gyulával. Gyulának hatalmas szép hófehér bajusza volt, s rajta láttam életemben először bajuszkötőt. Andrássyék régimódi emberek voltak, de hozzám nagyon kedvesek.

Valahányszor Nusi néni süteményt sütött, mindig megkínált. S akkor következett Szilvi néni, aki hadart. Most is magam előtt látom szép vonalú száját, ahonnan szavai egymásba torlódva, sietve ömlöttek ki. Kislánya Zsófi ugyanolyan rövidlátó volt mint anyja Szilvi, s mint az én anyám. Talán emiatt barátkoztunk velük össze.

 

A huszonöt bé lakásainak többsége szükséglakás volt, amíg abban laktam, nem értettem kinek, minek a szüksége ez. Volt azonban minden emelet lépcsőfordulójában megbújva igazi lakás is. Ott vécé is volt, meg fürdőszoba. Akik ott laktak azokat a többiek irigyelték. No nem is álltak szóba velünk.

A mi házunkkal szemben egy még a miénknél is szürkébb, kétemeletes ház állt, a páros oldalon. Ott egy emeleten egyetlen lakás volt, vagyis három lakás az egész házban. Ott láttam először téli kertet, gyerekkorom legjobb barátnője ott lakott. Ez a nagyon szürke ház tele volt lövésnyomokkal, a barátnőm apjára, a zsidókomcsi mérnökre vártak a felkelők, de mindhiába. Amíg várták, beleeresztettek néhány sorozatot a ház falába.

Vera, a barátnőm lakhelye mellett a Magyar Posta bérháza állt, sötétzöld volt és fenyegető, baljós. Aztán jött a vidámság, a másik gyerekkori barátom lakhelye, Gáboré, abban a házban poroló helyett hatalmas növények díszítették az udvart, a gangon soha nem volt senki, mert a lakások többsége az Eötvös utcára nézett.

A mi páratlan oldalunkon még egy Bauhaus is volt, csupa üveg, hatalmas ablakokkal, gyakran megálltam hogy csodáljam, el nem tudtam képzelni, miként lehet élni ilyen szép helyen.

Az Eötvös utca Szondi utca felé eső részén az utolsó házban lakott az erkélyes Gyuri. Én adtam neki ezt a nevet, mert mindig az erkélyen volt, össze is barátkoztunk, de ő lenézte a csitriket, bár egyszer, amikor anyja nem volt otthon, meghívott. Gyorsan eljöttem tőle, mert kinevette a rongyos kombinémat.

Az erkélyes Gyuriékkal szemben volt egy másik kocsma, de ott volt a körzeti orvosi rendelő is, s nem messze onnan a detoxikáló állomás.

Egyszóval mi, Eötvös utcaiak, biztonságban voltunk. Orvos is volt, kocsma is elegendő, “minden megvolt”. (Kondor Béla)

 

 

 

Tokió

 

 

Koganei városrész. Az utcánknak neve sem volt, ahogy a többinek sem, csak számozott házsorok.

Jelentése, csöppnyi föld, mely pénzt fial. Bár rövid ideig másutt is laktam, de mindig visszatértem ide. Kollégáim némelyike elismerően bólogatott, ha megtudta, hol lakom, hiszen e városrészben sok a zöld, mondták mosolyogva. Viszonylag közel, azaz másfél kilométerre az állomástól találtuk meg a fából épült, kissé korhadt, de családi házat, ahol egy évtizedig laktunk. Az utcánknak neve sem volt, ahogy a többinek sem, csak számozott házsorok.

Épp a sarkon állt a házunk, velünk szemben egy buddhista szentély, ugyan a kertje szokatlanul kicsi volt, mégis sokan betértek oda. Csak üldögélni, egy picit megnyugodni, aztán továbbmenni dolgozni.

Mellékutca sarkán laktunk, velünk szemben a mindenkinek olcsó élelmiszeráruház, minden szomszédunk oda járt bevásárolni. Reggelenként, pontosan kilenc órakor biccenés, csoszogás, bicc, csossz ment el a házunk előtt a bácsi, mindig ugyanabban a papucsban, ugyanabban a jobb napokat látott ingben és nadrágfélében. Mindkét kezében bánatosan lefegő szatyor, sohasem láttuk, mit vett, mert mire visszafele csoszogott, mi már elmentünk dolgozni.

A mellékutca másik oldalán az édességbolt terpeszkedett, meglepően nagy házban. Sokáig tartott, amíg rendszeres vevőjük lettem, mert meg kellett barátkoznom azzal hogy a sütemények nem tésztából, hanem babból és rizsből készülnek. Ez a bolt talán minden vevőt s persze az eladókat is egyfajta szemérmes büszkeséggel töltötte el: igazi, hagyományos, kézzel gyúrt és gyűrt, sodort és díszített csöppnyi édes falatkák kincsestára volt ez a hely. Itt nem árultak talmi nyugati sifonsütiket, habosakat meg epreseket. Itt kizárólag a hagyományos honi alapanyagokból, hagyományos honi képzelőerővel és díszítésekkel készült édes falatkákat lehetett megcsodálni, s megvenni. Igazi japán édességeket.

Ha az állomásra indultam, elmentem a hatalmas kert mellett, aminek végén, a bambuszfáktól alig láthatóan állt egy családi ház. Olykor egy idős férfi egy tolószékben sütkérezett a napon, s két asszony szorgoskodott körülötte. Később tudtam csak meg, hogy a férfi a városrész egykori polgármestere. Nehezen mozgott egy szélütés után, s a két húga odaköltözött hozzá.

Tavasszal nem tudtam a kerítésük mellett elmenni kukucskálás nélkül, ez még akkor is így volt, ha munkába rohantam. Csak a saját szememnek hittem, a szóbeszédnek nem: tavasszal az új bambuszfák naponta tíz centit nőttek.

A már kinőtt fiatal fa kékeszöld színe, kicsit viaszosnak tűnő felülete volt a biztos jele annak, hogy hamarosan ránk tör a nyár. A hatalmas kert igazi szépsége, csakúgy mint mindenütt a környéken, a bambuszfák, a tölgyfák és a cseresznyefák együttese volt. Hetekig minden nap gondosan szemügyre vettem ahogy a bambusz rügye kikacsint a földből, aztán megjelenik a tetején egy csöpp valami, aztán néhány nappal később már karcsú ágacska lengedezett.

A “titkos” kert után a következő sarkon egy katonai erődítményre emlékeztető épület állt, automata kapukkal, lándzsaként meredező kerítésekkel. Évekig tartott amíg végre egyszer megpillanthattam a ház tulajdonosát (no nem sétált, hanem az autójai egyikében ült). “Segéderői”, két férfi rádiótelefonon tudatták a sofőrjével, van-e bárki az utcán, mielőtt elhagyja biztonságos erődjét. Ugyanígy tért haza.

Az ország egyik legnagyobb kozmetikai cégének tulajdonosa volt, s valamitől (vagy valakitől?) nagyon félt.

Az állomásig csak úgy tudtam eljutni, hogy átvágtam a bevásárlóutcán. A város méretei miatt minden állomás körül üzletek vannak Tokióban és a többi nagyvárosban.

A sarki áruházban a nyitás előtt napi eligazítás folyt, aztán rövid torna az összes alkalmazottnak. A cég indulójával fejeződött be nekik a reggel. A bevásárló utcában egyetlen épület volt, ahol már nyitás előtt hosszú sor állt, ez a szerencsejáték (pacsinkó) épülete volt. Sohasem sikerült rájönnöm, miért állnak annyian sorba, némelyikőjüknek talán volt kedvenc gépe, vagy épp aprójuk maradt csak az aznapi élelem beszerzésére, azért volt az első a pacsinkó.

A kedvenc üzletem sem nyitott még ki, a kimonó-készítő barátnőmé. Reménykedtem, hogy hazafele jövet talán be tudok ugrani hozzá…

Nem a belvárosban, vagy ahhoz közel laktunk, így a környékünkön a kerület jövedelmi szintjéhez alkalmazkodó üzletek voltak. Nem messze tőlünk hatalmas park is volt, ott állították fel kedvenceim egyikének, Takahasi Kórekijó pénzügyi zseninek a házát. A cseresznyevirágzás időszakában hétvégén szinte lépni sem lehetett a parkban, minden virágzó fa alatt társaság evett és ivott, miközben hangtalanul hullott rájuk a virágok szirma.

Hétvégén az alig hét kilométerre levő régi (a háború után összeeszkábált) piacra mentünk, ahol a halárusok kínálták éneklő hangon friss áruikat. Mellettük volt a főváros talán legjobb (koreai) töltött tészta (gjóza) boltja. Hosszú sorok álltak mindig a bolt előtt, s az üzletben egész nap két alkalmazott készítette a töltött tésztát, míg két másik a vendégeknek sütötte ezeket ki. Egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, hogy benézzünk ékszereket, gyönyörű kelméket s kézzel faragott szobrokat áruló barátunkhoz.Rengeteget beszélgettünk vele, a szemünk előtt nőtt ki jelentéktelennek tűnő vállalkozása egy prosperáló bolttá. Minden áruját Délkelet-Ázsiából és Nepálból hozta, Indonéziába később kezdett el járni, elsősorban batik kelmékért (kézzel szőtt gyönyörű anyagok).

Kiállítása is volt, amikor már maga is elkezdett ékszereket készíteni, s oly büszkék voltunk a sikerére mintha mi is részesei lettünk volna ennek. Egyetlen gyerekét kivette az iskolából, mert a gyerek (hasonlóan sok más osztálytársához) állandó veszélyben volt az iskolákban a kilencvenes években (is) folytatódó cukkolásoknak.

Magántanuló lett, s barátunk többször is elmagyarázta nekem, hogy félti a kislányát, mert a japán iskolarendszer szerinte az átlagosnál jóval érzékenyebb gyerekeket megpróbálja betörni,s ha ez sikertelen, akkor megtörni. Sokat tanultam tőle minden hétvégén.

Ha munkanapokon sötétedés előtt értem haza (egyre ritkábban) akkor találkozhattam kimonókészítő barátnőmmel, aki mindig tudott nekem új kimonó-selymet mutatni, mindig ámulva nézte a stílusomat, én pedig az övét. Szerettük egymást, így neki eszébe sem jutott, hogy fel kellene próbálnom valamelyik kimonóját (melyre oly sokan biztattak)mint ahogy nekem sem volt fontos, hogy ő európai ruhákat vegyen fel.

Örömeinket és bánatainkat (olykor bosszúságainkat) mindig elmeséltük egymásnak. Üzletében egy évben kétszer kimonókiállítást rendezett, olykor meghívott egy kerámikust is, akinek gyönyörű tárgyai “vigyáztak” a kiállított kelmékre.

Mindenkit ismertem néhány év után a környéken, s egy alkalommal, amikor szakadó esőben mentem haza az állomásról, mögöttem egy (ismeretlen) szomszéd kiabált, hogy álljak meg, mert nála van ernyő, csatlakozzak hozzá, nehogy megázzak.

Az egyetlen meglepő az volt, hogy még azt is tudta rólam, melyik egyetemen dolgozom. Én még a nevét sem tudtam.

 

 

Budapest

A Szófia utca

 

Sok év várakozás után kiutalt nekem egy szükséglakást a tanács a Szófia utcában. Két napig dadogtam az örömtől. Hatalmas átjáróház földszinti lakásába költözhettem, csinálhattam magamnak zuhanytálcát (na persze emeltet), a konyha végében lett egy WC, az egyetlen szobában csináltattam egy galériát, nem hinném hogy akkoriban volt nálam boldogabb ember a hatodik kerületben. Ó mennyire más volt ez a környék, mint az Eötvös utca! A lakásom mellett a teljes sötétségben egy nagyon idős házaspár élt. S velem átellenben szomszédom, hamarosan szeretett barátom, aki felesége halála után egyedül élt, maga főzött, s hétvégeken örömmel várta lányát és vejét. Bár több évig laktam a Szófia utcában, idős barátomon kívül egyetlen lakót sem ismertem a házban. A dupla, vagyis közös udvarra nyíló ház Király utcai oldalán egy kocsma volt (mi más?) gyalog pár perc alatt el lehetett sétálni a Hunyadi térre, ahol nemcsak a piac volt, hanem mindaz, ami fiatal koromban a társas élet színhelyét jelentette nekem. Ott találkoztam esténként azokkal a barátaimmal (tizenhárom évesen) akik nem voltak osztálytársaim, s talán éppen ezért el-és befogadtak maguk közé.

Nekem nagyon jó érzés volt, ha nem kellett otthon lennem.

Igaz ugyan hogy fiatalkorúként gyakran igazoltattak bennünket, olykor be is vittek az Izabella utcai rendőrkapitányságra, de ez nem változtatott azon, hogy szerettem a Hunyadi teret is.

Ezek csak emlékek, mondtam magamnak, és megszerettem a Szófia utcát is. Munkába menet megbámultam a Tibeti Tanulmányok Karát, (akkor még fogalmam sem volt arról, hogy egyszer közelebb kerülök Ázsiához), elszörnyedtem az Izabella utca és Andrássy út sarkán levő hatalmas hivatali épület otromba kinézetétől, s nem értettem, miért vannak vasláncok fémbe ékelve a nagy méltóságteljes épület körül.

A dupla háznak volt házmestere is, egy megszámlálhatatlan csapat gyerekkel odaköltözött család. Amikor a legkisebb gyereküket baleset érte az udvaron, az ablakommal szemben (csúnyán elvágta a lábát) én vigyáztam rá míg a mentők kiértek. Akkor kezdtek el visszaköszönni nekem a szülei.

Sokáig örültem annak, hogy két bejárata is van a háznak, ha az egyik kapu zárva volt, a másikon könnyedén be lehetett jutni, s nem ismertem fel, hogy ez akár veszélyes is lehet.

Hajnali hazatéréseimkor sokszor emeltem el egy zacskós tejet a járdán kirakottakból, néha egy egy vekni kenyér is akadt hozzá, ha elég későn értem haza.

Nagy forgalom volt a lakásomban. Barátok jöttek szinte mindig. Ma is nevetek, amikor felidézem, hogy a nyolcvanas évek közepén egy alternatív mozgalom kezdeményezője nálam rejtette el plakátjait, s bár fogcsikorgató hideg volt, a lakásommal szembeni kapu előtt makacsul figyeltek a belügyesek az autójukból bennünket. Sötétedés előtt már megsajnáltam őket, hiszen egyre hidegebb lett, s barátom tanácsára kivittem nekik két bögre teát, amit nem fogadtak ugyan el, de a tekintetük majdnem megszelídült. A barátom az éjszaka közepén a másik kapun ment ki, ma sem tudom, követték-e őt, de úgy sejtem minden lépéséről tudtak.

A hétvége a szomszédban egyedül élő idős barátomnak mindig ünnep volt, gyakran főzött is, állt a konyhaajtóban olyankor beszélgettünk, nagyon várta a lányát és a vejét. Egyszer későn este nagyon csúnyán megégettem a jobb kezemet, az első reakcióm az volt, hogy kirohantam a hidegre. Kínomban a fájdalomtól körbe körbe rohangáltam az udvarban. Ő azonnal kijött, tejfölt adott hogy legalább azzal hűsítsem az olajjal leforrázott kezemet, s ma már tudom, szóval tartott addig, amíg a barátaim egyike megérkezett és elvitt az ügyeletre. Reggel az első dolga volt megkérdezni, fáj-e még, s persze nagyon fájt, de megnevettetett kicsit fanyar humorával. Nagyon szerettem vele együtt nevetni.

Boldog voltam hogy a sajátomban lakhatok, szomorúan néztem a mellettem teljes sötétségben (odúszerűben) élő idős házaspárt, akik egész nap villany mellett léteztek és még saját WC-jük sem volt. A galériámra voltam a legbüszkébb, nekem az eleganciát jelentett, bár nyáron nemigen tudtam ott aludni, mert elviselhetetlen meleg volt fent.

Egyetlen este alatt döbbentem rá, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok e ház udvarán. Elmúlt már tizenegy óra is, amikor egészen halk kopogást hallottam az ablakomon,amin függöny volt. Elhúztam a függönyt, s ma is fel tudom idézni azt a szörnyűséges arcot amit megpillantottam. Ismeretlen idősebb férfi volt, s szatíri vigyorral, öklét fenyegetően rázva újra meg újra az ablakomon kaparászott. Telefonom természetesen nem volt, egyedül voltam, a szomszédom aznap este nem volt otthon, de egyébként sem mertem a lakásból kilépni.

Bezárkózva voltam fenn hajnalig, mert attól féltem, hogy ez a valaki rám töri az ajtót. Nem így történt, de a félelem bennem ragadt.

Attól a naptól kezdve már nem volt elegáns a galériám, nem akartam a Szófia utcában maradni. Hiába, belekóstoltam egy picivel könnyebb életbe, s lám rögvest többet akartam.

 

S ugyan megint a szokásos várakozás évei jöttek, de végül sikerült! Elköltözhettem a Hajós utcába, ahol a ház olyan romos állapotban volt kívülről, hogy megijedtem a puszta látványától. A kapun belépve, aki a lába elé nézett, megpillanthatta az 1889-es évszámot, mozaikból kirakva. Egykor gyönyörű kispalota lehetett, de mióta megépült, nem volt felújítva. Csak a lakásokat szabdalták szét a háború utáni óriási lakáshiány enyhítésére. Szecessziós kovácsoltvas lépcsőkorlátok, a kapu belsején is ugyanaz a minta. A lépcsők letöredezve, de a ház, csodák csodája, nem dőlt (még) össze.

Mégis, az épület második emeletén életemben először komfortos lakásban lakhattam, s úgy éreztem hogy nekem már ennél több nem is kell. Bár csak egy nagy szobám volt, volt előszobám is csöppnyi konyhával WC is volt és fürdőszoba. Két hatalmas ablaka is volt a szobámnak, dőlt be a napfény és minden egyes pormacska táncra perdült örömében.

A Hajós utcán már végigmenni is szívderítő volt. Reggelenként ha jó idő volt, az Operaház énekeseit hallhattam (próbáltak), olykor láttam a díszletek egy-egy darabját is a Hajós utcában. Amikor odaköltöztem, még nem volt néhány boltnál több az utcában. A kispalotában, mert így hívtam magamban a házat ahol laktam, csak a második emeleti lakókat ismertem. Egy házaspárt, akiktől ugyan a lépcsőház választott el, így ritkán elegyedtünk szóba, de mindig meglepett félénkségük. Mellettem egy kisfiát egyedül nevelő, gyönyörű nő lakott, akiből úgy áradt a nőiesség, hogy olykor nem volt kedvem tükörbe nézni. Parfümjei, hibátlan sminkje, a szokása, hogy munka után pezsgőzik, mindig eszembe juttatta hogy nekem csak könyveim vannak. Állandó partnere ugyan nem volt, de amíg ott laktam, egyetlen éjszakát sem töltött egyedül, ezt még a kispalota vastag falai is tudatták velem. Mellette egy taxisofőr, a minisztériumok egyikében dolgozó felesége és a kislányuk lakott. Az ő legnagyobb eseményük az volt, hogy ikreket vártak második gyerek helyett.. A férj dohogott, s olykor bosszúsan legyintett. A taxisblokád idején a feleségével együtt vittünk naponta kétszer meleg ételt neki. Az emelet sztárcsaládja, az orvosházaspár, két kicsi gyerekkel. Gyakran voltam náluk, a gyerekeik először Marci kutyámmal barátkoztak össze, s így velem már könnyű volt.

Ideális családnak tűntek, de amikor jött a rendszerváltás, a feleség úgy döntött, hogy felhagy a praktizálással és egy nagy gyógyszergyártó céghez szegődött. Hiába, kocsit ajánlottak, no meg olyan magas jövedelmet, amiről a férje nem is álmodhatott, orvosként. Alig egy év múlva elváltak,a feleség elköltözött, állítólag Budára. Addigra a Hajós utca is benépesült. Modern kocsmák, bárok és vendéglők, melyekből a házunkra is jutott egy. Fél éven belül már a leghíresebb szórakozóhely lett a környéken. Igaz ugyan, hogy mi a akók esténként a saját házunkba is alig tudtunk bejutni, mert a belőtt ifjoncok a kapualjban hevertek, de a hely tulajdonosa esküdözött, hogy az csak a véletlenek egyike volt.

Épültünk és szépültünk tehát, bár nem egészen úgy, ahogy képzeltük. Házunkat aládúcolták, de ezzel a biztonság megoldott volt. A vakolat nagy darabokban és tartósan potyogni kezdett a fejünkre, a kaput már bezárni sem lehetett, a ház lakóinak fele elköltözött, én maradtam, mert tudtam hogy rövid időn belül elmegyek Magyarországról.

Elutazásom előtt két hónappal megjött az értesítés, hogy tizenhat év várakozás után telefont kapok. Beszerelték a piros telefonomat, s valahányszor hívott valaki, elindultam a bejárati ajtó felé, mert azt hittem, vendégem jött.

Más világ lett valóban, de ennek előnyeit én már aligha élvezhettem.

 

 

 

Hamamacu

 

A város neve, Tengerparti fenyők, sejteti, hogy lenyűgöző a természet, s amíg nem kezdtem el ott dolgozni, nem is sejtettem, micsoda szépségek vesznek majd körül. Hosszú évek tanulása és félállások nehézségei után végre igazi állásom lett ebben a városban. Nem riasztott el az sem, hogy tokiói a lakhelyemtől, kétszázhatvan kilométerre épült egy új egyetem, ahol dolgozhattam.

Beiratkozunk levelező tagozatra, mondtam nevetve a férjemnek, hiszen akkor még nem volt skype, amin beszélni tudtunk volna egymással. Csaknem egy évig úgy utaztam a szuper expresszel Hamamacuba, hogy az egyetem épülete sem készült még el.

Amikor először láttam a (kis)várost, azonnal észrevettem, milyen sok pénze van a város lakóinak.

Három vállalatóriás a Yamaha, a Suzuki és a NEC működik Hamamacuban. A Yamahának köszönheti a város, hogy nemzetközi zenei élet folyik évente megrendezett zongoraversenyekkel.

A várost hatalmas hegykoszorú veszi körül. Van tava (Hamanako) van tengerpartja, s a szomszédos kisváros az utolsó sógun lakhelye volt. A közelben van atomerőmű is annak ellenére hogy a földrengések igen gyakoriak.

Majdnem mediterrán vidék ez Tokióhoz képest. Nyáron többször van olyan meleg, hogy az utcára is veszélyes kimenni a sugárzás erőssége miatt.

A hely leghíresebb étke a sokszoros sütéssel elkészített angolna.

Később már azt is tudtam, hogy Hamamacu az egyik leggazdagabb település az országban. Évszázadok óta a helyi teatermelők innen szállították a teafüvet a kiotói császári palotába. Az ország egyik legfinomabb teáját ma is Hamamacuban lehet inni. A lakosság több mint felének saját ingatlanja és földje van, így jövedelmi és vagyoni szintjük messze a megyei átlag fölött van.A város vezetése a kilencvenes évek végén egyetemet akart építtetni, mert volt elegendő pénz ehhez.

A huszonegyedik század első éveiben Hamamacu volt az egyetlen település, ahol legalább négy nyelven volt újság, helyi rádió, tévé csatorna. Sokezer Dél-Amerikából, és Délkelet-Ázsiából érkezett vendégmunkásnak köszönhető a három nagy cég s alvállalkozóinak nyereséges működése, mert a külföldi (többnyire betanított) munkások bére töredéke a szakmában egyébként fizetett órabérnek, s a munkaidő hosszát mindig a vállalati művezető dönti el.

Az egyetemi kollégáim egyike avatott be a vendégmunkások mindennapi életébe, mert partnere egy Peruból jött (japán származású) fiatalember volt.

Talán a vendégmunkások magas száma miatt (akiket burkolt vagy nyílt kormánytámogatással „importált” a három óriáscég) a város japán lakóinak többsége leplezetlen gyanakvással viszonyult az idegenekhez. (Sokféle botrány is volt ebből, mindaddig, amíg a gazdasági visszaesés következtében az önkormányzat sok vendégmunkásnak jelentős pénzösszeget ajánlott fel, ha visszatérnek hazájukba.)

 

Vidéken voltam végre, Tokió után láttam miként működik egy kisváros. Több mint két évig a hét nagy részét ott töltöttem. Gazdag vidék kétségtelen, de vidék. A helyi buszjáratok este nyolckor indulnak utolsó útjukra, más közlekedési eszköz az autón kívül nincs. Mivel új egyetemen dolgoztam, kollégáim többsége különböző nagyvárosokból ingázott Hamamacuba, így az első években mindenki ideiglenes szállásokon lakott. „Bőröndlét” mondtuk egymásnak kuncogva, meg lehet ezt is szokni.

A hallgatók nagyrészt lányok voltak, hiszen az egyetem célja éppen az volt, hogy ők végzés után helyben vagy a közelben tudjanak elhelyezkedni. Nekünk tanároknak az is feladatunk volt, hogy felkeressünk néhány helyi céget s kipuhatoljuk, lesz-e felvétel a következő években náluk.

A z órák után egyedül bolyongtam a városban, ahol hamar kiismertem magamat, mert szinte ugyanolyan várostervezés volt ott, mint a tokiói negyedben, ahol évek óta laktam. Gyakran összetalálkoztam a diákjaimmal, még gyakrabban a kollégáimmal vagy éppen a tanszékvezetővel, s én olyankor mindig arra gondoltam, hogy egyformán vendégek vagyunk ott, ahol dolgozunk, a diákoktól eltekintve.

Ennek a munkahelynek köszönhetem, hogy megértettem mennyire valós a bérkülönbség férfiak és nők között, hogy ebédelni csak azonos beosztású emberek mehettek együtt, s hogy ezen az egyetemen (csakúgy mint sok más felsőoktatási intézményben) nem az órák tartalma és színvonala, hanem a kötelesség formális teljesítése elegendő volt mindenhez.

Nagyon sokat köszönhetek a két évnek amit ott töltöttem. Volt állandó vacsorahelyem, mindig ugyanabba a kisvendéglőbe mentem, ahol hamar összebarátkoztam a szakácsokkal. Néhány hónap után már csak annyit kérdeztek mit szeretnék aznap este enni, mert nekem azt is megcsinálják ami nincs az étlapon. Ebben a vendéglőben tanultam meg az egyik szakácstól hogy hogyan kell szusit készíteni. Egy este miközben a vacsorámra vártam és az idősebb szakáccsal beszélgettem, a mellettem ülő (mert sohasem asztalhoz, hanem egy bárpult-féle mellé ültem) férfi megszólított. Ez ritka esemény, mert ismeretlen emberek nem elegyednek szóba idegennel a legtöbb helyen. Azt kérdezte tőlem, hol tanultam meg ennyi mindent a halakról, az ételek készítéséről, mert miközben engem hallgatott, zavarba jött. Nevetve válaszoltam neki, hogy nekem könnyebb dolgom van mint neki hiszen én külföldiként meg kell hogy értsem a helybeliek szokásait. Neki mindez természetes, hiszen otthon van. Nagyon jót beszélgettünk,s búcsúzás előtt az elmaradhatatlan névjegycsere következett. Csak Tokióba visszaérve néztem meg a névjegyet, s a Suzuki egyik fejlesztőmérnöke dicsért meg. Amikor elmeséltem a férjemnek, hogy Japánban először beszélt velem „felfele” azaz a legudvariasabb nyelven egy férfi, ő nevetve csak annyit mondott, hogy ő még sohasem beszélt ezen a nyelven egyetlen nővel sem.

Sajnáltam, amikor fel kellett mondanom, hiszen dolgozni akartam, ha lehet teljes állásban, de két év alatt beláttam, hogy nem tudok megbirkózni azzal hogy angoltanárként alkalmaznak végzettségem és képzettségem ellenére.

Ma is fel tudom idézni az első alkalmat, amikor naivan betértem (volna) egy vendéglőbe,s a főpincér kissé zavart mosollyal közölte velem, hogy minden asztal foglalt.

A vendéglő üres volt.

 

 

 

A zirci Deák Ferenc utca

 

Az utca legvégén egy nagy ház egyik részében lakott nagyanyám. Gyerekkoromban többnyire télen voltam ott, aztán ahogy nőttem már csak nyaranta.

Nagyanyámnak egy kétszobás lakrész jutott a házból, sohasem tudtam meg, miért. Híres varrónő volt, a környékbeli falvakból sokan jártak hozzá átalakíttatni, új ruhát varratni.

Az utca végén az erdő volt. A bakonyi erdő..

Hajnalban felébredtem és kiültem a ház elé hogy láthassam Jóska bácsit, a két kutyáját amint kihajtja a falu összes tehenét. Minden délután hat óra körül ugyanígy néztem végig a hazatérésüket. Ami nekem érthetetlen volt, hogy minden jószág megtalálta a házat ahova be kellett mennie.

Zirc nekem a világ legszebb helye volt. Mindent megtehettem ami eszembe jutott annak ellenére hogy nagyanyám szigorú, ritkán mosolygó asszony volt, akinek minden kérdésemre volt egy rövid válasza, amit többnyire nem értettem, de nem mertem még egyszer megkérdezni. Nagyon szerette volna ha megbarátkozom a Jóistennel, mindent megtett azért, hogy ebben segítsen. Vasárnaponként elküldött a nagymisére, amit egy idő után annyira untam, hogy az egyik, kicsit mulya Gyurikát kértem meg (savanyúcukor volt a jutalma) hogy jegyezze meg a zsoltárok számait, és azt is hogy miről prédikált a tisztelendő úr. Ezt sem értettem, hogy mit jelent a tisztelendő úr, csak annyit, hogy nem szabad neki csókolommal köszönni. Ehelyett, mert a falu tele volt papokkal és apácákkal, ha szembe jöttek velem vagy azt kellett mondanom, hogy Dicsértessék, vagy ha olykor ők köszöntek nekem először, akkor azt kellett válaszolnom, hogy Mindörökké. Fogalmam sem volt arról, hogy miért, de ezt már végképp nem mertem senkitől megkérdezni.

A templom nagyon szép volt. Sok volt benne az angyal, csak az a háromszögbe zárt szem zavart nagyon az oltár felett. Megkérdeztem nagyanyámat, kinek a szeme az, s a válasza mint mindig, rejtélyes volt. „Isten szeme mindent lát”, ezt felelte magyarázat helyett, ez nekem nagyon nem tetszett.

Megtanultam az ujjamat beledugni a szenteltvízbe (de csak épp hogy, szólt rám nagyanyám), keresztet vetni a nedveskés ujjammal. Gyónni nem akartam, mert irtóztam a gondolatától is annak, hogy úgy beszéljek valakihez, hogy nem látom az arcát. Minden arc nélküli embertől rettegtem. Egyszer még az ostyáért is kimentem a tisztelendő úrhoz a mise végén, de nagy csalódás volt, mert nem volt íze. Nagyanyám azt mondta hogy az ostyában a Jóisten teste van, de ez nekem teljesen érthetetlen volt, de nem mertem nevetni.

A templom mögött hatalmas arborétum segített a nagymise ideje alatt, hogy elszórakoztassam magamat. Gyönyörű fák, virágok, de a melléjük kitűzött táblácskákat sohasem olvastam el, mert mindegyik latinul volt.

A vasárnapi ebédkor nagyanyám kikérdezett, mi volt a misén, mert ő a reggeli „hatosra” ment mindig. Így mondta, a hatosra.

Nagyon szerette volna, ha hívő leszek, évekig nem értettem, hogy ez miért fontos neki. Aztán egy nagyon meleg júliusi délután, amikor a kert is elcsendesedett, a mellettünk lakók is lepihentek, nagyanyám elmagyarázta, hogy vigyáznom kell, nehogy a „másik” vallás híve legyek. Ezt sem értettem, mert anyámtól soha nem hallottam másféle vallásról. Ő csak imádkozni tanított meg, két eltűnése között, ma már csak töredékekre emlékszem ebből is, meg a végén az Ámen-re.

Nagyanyám hosszasan dicsérte a Jóistent, valamit mondott a másik nagyanyám főztjéről, hogy az biztosan ehetetlen, de ezen csak nevettem, hisz rég volt már hogy a pomázi nagyanyám főzött nekem. Évek óta Amerikában élt, ahol apám is.

Jártam tehát szorgalmasan a vasárnapi nagymisékre, öt perc után savanyúcukor, szökés, arborétum, szerelmes párok gondos megfigyelése, 11-kor vissza a templom elé, aztán jött a vasárnapi ebéd.

Addigra már úgy megéheztem, hogy buzgón eszegettem útközben a papsajtot, amit a helybeli gyerekektől lestem el.

Szerdánként jött a tejes, túrót vajat, tejfölt tejet hozott, csütörtökön kellett vinni a dagasztott kenyértésztát hatalmas kosárban, konyharuhával letakarva a pékhez, aki kisütötte.

Nagyanyám szomszédai igazi család voltak. Nusi néni a feleség, három gyerek anyja, Árpi bácsi, aki a helyi téesz agronómusa volt, s nagyon értett a krumplikhoz. Árpi bácsinak átható kék szeme volt, (úgy gondoltam az ő szeme lát mindent, nem a templomi szem), humora, egy szófogadó pulikutyája és nagyon szeretett engem.

Nusi néni az ebédfőzéshez készülődve kivitt mindig a kertbe, s ott magyarázta el miként kell kihúzni a földből a hagymát, a répát. Csodálattal néztem az ebéd előkészítését, nagyanyám hiába hívott ebédelni, nekem az érdekes a főzés volt, a tészta gyúrása, nyaranta lekvár főzése, vagy a paradicsom passzírozása. Ha esett az eső, gombászni küldött nagyanyám a többi gyerekkel. Biztos volt benne, hogy ők tudják, melyik gomba ehető, s melyik mérges.

Valahányszor végigmentem a Deák Ferenc utcán, hallottam a Dicsértessék-et, vagy a Mindörökké-t. Nagyanyám varróműhelyében tanult egy lányka, Terike, ő néha elvitt Dudarra, ahol a családja lakott. Apja bányász volt, abban a faluban minden férfi bányász volt. Ott nem is ismerték talán Nusi néni finomságait, a tarkedlit baracklekvárral, az omlós meggyes rétest (amit nagyanyám nem volt hajlandó csinálni, mondván az túl időigényes). Dudaron furmányosan elkészített krumplit ettünk gyakran, s aztán néha akadt hozzá egy kis sült szalonna is.

Megkönnyebbülve mentem vissza nagyanyámhoz néhány nap után, mert gyorsan elegem lett a bányászfalura rátelepedő szürke porból.

Egy nap a mise helyett egy hosszan csókolózó párt vettem észre az arborétumban, egy padon. Izgatottan rohantam haza, mert nem értettem amit láttam. Nagyanyám ijedt, de erőteljes hangon figyelmeztetett: „Erre fiam nagyon kell vigyáznod. A fiúk az emeleten kopogtatnak, hogy a földszinten bebocsáttatást nyerjenek.” Ezt sem értettem, de évekkel később derengeni kezdett. Akkor már nagyanyám kórházban volt ahonnan már nem tért haza a gombostűihez, a fehér, rózsaszín és kék (!) zsírkrétáihoz,no meg a varázslatos ollóihoz. A Jóistennek mondja el több évtizede, milyen ruhát varrna most nekem.